Marko Ristić
Marcel Proust
(Második levél a Plitvicei-tavakról)
1924. 8. 15.
Megígértem magamnak, hogy ezen "Kommentárok" közül egyet a nagy regényírónak, Marcel Proustnak szentelek; nem gondolom, hogy ezúttal majd kimerítem a gondolkodás és az érzés ama kimeríthetetlen forrását, annál is inkább, mert ma ezek a Proustról szóló glosszák keveredni fognak a Tavak impresszióival, melyeknek óriási túlereje lelkemben: a szüntelen jelenlét, az élet egyik nagy hatalma: ami körülvesz bennünket, áthatja lelkünket. Ugyanez az erő késztet arra, hogy Proustról gondolkodjam, kinek jelenléte számomra azzal valósult meg, hogy ezekben a napokban elolvastam a La Prisonnicre második kötetét, mely a tizenegyedik kötete (és messze nem az utolsó, hátra van még néhány meg nem jelentetett) Proust egyetlen, hatalmas regényének, Az eltűnt idő nyomában-nak, ennek a végtelen ciklusnak, ennek az élő, sűrű organizmusnak, ennek a múltba, a pszichológiába, az életbe való fáradhatatlan alámerülésnek.
Ellenben, ha a Proustról szóló ezen írásnak szüksége van közvetlen, külső ürügyre, azt Proust első könyvének, a
Les Plaisirs et les Jours újbóli kiadásában fogom megtalálni, mely ezekben a napokban jelenik meg. Ezt a jobbára amatőr esszé-, elbeszélés- és versgyűjteményt - amely azonban már bimbóiban magában hordozta némelyikét azoknak a súlyos, testes virágoknak, melyek majd Proust nagy művében nyílnak ki, annyira lírai, különös és fájdalmas gazdagsággal - Marcel Proust még 1896-ban adta ki, hogy azután, tizenhét évi hallgatást, kutatást, munkát és termékeny henyélést követően, majd csak 1913-ban jelentesse meg áttekinthetetlen regényének, az A la Recherche du Temps Perdu-nek első részét, Du Côté de chez Swann címen. Akkor ez a nem eléggé felfedezett, és a háborúval rögtön ellepett első rész, amikor, 1917-ben, a Nouvelle Revue Française (amely azóta Proust publikációinak színtere marad és központja mind messzebbre ható sugárzásának) újból kiadja, a francia közönség egy válogatott körének igazi felfedezésnek tűnik. Proust jelentősége egyre mélyebbé válik, és regényének minden évben megjelenő újabb részlete egyre szerteágazóbb visszhangra talál, egyre nagyobb számú elvárásokra, melyek még sietősebben terjednek el Proust 1922. november 18-ai halálhírével.A Proust iránti érdeklődés most egész Európára kiterjed. Nálunk annyira különböző szellemiségek foglalkoznak vele, mint Slobodan Jovanović, Rastko Petrović, Antun Branko Šimić. Azonban Proust regényéről nehéz néhány vonással hozzávetőleges fogalmat adni azoknak, akik egyikét sem lapozták föl ezeknek a sűrű, tömör szövegű, csengő zenével teli, csönddel teli könyveknek, ahol részletességgel, lelassítással, lágysággal, erővel, apránként van odavaráz
solva ez a folyékony "eltűnt idő", ahol a hosszú bekezdésekben, a hosszú mondatokban, a füstben, a vérben, látnoksággal, emlékezettel és költészettel kristályosodnak ki a pillanatok és az örökkévalóság, az emberi mosolyok, nyugtalanságok, gyengeségek, a fájdalom, - az egész élet. Úgy tűnik nekem, mintha az egyik oldalra oda lenne helyezhető az összes irodalom minden regénye, melyek értékükkel, tüzükkel túl is szárnyalhatják Proustot, a másik oldalra viszont, egyedül, teljesen egyedül, csak Proust regénye, annyira egyedien törik meg az élet árnyéka az író személyiségén áthatolva, mielőtt még prózájára vetődne. Az elméje által megtisztított, a beteges érzékenysége által kifinomult élet képe Proust szavaiban megmarad, hogy igaz maradjon, teli törekvéssel, vágyakozással az elérhetetlen tökéletesség után, teli alapvető emberi telhetetlenséggel a füstben, a vérben.(Ímhol akaratlanul is, készakarva is, - és Proust sem venné tőlem rossz néven ezt a parenthesziszt , ezt a kitérőt - a tegnapesti holdfogyatkozásra gondolok. Amikor itt föltűnt a hegyek és a fák mögött, a hold már majdnem teljesen elfogyott, és ahogyan el is vártam, hogy a föld árnyéka egy szabályos szürke kör gyanánt húzódik majd keresztül rajta, mely alakban valóban fél tizenegy tájt el is tűnt a ragyo
