Nagy Farkas Dudás Erika
Egészen közelről

Teremtés

Légvárak építése időrabló munka, de gyönyörteljes, emiatt nem sajnáljuk rá az időt. Alapok kellenek a légvárakhoz is, sziklaszilárdan megépítettek. Mindig a valóság tégláiból, arany tégláiból rakják, jó mélyen a lélekbe, hogy elbírja a ráépülő tornyokat. Légvár, és nem légház, főleg nem légkunyhó. Toronyszobás, héttornyú, széllel forgó léglakom épül. Felépíteni magamat. Templom lenni, méltó hely, ha már bennem is lakozik egy cseppnyi abból a nagyon sokból, a mindent áthatóból. Mi az, amire épült az épület, ami az otthonom, amiben lakom, ahová elbújok, visszavonulok? Ami nélkül nem tudnék élni, és ami nélkül nem tudnék írni: ugyanaz. Egy alapra épült. Apám kőműves volt. Még egy tyúkólnak is biztos alap kell, mondta, már akkor megtanultam, amikor egy téglát feltudtam emelni, és az a lábamra esett: súlya legyen az alaphoz használatos anyagnak. Alapkő. A szó elmagyarázza, hogy milyen: kőkemény, kőnehéz, kőszilárd.

Talán vagyok

Az alapok éppen olyan meghatározhatatlanok, mint az a közeg, amiben zökkenők nélkül működök, ahol nem kell görcsölnöm, mert a magam helyén vagyok, beilleszkedem a dolgok menetébe. Amikor kilépek ebből a körből, már tudok beszélni róla, a hiánya adja meg a körvonalait, fényképezhető lesz, elemezhető. Az alap valami ezen túli, mert ha elmegyek, akkor is viszem magammal, ráépültem, nem látom, nincs rá meghatározás, képlet, csak tapogatódzom, tétovázom, ha erről van szó. Mi a legfontosabb ezen a világon? Természetesen a másik ember, a rajtam kívüli, aki olyan fontos számomra, hogy önmagamat is feladnám, csak azonosuljak vele. Mit ér a legszebb táj, egy csodálatos verssor, a legnagyobb boldogság, ha nincs kivel összenézve megosztani? A távoli múltból induló, az alapozáshoz elengedhetetlen dolgaim is személyekhez kötődnek, a kellemes emlékek épp úgy meghatározták mai önmagamat, mint a rosszak. Ragaszkodásom és menekülésem folyamatosan tart. Ott feszülök közöttük, és minden pillanatban megnyilvánulnak, de nem biztos, hogy sikerül írni róluk.

Mese I.

Amikor a harmadik lányunk felvételire készült, szakadatlan noszogattam, pedig tette a dolgát anélkül is. Inkább nekem kellett ez a cirkusz, kacifántos lelkiismeretemet nyugtatgattam. Én untam meg előbb. Annál - a számon már kicsúszott -, mondatnál tértem észhez, amelyiknél nagyszüleim szavára ismertem. "Tanulj, hogy ne kelljen dolgoznod!" Szerencsére úgy belemerült a matematikába, hogy nem jutott el tudatáig ez a képtelenség.

Nagyszüleim kemény fizikai munkával próbáltak boldogulni, de akkor a példa azt mutatta, hogy aki tanul, többre viszi. Úgy neveltek, mintha a munka csak valami rosszat, kerülendőt jelentene. Pedig a munka volt a mindenük. Ellentmondásba keveredésük csak látszólagos volt.

Nagyanyám mindig arról beszélt, hogy haláluk után melyik darab föld lesz az öcsémé, és melyik az enyém. Tizenéves fejjel vagdalóztam, hogy már pedig én azt eladom, és utazni fogok az árából! Remélem, hogy nem vette komolyan, vagy öregségében volt olyan bölcs, hogy tudta, mire benő a fejem lágya, majd másként gondolkodom. De ha mégis hitt a szavaimnak, mert az idősekben már újra ott a gyermeki hiszékenység is, akkor nagyon rossz lehetett neki. Amit a családjától örökölt, és egy életen át a maga munkájával is szaporított, és mint egyetlen, számára hihetetlenül fontos, alapvető, maradandó értéket nekem szánt, arra csak annyi szavam volt, hogy eladom, és az árát szétszórom.

