Vasagyi Mária
Ecce homo

Visszájára fordult, nyomorú lét. A korán megderesült hegyoldalban hiába keresgélt papsajtot a lemerészkedő, felégett a jófüvű rét, csak itt-ott maradt néhány lángmarta suháng és némi burján. A környező hegyeket lomberdő nőtte, de onnan emberre, madárra egyaránt lőttek a katonák, nem járhattunk át gombászni. Gátszakított hadak halálos gyűrűbe zárták a várost, úgy tűnt, a hegyalján megtorpantak, erősítésre vagy parancsra vártak. Éjszakánként felig hallatszott elnyújtott éneklésük, hujjákolásuk és kábszertől kietlen tudatuk animális megnyilatkozása valamennyi módusának hangjai. Szénné égett a gyümölcs mind, itt fenn a bokrokat és fákat viszont mi kopasztottuk meg, beleértve a kertek nemes növényzetét - oda lett a harmat, hiába teregettük kendőnket a puszta földre -, sorra került a törökrózsa, a pálmaliliom és a többi szépség, mind eltűnt azt emberek gyomrában. Ám a kabóca íze édesebb a máknál, késő estig vadásztuk. Az efféle étektől viszont még szárazabb lett a szájpadlás, a garat és a nyelőcső megakasztotta a falatot, fulladoztunk a forró augusztusi szélben, amely kiszárította a folyót, miután vizét már elszennyezték a hullák. Egész nyáron nem esett, minden égi és földi forrás elapadt, akár az elhalt kisdedükért siralmas anyák teje. A kutak hullaszaga a tűzokádó hegy böfögő torkának bűzével vetekedett.

Amint elült a förtelmes zaj, felvánszorogtam a pincéből. Jajveszékelés, porfelhő, tűz. Házunk legfelső emeletét bombázták már másodszor, de otthonunk épp maradt. Világos volt a konyhában, fröcsögött a sólet a tűzhelyen, babéros illatát is éreztem, pedig hideg volt a tűzhely, a terítetlen asztalon fél bögrényi vízben borsószemek: Mauzi mama utolsó vacsorája. Hat szem neki, hat nekem. Szótalan ettünk, amikor Baba beintett az ablakon, de úgy, hogy Mauzi mama ne lássa. (Nem szerette babát, haragudott a vele kötött barátságom miatt.) Követtem a szürkületben, egyébként is, bárhova hívott, mindig mindenhova követtem. Most tetemeket, vértócsákat kerülgettünk, mígnem a partra értünk, ahol már vagy tízen nyesgelték a döglött lovat. Sercegtek az inak, reccsent a csont, ahogy téptük az állatból - pedig már szaga volt - még akkor is, amikor oly közel értek hozzánk a leveles ágakkal álcázott lények, hogy arcunkat sütötte a leheletük. Sikítva menekültünk. Visszaintettek bennünket. Spion-félék lehetnek, az igazi gyilkosok felderítői, vagy talán nem is ellenségek, hanem megmentőink, fantáziáltam, esőmágusok a szomszéd hegyekből, forrásközelben lakó szellemek, akikkel erdei ösvényen lehet találkozni és akik most átjöttek esőt bájolni, hogy hamarosan lerobbanjon a zápor, Barátságosak voltak. Szó nélkül gyorsan megszeretkeztünk velük. (Baba három szilvát kapott, én ezüstpapírba csomagolt olvatag törökmézet.) Cimetes palacsinta szaguk volt, jól tartották őket valahol.

Püspöklila csíkok lepték az eget, Ordas úrék felibevágott házának irányába úsztak, rávilágítottak az emeleti szobából lógó zongorára. - Ne nézz oda! - sziszegte Baba és a karomba csípett, mert valami iszonyatosat vehetett észre a falmaradványok almazöld homályában, majd biztos léptekkel, mint egykor a kútfúrók csodálatára a varázsvesszős ember futott eszközét ide-oda mozgatva, Ordas úrék házának romja felé tartott. Ahol valamikor az éléskamra lehetett, jó sokáig kapart a körmével, mígnem egy zacskót húzott ki a törmelékből. - Nesze! Nyújtotta felém, de abban a pillanatban lerogyott és száján kibuggyant a vér. Elejtette a zacskót és a püspöklila csíkok iránt úszott. A legközelebbinek a pereméről rámrivallt: - Ne bambulj, vidd haza! Futás! (Másnap elterjedt a hír, hogy két mesterlövész lopódzott a városba, de nem hagytak jelentősebb pusztítást maguk után, csupán egy prostit lőttek le.)