gó hold képéről, elcsodálkoztam azon, hogy a ködös, határozatlan, piros árnyéktól mennyire elhomályosodott, zavaros volt a hold. Az emberiség fájdalmas sorsával ennyire megáhította hát ezt a bolygót, hogy árnyéka még a holdon is, még Proust értékes mondatain is piros és homályos, a füstben, a vérben! És figyeltük a mi saját, bizonytalan árnyékunkat: összekeveredett benne minden földi szenvedés, minden szilárd méreg és szétszóródott méz, az erdők és a tengerek és a városok, összes háborúink, és a szeretet, és mi magunk. Odavetve mindig így, a csillagok közé, a megméretlen végtelenbe, a földi árnyék egy pillanatra támaszra lelt. A föld lakói, egy pillanatra, láthatták nyugtalanságuk képét, szigetünk homályos árnyékát a határtalanban, azt az összezsugorodott fájdalom és emberi nagyság szemcsét. - Azután árnyékunk állandósult, kiegyenlítődött, alakot öltött, és lassacskán elcsúszott a holdról, hogy folytassa láthatatlan kóborlását.)A művészetbe, és Proust bölcs, lírai művészetébe, ebbe a fénybe, emlékezésének ebbe a zenéjébe is tekintő élet képe ugyanúgy letisztul, és őrülete, mint mindig, talán felmentő, de ezen megtekintés mélyén, ahogy mondtam, ott marad az örök kielégítetlenségünk véres hulláma: a nem elegendő valóság. Úgy tűnik, ennek a keserűségnek ritmus
a az alap, melyre Proust művének roppant szerkezete épül. A legegyszerűbben fogalmazva, a kielégítés eme lehetetlensége arra vezethető vissza: hogy az ember csak azt szereti, amije nincs, vagy legalábbis a törekvése fordított arányban áll birtoklási vágyának teljességével. Természetesen nem kell abszolút következetességgel a végsőkig vinni ezt az ötletet, az abszurdig, mert az akkor az élés teljes lehetetlenségének bevallása lenne, és az egyedüli válasz rá az öngyilkosság lenne. De alapjában mennyire igaz ennek a szüntelen csalódásnak a témája! És Proust, a lélek legérzékenyebb barométere, lázasan írva éjjelente hatalmas művét, melybe be akarta zárni az egész életet, hogy minél jobban birtokolhassa - mint ahogyan bezárta A fogoly nőt, kinek szellemét nem tudja foglyul ejteni, kinek múltját, kinek vágyait nem tudja foglyul ejteni, és aki végül megszökik -, művét, melynek egész életét szentelte, Proust, az eltűnt idő nyomában, hihetetlen emlékezőtehetségével, Proust a betegszobájában (asztmás volt) újból átéli életét; és minden hősének életét éli, követve a nagy hullámokat, melyek kutatásának titkos ritmusát képezik, a hullámokat, melyek közül mindegyik egy kívánság első elgondolásától annak végső, kiábrándító megvalósulásáig vezet. Ez a kiábrándulás számomra kettősnek látszik: először is, egyetlen megkívánt dolog sem tulajdonítható el, nem érthető meg teljes mélységében (Albertine is, aki Proust számára, amidőn megpillantotta Baalbek strandján a többi "jeunes filles en fleurs" között, annyira távolinak, elérhetetlennek, felfoghatatlannak tűnt, a saját lényegében éppen olyan felfoghatatlan, elérhetetlen maradt akkor is, amikor hajlandó fogolyként szüntelen mellette, lakásában élt); másodszor, még ha birtokoljuk is azt a kívánt dolgot, az a dolog nem elégít ki bennünket, eltelteket és jól nem lakottakat, és mi csak sóvárgunk utána, amennyiben eltávolodik tőlünk (Albertine is csak azokban a pillanatokban tűnik egyetlennek és pótolhatatlannak Proustnak, amikor fájdalmas, emésztő féltékenysége felébred, míg ellenben, amikor egy kis nyugalomra lel, úgy véli, Albertine szüntelen jelenléte csak terhére van). Ugyanez a lefolyása a vágynak és az elégtelen (elégséges, de ki nem elégítő) kielégülésnek az utazások, a szalonok, a Duchesse de Guermantes-tal való megismerkedés alkalmával. (Ez a név mennyire elveszíti fonetikai átírásban, vagyis cirill betűkkel bársonyos, heraldikus karakterét:
)
A számtalan példa közül egyet veszek, A fogoly nő utolsó oldalát, az elsőt, mely a kezem ügyében van:
"Csöngettem Françoise-nak, hogy megmondjam, vásároljon nekem egy útikalauzt és egy menetrendet (a velencei utazásra készülődvén), mint ahogyan egyszer még gyerekként megcselekedtem, amikor már szerettem volna egy velencei utazást előkészíteni, egy ugyanolyan ellenállhatatlan vágy megvalósítását, melyet ebben a pillanatban éreztem; elfeledtem, hogy azóta volt egy, melyet, minden élvezet nélkül, kielégítettem, a vágy Baalbek után, és hogy Velence, a szintén látható tünemény, nem fog mintegy többet tenni, mint Baalbek, hogy megvalósítson egy égi álmot, a tavaszias tenger jelenével egybekötött álmot a gótika koráról, és amely időről-időre megérintette lelkemet egy elbűvölt, simogató, megfoghatatlan, titokzatos és homályos képpel."
Így, gyakori és ringatózó mozdulattal, tizedszer indul el itt a "Velence hulláma", még egy ama "álom-megvalósulás" ritmusok közül, melyeken Proust építménye hajózik, abban a pillanatban, amikor "Albertine hulláma" újabb keserű lendületet vesz; mert a velencei utazás Proust terve volt, hogy elhagyja a Fogoly Nőt, akit, úgy gondolja, már nem szeret többé, de Françoise belépve a szobába közölte, hogy maga Albertine eltűnt azon a reggelen ("ubjezsala", szüntelenül cseng a fejemben, minthogy számomra ez az izgalommal teli ismeretlen orosz szó, Dickens Az élet harcá-nak művészi interpretációjában, megmaradt kék és keserű érzelmességgel átitatottnak).
"És akkor - annyi mindent nem tudhatunk, hogy mi rejlik bennünk, mivelhogy meg voltam győződve Albertine iránti közönyösségemről - lélegzetem elállt, és mindkét, az izzadságtól egyszeriben nyirkos kezem a szívemre szorítottam ."
Proustnak ezt az ötletét André Gide már az első könyvében (Les Plaisirs et les Jours) észrevette, ahol arról a gyerekről van szó, aki szüntelenül "kétségbeesve" veti össze álmának vagy emlékének "abszolút tökéletességét", és a valóság "tökéletlen tökéletességét", és aki ebbe belehal. "Minden alkalommal, mondja Proust, a gyerek megkísérelte a körülmények tökéletlenségében megtalálni csalódásának véletlen okát, . nem is sejtve a jelen önnön lényegében rejlő gyógyíthatatlan tökéletlenséget ." Azért időztem ennyit ennél, mert úgy tűnik nekem, ez az egyik alap, melyen Proust gazdag műve él és áll, és ezen kívül, mivel azt remélem, hogy lesz még alkalmam Proustról írni, ezért ragaszkodtam ma jobban az egyikhez számtalan formája közül. Ugyanannyi joggal mondható, hogy Proust ciklusa, mint az emlékezés regénye, az emlékezet mechanizmusára épült, vagy emlékezve arra, hogy Proust milyen mélyen át van itatva Beethovennel, Wagnerrel vagy Debussyvel, mégis elsősorban Beethovennel, hogy műve a zene életét éli. Talán a XX. század eleji francia társadalom memoárjai ezek, de akkor elfeledjük Proust szubjektivizmusát, és hogy műve, mindenekelőtt, mennyire átlátszó és sötét, mint ahogyan tószerű, ellenálhatatlan, mint az álom vagy a zene, hogy az mindenekelőtt, mennyire a szerelem egy tanulmánya.Minthogy az egész élet összesűrűsödött, és kitisztult, és lerakódott Proust reszkető lelkén keresztül füzeteibe, a szívünket összetörő szerelemnek is muszáj vol