Kerülővel bár, de végül megkaptam az említett földeket, és a meggondolatlan tinilány kijelentése beteljesült: valóban eladtam, de már nem lázadó hozzáállással, és egyáltalán nem repeső szívvel, mert időközben felfedeztem magamban azt a másik örökséget is, ami lényembe épült: a föld, a természet szeretetét azokon a kettesben eltöltött kapálásokon, határjárásokon szedegettem össze; a hajnali kocsiutakon zötykölődésből, kukoricasuhogásból, szénaillatból, a forró nyár fullasztó illategyvelegéből, a fáramászásokból, az innen-onnan összecsipegetett, éppen érésben levő gyümölcsök ízéből tevődött össze. Ezen pedig nem lehet túladni, esetleg csak a hiánytól szenvedni, ha nincs alkalom földközelbe kerülni. Talán ezért lett legfontosabb tér a kert. A kert figyelmeztet, hogy a természet nélkülözhető része vagyok, és a mulandóságot hozza testközelbe, de a hiábavalóság érzetébe való menekülést megakadályozza.

Könnyű volt eladni azokat a földeket, mert érzelmi szálak nem kötöttek ahhoz a darabhoz, amit a határ újrafelosztásakor kiutaltak a nevemre. Oda lett a meghittséget jelentő vidék, ahol a fák együtt nőttek velem, a tanyák pedig öregszüleimmel együtt lettek egyre kisebbek. Jobbnak láttam megvalósítani szintén kora ifjúságom álmát, ami már az írással kapcsolatos. Bár az írásnak semmiképpen nem feltétele a számítógép, de a mai világban sokkal könnyebbé teszi azt, és az internet is új teret nyitott; a kapcsolatteremtés, kapcsolattartás szempontjából pedig számomra nélkülözhetetlenné vált.

Géphideg világ, elidegenedés. Ilyesmit hallottam, és bár a technikai dolgok borzasztnak, villámgyorsan, a kényszertől, a kíváncsiságtól hajtva tanultam meg a számítógéppel bánni, de a mai napig szabály, hogy csak épp annyit tanulok meg egyszerre, amennyire az adott pillanatban égető szükségem van. És ami az egészben a legszebb, ahányszor leülök a géphez, a messzi múlt érezteti jelenlétét, az hajt az írásra, hogy bebizonyítsam, nem tettem rosszul, hogy gyerekkori fenyegetésemet beváltottam, és eladtam a családi örökséget. Olyan tárgyban érzem őseim jelenlétét, amilyenről még csak nem is hallhattak, fogalmuk sem lehetett róla. Néha leírok pár sort, majd kimegyek a kertbe, leszedem a szőlő hajtásait, vagy egy marék málnát hozok be a gyerekeknek, vagy kapálok, kihúzok pár szál rossz helyen növő növényt, meglocsolom a palántákat, majd újra a számítógéphez ülök, és próbálok valamiféle elvárásnak megfelelni, amit nem különböző ideológiák, intézmények szabtak rám, hanem az, amit nem tudok körülírni sem. Időnként küzdök vele, szeretném láthatóvá tenni.

Valamelyik nap, a kert és szoba között a legkisebb lányom azt mondta, ha az útra néz, van benne egy érzés. Próbáltam pontosítani, de azt mondta, nem tudja másként mondani, és csak hajtogatta, hogy a kerti út láttán érez valamit. Egy érzés van bennem, ismételgette kitartóan. Hat éves, még nincsenek szavai, hogy kifejezze, de az is lehet, épp olyan kifejezhetetlen dolgot érez, amit én is, ami miatt írok, ami miatt kimegyek a kertbe, és ami arra hajt, hogy megértessem magam valakivel.