Mauzi mama fejére húzott takaróval aludt a díványon. Üvegszilánk fúródott talpamba, pedig felsöpörtünk a csütörtöki bombázás után. Felszisszentem, de Mauzi mama tovább aludt.

Az asztalra ejtettem a zacskót. Szállt belőle a liszt, földöntúli füst, holdbéli szikrázó por, folyt a padlóra a lopott kincs, Ordas úrék java, akik pedig biztosan életben vannak, itt lehetnek az üszkös falak között vagy a távolabbi szomszédoknál húzták meg magukat. - Hoztam valamit - szóltam csendesen Mauzi mamához. Nem válaszolt. Reggelre úgy kihűlt a teste, hogy nem tudtuk lefogni a szemét, a törzséhez hajlítani a karját. Szüntelen engem nézett a gödörből, kezét feltartva mutatott felém a számolatlan hullák, a rájukszórt mész világló foltjai közül.

A körülzárt helyi városból, a turisták egykori paradicsomából semmi esélyünk se volt kijutni. De van-e értelme elmenekülni, estünk gondolkodóba számtalanszor, hiszen nem tudni, mi van a halálos gyűrűn túl és azon túl, maradt-e élet odakinn, vagy utolsó sziget vagyunk a gyilkos áradatban. És ha ott megmaradt is valaki, vagy meglehet, ragyogó élet kínálja magát, valóságos-e az a lét, s ha igen, lehetséges-e, hogy itt minden annak a létnek a visszája, bűnhődésféle a halálon túl. Lét és nemlét lényege tudatunkban egybefolyt, s e furcsa elegy már-már minden félelmet megszüntetett.

Néhány család a nyárelőn megkísérelt lemenekedni, majd a futásban öt-hat fiatal lány kerékpáron megelőzte őket, de csak annyit ért el, hogy előbb vitte el a völgyellő halál. Ez után hajnalig tanácskozott a város eleje, egyre idegesebben szólaltak fel a bölcsek, majd egymás szavába vágtak és senki se értett semmit. Végre lecsihadtak és megszületett a döntés. Csakhogy Orda úr patikájában nem volt elég abból a szerből, amit be kellett vennünk, nehogy élve az ellenség színe elé kerüljünk. Ordas úr ekkor vállalkozott arra a nevezetes tettre, amely hőssé avathatta volna messze földön: éjnek idején leúszott a folyócskán a völgybe - a víz sodrása akkor még eleven volt a bőséges májusi esők után - és a nagyváros patikájából - kulcsa volt hozzá, mert a békeidőben sokszor kisegített ott - meghozta a szükséges adagot. A visszaút különösen nehéz volt, kétszer meg kellett szakítani és a nappalt a part víz marta üregében tölteni, miközben csőre töltött fegyverrel masíroztak fölötte a katonák, ettek, káromkodtak, köpködtek, öklendeztek, lövöldöztek, a folyóba vizeltek és szidták a háborút.