t, mint az opál, felragyognia regényében. A szerelem különleges alakzatai, melyeknek Proust számtalan oldalt szentelt regényében, felsejlenek már ebben az alcímben is: Szodoma és Gomorra. Egy Vigny verssor szolgál mottóul: La femme aura Gomorrhe et l' homme aura Sodome. És Charlus báró hihetetlenül frappáns figurája a báró vétkes hajlamának utolérhetetlen szimbólumává vált. És emlékezzünk csak, milyen szorongással követi Proust Albertine tekintetét, amikor az kereszteződik valamely ismeretlen nő ellenállhatatlan, leszbikus pillantásával, akkor hát megértjük, hogy a már így is eléggé fájdalmas féltékenysége miért kap kibírhatatlan szenvedés színezetet, mert számára, az emberi szív érthetetlen megmozdulásaiban, egy tiszta, tökéletesen női szerelem egy még megközelíthetetlenebb világgá lesz.És amikor látjuk, hogy ezen bűnös, átjárhatalan tartományok tanulmányozása és kutatása, hogy a sznobizmus és "a nagyvilág" vallatása, és Proust minden valószerű megfigyelése fölött nagy, rejtett poézise mégis őrködik, és hogy mindenütt az a titkos zene uralkodik, nem fogjuk úgy találni, hogy Proust betegsége, kényszerű aszketizmusa, és saját maga teljes föláldozása műve érdekében, hogy az alkotás ama különleges technikája, a kimeríthetetlen emlékezéssel, a végtelen elbeszé
léssel és eltávolodással a tárgytól, csúnyán eltorzította vízióját. Proust regényét ténylegesen csak az írhatta meg, akit a betegség érzékennyé tett a legmikroszkopikusabb apróságok iránt, kinek szeme olyan, akár a mikroszkóp, minden hangvillaként zengő apróság, minden emberi remegés előtt. És ez a túlzott érzelmesség (mely arra késztette, hogy a barátaival való beszélgetés után hatalmas leveleket írjon nekik), amennyiben megrajzolta nekünk a személyek jellemét, melyeket kidolgozottabban és furcsábban képzelt el, mint amilyennek kortársaink tűnnek nekünk, ez nem azért van, mert absztrakciókat alkotott, hanem mert az élőlényeket a reflexek egy olyan sokszínűségében látta, melyben mindennapi érzékeink nem engedik láttatni, és mert az élet és minden kapcsolat labirintusában megvilágított még sok folyosót, melyekről még csak sejtelmünk sem volt.És az élet az értelem prizmáján megtörve, és összehangolva, összemosva megint, a szívnek ezzel a túlszárnyalhatatlan lírizmusával, áramlik, átfolyik könyveinek sorai között. Az élet itt egy emberi életet hordott össze, tragizmusának összes üledékét, és nyöszörgő kielégületlenségét, de éneke mély, elragadó hangot kapott, melyet akkor kap, ha valaki, a föld bármely pontján, teljes szívből énekel isten színe előtt, igazolva, a füstben, a vérben, alapvető ellentmondását alapvető ellentmondásával.
Akkor, még ha a halál előtt is, még ha a beteg testben is, a szerelem fájdalmas sírása, és minden elviselhetetlen apróság, és a füst, és a vér, és a homályos napok, szétáradnak az ég mennyei tisztaságába és szeretetébe, és a sors sötét, nagy hallgatásával némulnak el.
Mert habár, néhány nappal ezelőtt, egy katona beléjük fulladt, mivel nem tudott mással, mint öngyilkossággal felelni az élet keresztkérdéseire, ezek a Plitvicei-tavak
mindig ugyanazzal a nyugalommal, mindig ugyanazzal a szeretetnek és örökkévalóságnak esténként opálos folyásával, zuhatagtól zuhatagig áradnak szét.Így árad szét az élet Proust könyveiben, igazoltan és önkéntelenül, tágas szépséggel, melyben a sors ütőere lüktet. Proust látnoksága, emlékezete, képzelete, jósága, szerelme, szellemessége és szomorúsága, egész élete az élet művészet általi igazolásának szentelődött. És győzött a költészet. A tavak, melyek az emberi élet, melyek Proust prózája, a halálon t
úl, a csillagokon túl, alámerültek a szeretetbe.(Pokret, I. évf., 29. és 30. szám, 1924. augusztus, 23.)
Fordította: Utasi Anikó