Mese II.

Magyarázom a nagyobbnak, hogy nem attól lesz menőbb, ha márkás nadrágban, cipőben, satöbbiben mászkál, de merő hiábavalóság olyasmit hinnem, hogy majd komolyan vesz. Nem is sokáig hallgat, belevág a szavamba, tudja jól, hogy nincs pénzünk, de ne akarjam már megmondani neki, hogy mitől menő egy tizenéves, engedjem meg, hogy azt ő jobban tudja.

Kimegy. Nézem a becsukott ajtót, még csak nem is vágta be maga után. Jólneveltsége és belenyugvása egyáltalán nem olyan érzéssel tölt el, hogy na, milyen kitűnő gyereket faragtunk belőle! Inkább lázadt volna fel, neki igenis kell az a cucc, és bár hivatkozott volna a tőlünk tízszer gazdagabbakra, akiknek nem gond a gyerekeik elvárásainak megfelelni. Azoknak az elvárásoknak, amelyeket a felnőttek oltottak beléjük, mert nem gyerekek készítik a reklámokat, csak gyerekeket használnak fel a reklámkészítéshez. Felnőttek csinálják a reklámokat, azok, akiknek azután tele a zsebe, és nem kénytelenek megmagyarázni a saját gyereknek, hogy miért nem telik arra, ami most a menő. Mert a menőt is ők határozzák meg. A kör összeér, és felesleges a lerágott csontot szopogatni.

Bár kezdett volna üvölteni a gyerekem, hogy szemét vagyok, mert nem vásárolok be neki, abból, aminek a címkéje elvinné fele fizetésemet, és moroghatna azért is, hogy a hűtőnkben a három joghurt mellett nincs olyan üdítő, amit ha kortyolgatnánk, boldogok lehetnénk, vagy elhinnénk, esetleg éreznénk is, hogy szép az élet. De persze ilyen igényeinkről már régen lemondtunk, és ha a hűtőszekrény működik, abban az a jó, hogy van áram.

Körbejárta testvéreit, az éppen nem használatos ruháikból, lábbeliből szépen összeszedegette a buli ruhakellékeit, kapott táskát is, és kisminkelte az egyik, a másik pedig a haját készítette menőre. Amikor azt kezdtem mondani, hogy az én időmben frissen mosott, levegőn szárított hajjal mentünk a discoba, lehurrogott, hogy ezt inkább hagyjuk. Igaza volt, és az a fő, megoldotta a dolgait, és lám, a családnak pénzébe sem került. Viszont a problémamegoldó képessége azon túl, hogy örömmel töltött el, kétségbe is ejtett: ennek sem sokáig leszek nélkülözhetetlen.