Hajnaltájt, amikor Ordas úr betoppant hozzánk a méreggel - a halálos por elosztásával is őt bízták meg a város bölcsei, mondván, ő ért hozzá legjobban -, amely több ezred jobb létre szenderítésére is elegendő lett volna, Mauzi mamával nagyon megijedtünk. Nincs visszakozás, be kell venni. - Szerénke már elszánta magát. Mire hazaérek. - s itt elakadt a jó öreg szava. Dániel befordult a szobába a fiolával. Nem mertem követni, a konyhában maradtam, majd Mauzi mamával kikísértük Ordas urat, megköszöntük a szert, mint ajándékba hozott saját sütésű barackpálinkát szokás minden évben ugyanazon a napon és ugyanazokkal a szavakkal. Valóban nagy pusztítást végzett a méreg, úgy megtemérdekedett a halál, hogy mi, akik életben maradtunk, egy hétig folyvást temettünk. Lám ez is elment, meg az is, az egész retyerutya gyermekestül, majd: jé, ez is megmaradt, meg az is, állapítottuk meg lesúnyt fejjel a gyászolók láttán és amikor egyik gödörtől a másikig járkáltunk vagy cipeltük a tömegsírhoz a holttesteket, merthogy nem volt már élő hozzátartozójuk. Csodálatomra Ordas úr nem halt meg, maga ásott sírt Szerénkéjének, Ottó nevű beteges fiúk téblábolt mellette. Biztosan nem fogott rajtuk a szer, állapítottuk meg Mauzi mamával. A szomszédok közül vagy harmincan éltek még, mélységes szégyenérzettel kukucskáltunk át egymáshoz a kerítésen vagy nyújtogattuk nyakunkat az erkély cserepei közül: ki az, aki él, s ki, aki az elsők között vállalta a kettős időtlenséget. Mert az ilyen elmúlás épp úgy, mint a betegség vagy gyilok idézte hétköznapi halál, az időtlenség egyébként érinthetetlen mezejére lebbenti a földi lényt, ám az időtlenség másik síkja, az örök emlékezet csak a hőst illeti meg. A név az emberiség történetének megszámlálhatatlan oldalú könyvében, egy a végtelen sorban.

A halottak száma fogyott, fogyott, volt olyan nap, hogy csak két-három temetést tartottunk, persze pap és szertartás nélkül, mert egyházaink vezetői azonnal bevették az örök álom áfiumát, még mielőtt igazán elfogta volna őket a félelem. De az is lehet, hogy elsőkként igyekeztek hőssé válni, mint a bibliai város lakói. Arról pedig, hogy ki a hős, az önhalált vagy a sors jelölte kínok kínját vállaló, kezdetben nem jutott idő elmélkedni, később meg már szándékosan nem gondoltunk rá. Alighogy az utolsó halottat, Mauzi mamát eltemettük - lesütött szemmel, mint a lelkifurdalásos gyilkosok, csak lopva pillantottunk egymásra -, áttörhetetlen csend telepedett a hegre. Másnap felértek az ösvényeken és a nyárelőn még aszfaltszagú új autóúton a martalócok s nyomukban a nehézfegyveresek. Közvetlen közelből folytatódott az irtóharc. Mind lelövöldözték a férfiakat, még az iskolás fiúkat is, kit lesből, kit sortűzben, kit a háza küszöbén, vagy ismeretlen helyre hurcolták őket, köztük Ordas urat. Nagyon szégyellhette, hogy életben hagyta magát és Petre krumplisvermében lapult az utolsó percig. - Emberek, emberek.! - kiáltozott elcsukló hangon még a kamionról is, arcát kezével eltakarva szégyenkezett s nézett szét ujjai közül. Úgy gondolom, nem a félelem, hanem a szégyen ölte meg, amikor szívszélhűdést kapott vagy valami ilyesmit a túlzsúfolt jármű utasaként. De én se mertem kilépni az ajtón. Áruló voltam, aki futamodásra fordította hátát és cserbenhagyta övéit. Pedig meglehet, fordítva történt: ők menekültek el félelmükben és hagytak cserben engem. Hetekig futottam önmagamtól a vérvád örökös súlyával a lelkemen.

November eleje volt s még mindig nem esett csapadék. Sokan szomjanhaltak, de megtizedelt bennünket az éhhalál is. Reggelenként kiütközött a tájon a zuzmara, még sötétben leszoptuk a korlátról, a kapu, kerítés rácsairól, siettünk megelőzni egymást, szitkozódtunk, kétségbeesett haragunkban meg se ismertünk már senkit. Ráadásul csúfot űztek velünk a katonák, gyertek lányok, ingyen mérjük a vizet, csalogattak bennünket a kaszárnyába s mi megfizettük az árát, de bögrényit se kaptunk belőle.

Déltájban tűnt felé a mezítlábas idegen. Oly váratlanul termett a házunk előtt, hogy senki se vette észre, melyik ösvényen érkezett. Kisereglett az asszonynép az utcára, bámultuk. Nem látszott háborús embernek, nem kellett félnünk tőle. Sörtehajú, borostás sötét arcú, hajlott orrú, fáradt tekintetű férfi volt. Testi ruhája, jóllehet már közelített a tél, kopott farmernadrág és sötétzöld trikó volt csupán, ezen az írásból alig maradt valami, ec.mo, ennyit sikerült kibetűzni. Középtermetű volt, mégis mint aki alacsonyabb ajtókhoz szokott, kissé meghajtotta fejét, amikor belépett a konyhába. Azt asztalhoz ült, várt. Mint később kitűnt, tövestül kivágták a nyelvét. Emiatt szája széléből szüntelen csorgott a nyál, egy rongydarabbal oda-odakapott, törölgette. - Vendéget fogadsz? Biztosan van is mivel kínálnod! - sipította be Karola a folyosóról. Aznap összegyűjtöttem valamennyi vizet a padlásablak zuzmarájából, tálba öntöttem, lemostam a jövevény arcét, kezét, sebes lábát. Törülköző és vászonnemű híján - halottainkat csavartuk végül már az abroszokba - kibontottam hajam és megtöröltem vele az idegen testét. Mire befejeztem, peremig telt a tűzhelyen a fazék, csillogott benne a redőtlen vízlap. Tüzet gyújtottam Mauzi mama matracával, hamar tésztát gyúrtam Ordas úr lisztjéből, forgattam, formáztam az illatos masszát, örültem neki, mint szobrász a szépen sikerült műnek, közben Ordas úrról beszéltem a jövevénynek, tőle van ez a liszt, mondtam (hogy miként került hozzánk, arról egy szót se szóltam), sokáig ecseteltem a patikus és egyben hírneves biológus életútját, akinek sejtkutatási tanulmányait valamennyi világnyelvre lefordították. Nem hagyhattam ki Mauzi mamát se a híres sóletjével, meg Vendel bácsit. Az ő személyénél sokáig időztem, lerészleteztem a történetet még a lövöldözés első hetéből, amikor az éhes tömeg bezurrant az önkiszolgálókba és a specerájokba egyaránt, lökdösték egymást lekáromolva, verekedve özönlöttek az emberek oda, ahonnan bármit is el lehetett vinni. Vendel bácsit is magukkal sodorták, be egy bolt legmélyére, ahonnan képtelen volt szabadulni, sajtok, szalámik és féldisznók birodalmába, libamell és csokoládédrazsé tömkelegébe, s Vendel bácsi, hogy ne kellejen szégyenkeznie tehetetlenségnek tűnő tisztessége miatt, leemelt a polcról egy tésztaszűrőt, azzal állított haza Mauzi mama és (most már halott) Dániel fia csodálkozására. Sabbatkor, a gyertyafénynél - mert akkor még volt néhány szál, ünnepre őrizgetett gyertyánk - - hetekig ezen derült a család vacsora közben - micsoda istenkáromlás! -, Vendel bácsi pedig lehajtott fővel tűrte a csipkelődést. Íme, ez az a szűrő - mutattam meg a jövevénynek a drótportékát, mielőtt beleöntöttem a tésztát, láttam, elmosolyodott, már-már elnevette magát, de mégse, visszafojtotta a hahota ingerét, mint a galambot fogja erősen két tenyerébe zárva az ember, nehogy kicsússzon és észrevegyék, hogy elemelte az idegen padlásról az éjszaka boldog csendjében. A lisztről, úgy emlékszem, a fent elmondottakon kívül egy szót se szóltam, pedig amíg nyelvetlen torkán lefelé siklott a metélt, folyton az járt az eszemben: lopott étket tálalok a vendég elé.