Amikor elment, fogtam egy könyvet, mert szó sem lehetett arról, hogy aludjak. Jó hosszú virrasztás lesz belőle, tudtam előre: mire számítsak, mikor jön haza, ha elmenni is tizenegykor ment el? Az olvasmányomat jobban nem is választhattam volna meg! Két okos, értelmes, tudós ember beszélgetett egymással, arról hogy a fogyasztói társadalom áldozatai leszünk - szerintem már vagyunk, és megnéztem a könyvkiadás évét -, ha nem veszünk erőt magunkon, és nem állunk a sarkunkra, mert már sokszor kimondott igazság, hogy a magunk sorsa a saját kezünkben van, és bármikor mondhatunk nemet, ha nem könnyű, akkor is. Elgondolkodtam az olvasottakon, és véletlenül tévedt a szemem a falinaptár képeire. Amikor az ezredforduló táján valaki megajándékozott vele, nem is merültem bele a képek jelentésébe. Leszaggatott márkajelzésű ruhadarabok, reklámtábláktól megszabadított városok, erdő, alatta kérdéssel, hogy hány növény nevét ismeri egy átlagember, és hány márkanevet tanul már az óvodás is. mondanom sem kell, a növények nevei alig haladják meg a tízet, a márkajelzések pedig akár több százra is saccolhatók. Hajnalodott, és nekem semmi bizonyosságom nem volt arra - a saját szaván kívül -, hogy hol van a lányom? Elfogott a kétségbeesés, hogy ha már volt bátorságom erre a világra hozni, akkor miért nincs erőm megvédeni tőle? De nem is az erőnek vagyok híján, hanem inkább a lehetőségnek. Vagy esetleg mégis van? Végre hazaért. Kimegyek elébe, és anyai puszi címén körülszaglászom, nézem a pupilláit, a ruházatát. Gyenge pillanatomban arra is gondolok, ha kint hagyja a kölcsöntáskát, beletúrok, de aztán arra, hogy hiszen soha nem tettem ilyesmit. Másik gondolatom pedig az, hogy eddig nem volt tizenhét éves. Nem lehet átverni. A szemembe néz, mondja, hogy nem ivott alkoholt, nem szívott, nem feküdt le a buli összes fiújával, ne idegeljek már annyit. Eggyel sem, kérdezem félig viccbe hajló hangon, de szerencsére, ezt már nem hallja meg.

A másik

Tudni kell, hogy mikor mi kell. Mikor kell a testnek a gyönyör és mikor kell a szó gyönyöre? Mikor elég az ölelés, és mikor kevés már az ölelés? Mikor lesz a test szótlansága mindennél fontosabb, egyetlen esély a megmenekülésre, vagy egyetlen alkalom a megmentésére valaminek. Egy szerelemnek, például, ahol már a testbeszéd terén mindent elkövettek, és csak a viszony megromlása az eredmény.

Mi a fontosabb: a test kielégülése, vagy a lélek orgazmusa? Néha nem kérdés, persze, hogy nem. Amikor van, ami van, és az elég, nem hiányzik a másik. És néha, ami már csodaszámba megy: együtt érkezik a kettő. Van ilyen is, állítják, akik már átélték; ilyen nincs, mondják akik még nem.

A mérhetetlen szomorúság ott ül a tökéletes boldogság mellett. Az a szomorúság, amely semmi más, tárgyát pontosan jelölő szomorúsághoz nem hasonlít. Mert feneketlenebb minden addig megtapasztaltnál. Mindent megkapni, és mindent átadni, ez a teljes megsemmisülés. A jeges csúcsról feljebb jutni már nem lehet.

Az ágy. Egy férfi és egy nő. Ketten, kétfelé. Néha egymásba zuhannak, majd az egyik rágyújt, a másik felkapcsolja a tévét, vagy telefonálni kezd. Elmegy esetleg, csapódik az ajtó, és a zár helyére ugrik. Marad a hiánya, vagy ami csak látszólag rosszabb: a megkönnyebbülés. Jó, ha jó már egyedül is. Ha már jó egyedül, akkor együtt majd sokkal jobb lesz. Az egyedüllét magabiztossá tesz, és ez a magabiztosság erőt jelent.

Amikor kiderül, hogy már minden mindegy, hiszen életünk végéig ezen a folyón maradunk, ezen a hajón, és ezzel a "másikkal". Vele, mert ő sokkal jobban én, mint amennyire saját magam vagyok az, hiába kapálóztam ellene, hiába esküdöztem önmagamra.