Arról is hallgattam, hogy magam körül mindenkit elhullani hagytam és itt condráskodom magányosan a győztes életben egy doboz dohányért; eszembe jutott az is, hogy még a békeidőn gyermekeimet magamtól eldobtam s ide lopóztam nagytitkon az idegen világba; fogalmad sincs, micsoda slaraffiába kerültél, szokta volt mondani Baba és én hálásan tekintettem szét a gyönyörű tájon, ahol lépten-nyomon fürtökben termett számomra a boldogság; akkor se tértem vissza, amikor megtudtam, odahaza úgy kiszegényítették a népet, hogy a gyermekeim sarki koldusokká váltak, hanem itt ligéztem selyemslafrokban és alkalmakként szerelemben heveskedtem e díványon; Dánieltől többször elpártoltam, legutoljára amikor engedtem megmérgezni magát és nem követtem a halálba; a Babához fűződő barátság mindennél szentebb volt nekem, mert ő megtanított arra, hogyan kell megszabadulni mindenfajta béklyótól, a bűnös elhálás gyönyöreiben másokat boldoggá téve elfeledni a szorongató valót; szerelembe vegyültem bárkivel, sihederrel és aggastyánnal, meg se szégyeneltem magam, amikor leányomnak szólított, amaz meg néninek, sőt annyira tetszett a tiszi-taszi, hogy Dániel és Mauzi mama szégyenére beköltöztem Baba bordélyába, s csak a háború vetett haza a nyáron, amikor az ostromlók már alaposan megbontották a város ormát s hamarosan elomlott csaknem minden; megmutattam a martalócoknak a helyet, ahova Mauzi mama tízéves Blanka unokáját rejtette, tettem ezt Baba nővérét, az elmaradt lányt megmentendő, aki még nem kóstolt bele a testi szeretkezés örömeibe; az apácák búvóhelyét is elárultam, mindannyiukat meggyalázták, hasuk nemsokára dagad, mint a fánk; Mauzi mama tudta nélkül a ház minden értékét eladogattam, amikor még házalók zörgettek a zsalun; katonákkal fetrengtem az erdőhomályában egy marék rizsért; nem mertem elbújtatni az udvarunk fenekén Teodóra fiát és a martalócok a szemem előtt halálra kínozták; bombázáskor világra segítettem és anyja könyörgésére azonnal megfojtottam Klára fiát a pince melletti zugban, el is ástam ugyanott és senki se tud róla semmit; hitem és anyai nyelvem egy kosár fügéért megtagadtam; az uram családi fotóival és irataival tüzeltem a minap, egy órányi melegért a faragott órát is tűzre dobtam; baba szajháit elárultam, a martalócok rájukgyújtották a házat, de előbb.

Kellemetlen mély csendben költötte el a jövevény a vacsorát, majd kilépett az ajtó elé, lehajolt és ujjával írni kezdett a földön. Attól kezdve nem féltem éjszakánként és Mauzi mama se nézett rám feddőleg a sír mélyéről.

De újabb csoda is történt - mi másnak nevezhetném a jelenséget, amely pillanat alatt megváltoztatta életünket, mint csodának -: felfakadt az ég és zúdult belőle és törtetett lefelé mindenünnen a víz, s futottunk a szabad ég alá, hogy lemossa rólunk a piszkot az áldott zápor és kiszáradt szánkat az ég felé tátottuk, mint a levegőt kortyoló kétéltű. Észre se vettem, hogy a jövevényt elnyelte az este. A betűket meg, amelyeket a porba rajzolt, el se olvashattam, mert elmosta a víz. - Hova lett az idegen? Ugye nem sikerült itt marasztalnod: - kiabálták túl a zubogást a szomszédok, amikor már elverték szomjukat a langyos kristálycseppekkel. Semmit se értettek a csodatételből, előttem is csupán derengett, hogy a jövevénynek köze lehet a váratlan eseményhez. Nem tűnhetett messzire, gondoltam, miközben a feltetsző nap melegében tiszta vizet meregettem egy parányi tóból.