Alapozatlanul

Ha mindenki elalszik de te nem tudsz. Nem mered elkapcsolni a lámpát, vörösek a szemeid. Nem a fénytől, nem az olvasástól, de maga a sírás sem teszi: csak úgy, mert annyira néznél valahová, ahol tudod, hogy van valami, képes lennél meglátni, egy kicsit erőlködni kell és megtörténik. Mi? Ugyan mi? De nem leszel józanabb, csak rémültebb. Ahogy múlik az este, belehajlik az éjszakába, úgy fog el a félelem, és nincs akit megrázz magad mellett, hogy ébredjen, és győzzön meg arról, nincs igazad. Nincs, akinek a számát benyomkodva a készülékbe megszólalna a vonal másik végén és akár erotikus mesékkel is, de elaltatna, elkábítana, hogy ne félj kicsit se, legalább egy órácskára aludj. De nem. Mert nincsenek angyalok sem, hazugság minden, dajkamese. Hagytad kiölni magadból a gyerekkor andalító szépségét, de óvatlan voltál, mert nem kaptál helyébe semmit. Jaj, mire reggel lesz, közeledik a felkelés ideje, akkorra alszol el, amikor nem vagy észnél az aggódástól, mi lesz ha észreveszik, és meg kell magyarázni, hogy miért. Nem tudod, mert amikor próbáltad, egyszer, régen - de akár százszor is nekikezdhettél -, beléd fojtották a szót, hogy ne nyavalyogj, keress egy életcélt, szeress, dolgozz, ne gondolkozz annyit. Nincs Isten, mondták, csak te vagy, csak magadban bízhatsz. Nincs senki, magad istene lehetsz, ha tudsz. De nem tudsz.

"Egy szép napon arra ébredtem, hogy szárnyam nőtt, és tudok repülni."

Az életének tanulsága, a képeinek tanulsága. Utolsó festményéhez a domboldal derékig érő füvébe állította a festőállványt, éppen szemben a svábhegyi villával. Olyan távolságra helyezkedett el az épülettől, hogy a részletek még jól kivehetőek legyenek, de az épület, a festő szemében kellően kicsire zsugorodva láttatni engedje a mögötte lévő, egészen a horizontig terjedő várost. Leginkább a korai fényben festett, ami a villát hátulról világította meg, és vele szemben csak az árnyékos oldal látszott. Azokat festette, elsősorban az árnyékokat. Diófa és hárs állt balról, jobbról pedig az Erzsébet-híd fehérlett és a város, reggeli ködbe takartan. Szávát álmodott a Duna helyére, muzulmánokat, minareteket, apró házakat a paloták közé. "Minden észérvet elvető szerelembe esve egyetlen dolog érdekelt: bizonyítani a másiknak. Sikerült. Mert hittem benne, hogy képes vagyok megcsinálni, ha egyszer nekifogok, ha elszánom magamat. A szerelem elmúlt, a cél megmaradt, a bizonyítás vágya már nem a másiknak szólt, önmagammal szemben volt fontos. Elszántam magamat és hittem benne. Most itt vagyok. Nyolcvan évesen. A világ van mögöttem, képek, tárlatok meghívói, egy album dagad a rólam szóló újságkivágásoktól. Nemsokára meghalok. Ne tiltakozz, nincs ebben semmi szörnyű. És nem tudom, mit viszek magammal. Csak azt tudom, hogy mit hoztam: elszánásra és hitre való képességet. Ezt lenne jó átmenteni. Képeket más is festett. De azt, hogy én milyen áron, csakis én tudom. Boszniából indultam el, az anyám gyönyörű, horvát lány volt, az apám kalandvágyó magyar. Most Amerika az otthonom. Az alapok? A képeimben a válasz. Akartam valamit, és hittem benne, hogy megcsinálom. Talán sikerült"

Egyedül nem megy, egyedül mit ér.