Csakugyan nem tűnt messzire, ott találtam a konyha barna csöndjében, kezét összekulcsolva ült az asztalnál mint aki imádkozik. A távoli vízcsobogást Klára üvöltése vágta át meg át. Azt mondják, megőrült a bombázáskor, de én azóta nem láttam, hogy a kisfiát megfojtottam. Amíg a vizet töltögettem, észre se vettem, hogy nincs ott a jövevény. Alig telt bele egy óra, híre kelt, hogy gyógyít. Amolyan kézrátétes, mondták, a lőtt sebet orvosolja legsikeresebben: Fatimát, akinek lábába lőttek a martalócok, nehogy elszökjön kényük-kedvük elől, percek alatt járóvá tette. Rejtegettük attól fogva, ha a katonák kérdezősködtek felőle, azt mondtuk, senki, senki se tartózkodik itt férfi, mi osonunk a romok közé keresgélni ezt-azt az éjszakában. Hajunk tövig nyírtuk, hogy hihető legyen az állításunk. Volt akit válogatott kínzásnak vetettek alá a martalócok, mert furcsállották, hogy mindenki kopasz. A tetvek, az ótvar, soroltuk kopaszságunk okát, de nem mindig hitték el. Így történt, hogy két asszonyt halálra ütlegeltek. Végül is ki ez a jövevény? Terrorista talán vagy kém, aki ilyen alamuszi módon igyekszik a bizalmunkba férkőzni? Az ő emberük, csak megjátsszák magukat, így szórakoznak rajtunk a martalócok, állították többen is, zömmel idős és tapasztalt nők. De hiszen csodatévő, mondták mások. Á, dehogy, csupán szemfényvesztő, aki mindannyiunkat meghipnotizál, válaszolták amazok. Félni kezdtek tőle, főként hogy beszédjét helyettesítendő folyton írogatott valamit, porba, korommal a romok falára, de senki se tudta elolvasni, nemhogy megértette volna az üzenetét. Elbújtatták előle, sőt volt aki ijesztgette vele a gyermekeket s csak akkor alázkodtak elé, ha nagy baj volt, torokgyík, váltóláz, szívelégtelenség, akkor is titokban, mert restellték egymás előtt, hogy emitt a gyanú keserű-maró szavaival illetik, amott meg a segítségét kérik. Már minden falat teleírt, de senki se volt olyan tudós, hogy megfejtse a furcsa betűk titkát. Miféle firkálmányok ezek? - üvöltöttek egy-egy újabb írás láttán a katonák. Közülük pedig többen is sejtették, annak a kezeírása, akit ezerféle bajjal, legtöbbször sebbel és csonka testrésszel titokban maguk is felkeresnek. És mégis, a jövevényt, bármily nyilvánvaló volt, hogy közöttünk él, mintha senki se látta volna egyik oldalon se, senkinek se sikerült foglyul ejtenie, mi meg tagadtunk s még a legvérengzőbb zsoldosok és észvesztette kába kiskatonák is valamiféle tisztelettel vették szájukra a nevét, a szót; hogy idegen, jövevény. Köztünk volt meg nem is. A martalócok mégis legádázabb ellenségüknek tartották a hegen. Esetében talán az bosszantotta őket leginkább, hogy képtelen kibetűzni az írását. Végre egy öreg zsoldos megkísérelte a lehetetlent. - Semmit se változtatok. Hogyan is érthetnétek, mit írok, hiszen mint AKKOR, MOST se vagytok képesek megérteni és elviselni egymás gondolatát. Pedig közületek való vagyok, egy a ti véretekből - fordította le az iskola rommaradékára írt szavakat az öreg, mire a martalócvezér szájonvágta, de úgy, hogy a szerencsétlen hosszan kimeredt a földön.

Ez este történt. A jövevény fáradtan ért haza és szomorú volt. Akkor a kislány, akinek kedvenc meséje arról szólt, hogyan lesz a zsidóból disznó (valahányszor elmondta, röfögve csúfolt bennünket) átjött megszemlélni az ismeretlent. Megsimogatta a lányka fejét és megszabadította szüntelen fejfájásától. Viruló arccal köszönt el a gyermek. A jövevény a szoba sarkába kuporodott és mosolygós álom kerítette hatalmába.

Hajnaltájt nyílt az ajtó, bedugta fejét a kislány és az ismeretlen láttán hátraszólt: - Itt van, ahogyan mondtam. Alszik.

A martalócvezér, akinek nagy, cifra kereszt függött a nyakán, beosont a konyhába, mögötte négy-öt fegyveres kiskatona. Zseblámpával a jövevény arcába világított. - Íme az ember! Az emberünk, akit keresünk. Semmiféle földöntúli lény vagy csodadoktor, nem látnok, hanem nyomorúságos ember csupán - mondta a vezér és belerúgott az alvóba. Rettenetesen megkínozták, miközben arról faggatták, kicsoda, micsoda, ki küldte, mit keres itt. Előbb a lábát, majd a kezét lőtték cafatra, arcát összekaszabolták. - Keresztre vele! - kiabálta egy katona. - Nem, ez már lógott, de levágták onnan és megszökött - köpött az élettelen testre a vezér és ismét megrugdosta.

Lemostuk a testmaradványt, egy fakó faliszőnyegbe tekertük, amit Karola hozott, de átjött Klára és a szomszédság mind, együtt siratoztunk. Mivel szombat volt, másnapig ültünk és jajgattunk mellette. Az egész hegről érkezett a maradék nép, kiscinek bizonyult a szoba meg a konyha. Vigyük az udvarra, javasolta Karola. Keressünk helyet, szóltam s mindenki velem tartott szétnézni, hova helyezzük a castrum dolorist. Itt, az ecetfa alatt jó lesz, állapítottuk meg. Mire visszaértünk, eltűnt a halott, csak a hüvelyesre csavart kelém maradt ott üresen. - Csoda történt, csoda! - kiáltozták az asszonyok és rögtön akadt, aki az ablak előtt látta lebegni, mások az utcán vélték felfedezni zöld trikóját, ott megy, ni, nem is kínozták halálra, hanem tovatér más vidéken csodát tenni.

Sokáig ültünk a ház előtt, töprengtünk, hova lett, soroltuk a jövevény tetteit és idéztük egyetlen kibetűzött üzenetét, fontolgattuk, mit jelenthet; tűnődtünk, ki lehetett ő. Lukács tisztelendő lés Dimitrije pópa ha élne azt mondaná, az Örök Örvendő, Eliazár rabbi azt, hogy a Messiás. De az ítélet napja mindenképpen elérkezett, ezt bizonyítandó Juszuf hodzsa a Káfból idézne, részletezné a mennyország leírását, bennünk, halandókban a visszatérés, ismételgetné az írást, amely már mondókájává lett. De ah a jövevény az Emberfia, hol az angyalkíséret, a fönséges trón, a nemzetek közül meg csak mi maradtunk? - hallatszott innen is, onnan is.

Következett a várakozás a beteljesülésre. Napokig vacogtunk a karácsony előtti száraz fagyban, de semmi se történt. Igaz, a martalócok visszavonultak, békén hagyták a hegylakókat. A harmadik napon Teodóra megszólalt, szavai kopogtak a fagyban, mint a földre ejtett fémgolyó: - Tudjátok-e, mit mondana Gyurgyevics úr, a filozófus, ha most feltámadna? Azt, hogy nem is járt itt senki idegen, mi képzeltük őt a nyomorúságos életünkbe, kellett még egy emberáldozat, megidéztük hát a nemlétezőt, világokat sűrítettünk egyetlen pontba, hogy elhiggyük, újra élünk majdan az ismeretlenben, amit ítéletnapi üdvözülésnek nevezünk egyszerűen. - s itt elhalt a hangja. Mindenki más végig hallgatott. Az éhhalál egyikőjüktől a másikójukig sétált s ők ültek mosolyogva, moccanatlanul.

Senki se állta utunkat, amikor napkeletkor elindultam a kislánnyal a völgybe. Még mindig fel-felzokogott, nem, ő nem akart rosszat, csak segíteni a katonáknak, azt mondták, betegek, azt mondták, és gyógyítkozni indultak, gyógyítkozni. Mondj el mindent odalenn és ezután mindenkit egyaránt emberelj meg, könnyülni fog a lelked, vigasztaltam. A völgyből visszanéztünk, hogy még egyszer lássuk a hegyet, de sehol se volt, hanem beláthatatlan tágterű róna zöldellt köröskörül. Semmi jel. Felettünk se volt semmi különös azon kívül, hogy forró nyári ég kéklett, pedig december volt. Sehol senki, csak a mérhetetlen végtelen. Úgy tűnt, ennyi a világ. Jeltelen jel, nehéz lesz az útviselés.