Lejárt az időm, mondta. Ott álltunk a községháza ajtajában, és nem tudtam nem gondolni a néhai polgármesterünkre. A lejárt idő most csakis ilyen gondolatokat tud kiváltani belőlem. Mit írjak, kérdeztem rá sokadszor. Sokadszorra is ugyanazt felelte, amit legelőször. Arany alapok. Amit magaddal vinnél. A börtönbe, egy lakatlan szigetre, egy új házasságba. Viccnek szánva mondtam, hogy az a férjem lenne. Később, már a Vadász felé menet, aláfestve egyéb beszélgetésünket, ismét eszembe jutott, és nem is tűnt olyan nagyon viccesnek az önkéntelenül kimondott válasz. Mert én csak játszadozom, amíg az élet valós, kőkemény terheit ő cipeli helyettem. Az első arany tégla. Arany alapokhoz. Az emberi önfeláldozás titkát vinném magammal, amit még nem biztos, hogy megtaláltam. Vagy inkább a titok keresésének képességét? Mert ezt sem könnyen kaptam, évekbe került, mire megláttam a napnál világosabb tényt: a titkot keresni kell, és megragadva mások elé tárni. Persze olyan ez, mintha az esteledő nyári kert árnyai között csak más szemének látható manókat, tündéreket próbálnék játékukban megzavarni, elcsípni, és magamhoz édesgetve becipelni a valóságba. Úgysem hagynák magukat. És még ráadásul nem is látom őket, csak elhiszem, hogy vannak, mert olyan mondta, akinek hiszek. A hit képességét is vinném. Ezt sem találtam. Vagy ha találtam, kerestem, kerestem, beleszakadásig. Nem könnyű megtanulni hinni. Hinni valakiben, úgy könnyű élni. Áthárított felelősség. Néha önállótlanságnak érzem. De miért éppen én lennék az, aki egy szál magában? Hinni. Önmagamban. Inkább úgy: abban hinni, hogy elérem, amit akarok. Elérem, hogy egyszer lesz erőm másra is. Az örökös magammal foglalkozás a gyengeség jele. Beismerése nem a mentségkeresést szolgálja. Inkább hatástalanítani a rémet. A kételkedést ezért semmiképp nem vinném magammal. Amit magammal hoztam? A meglátás képessége, a beleérzésé, a hinni tudásé.

Jelek vagyunk mi is

Az olvasás képessége: életképesség. Aranytégláim. Olvasni a gondolatokban, a tekintetekben. Olvasni a hangokat. Bárhová jutnék, ha mindent elfeledtetne velem egy különös betegség. az olvasás képességét szeretném mégis megtartani. Mert hiszen onnét indul minden. Tanulhatok lenni, a visszajelzésekből erőt meríthetnék a hithez, a kézbe fogott kőből kiolvashatnám, jó alapul szolgál-e, vagy pedig a keresztbe futó repedés az utolsó pillanatban minden ráépítettet megsemmisít. A jeleket elolvasni kellene tudni.

Az otthon lehetséges olvasata

Őszi délutánban kerékpároztam, a falu szokásos neszei, illatai között. Elhaladtam egy-egy nyitott ablak előtt, a huzat kihozta a benti levegőt, és az orromból az agyamba jutva régi emlékeimet ébresztette fel a sok-sok különböző illat. Több élet lapjait olvastam egyszerre. Az udvar betonjára lecsapott vödör hangja, a betonkeverő csörgése, a hátsó udvarok fészereiből, kóteraiból jövő morzsolás, kukoricadarálás ciripelő, morgó hangjai. Egyszerre voltam itt és ott. Gyereksivalkodás, muzsikaszó és "narodna" zene. Szombaton másként csaholnak a kutyák is. Zongorán gyakorolt valaki. Füvet kaszáltak, motoros fűkaszával, ami jellegzetes hangot és tömény zöldillatot jelentett. Szétfolytam különböző szintekre. Időt jelentett, viszonylagos békességet, gangon, teraszon, kerti padon, diófa alatt kiöntött pohár pálinkát, kávét, aminek kihűlését kiáltás előzi meg: kész a kávé, gyere.. Ősz van, és béke bennünk, ebéd után, három és hat között.

Ezt, hogy élek, ezt menteném át. mi mást?