Gerle János
Lassan harminc éve...

(Lassan harminc éve lesz, hogy foglalkozni kezdtem a századforduló magyar építészetének emlékeivel és óhatatlanul újra és újra megfogalmazódik a kérdés, leginkább kívülről felém irányuló formában, hogy próbáljam meg a korszak lényegét leírni. A részletekre való figyelés után lassan számot kell adnom arról, hogy leszűrődött-e valami bennem a bonyolult művészi törekvések kusza szövevényéből, anélkül, hogy valaha is igazi elmélyültséggel, egy tudós ambíciójával kíséreltem volna meg felkészülni a válaszra. A nekem szegezett kérdésre már többedszer adok rögtönzött választ, mindig úgy érezve, hogy valamivel közelebb jutok ahhoz, amit nyugodt szívvel válasznak elfogadhatok, aztán legközelebb valami más tűnik igazán fontosnak; valószínű, hogy jóval tovább kellene kérdezni engem, mint arra mód volna, hogy az a legeslegfontosabb egyetlen mondat megszülessék. De a mostani válasz is valami, amit most először forgatok magamban úgy, mintha rátaláltam volna a lényegre, és boldog vagyok, hogy ezt elmondhatom. Kevesebbet olvasó, mint író emberként, azzal a magam iránti, de minden bizonnyal túlzó jóhiszeműséggel, hogy ezt én fogalmazom így először.)

A századforduló művészetének, nevezzük az egyszerűség kedvéért most szecessziónak, a lényege minden bizonnyal az, hogy alkotói a XIX. század teremtette technikai lehetőségeket szabad, önálló személyiségként fedezték fel. Megszabadulva a történelemben addig megszokott kánontól és a stílus mélyén rejlő, közösségileg elfogadott formarendszertől ráébredtek arra, hogy elegendő erő rejlik az individuumban, hogy az új anyagi lehetőségekkel élve megalkossanak egy személyes formavilágot, amelyet az idők változását érzékelő közönség hajlandó a magáénak elismerni. A nagy újdonság itt az öntudatnak egy új, korábban csak kivételes személyek által tapasztalt, most egyszerre általánossá váló formája; a bátorság, hogy hihetünk abban, hogy bennem, bennünk, mindegyikünkben személyesen meg tud jelenni a közösségnek szánt (égi?) üzenet, a korszellem megnyilatkozása, anélkül, hogy a közös hagyományra támaszkodnánk. Olyan ez, mint a király új ruhájáról szóló mese ellentéte: a király maga készíti a soha nem látott anyagból a sohanemvolt köntöst úgy, hogy a legkisebb apród is elhigyje, megszületett a jövő divatja.

A szecesszió egy technikai forradalom találkozása az individális fejlődés forradalmi ugrásával. Az építés egész történetében nem fordult elő, hogy ilyen mértékben átalakította volna új anyagok használata, hiszen a kő, tégla, fa évezredek óta változatlan alapanyagai az építésnek szemben a XIX. század folyamán teret nyert, a századfordulótól diadalmaskodó fémszerkezetekkel, betonnal, vasbetonnal, üveggel.Ezekkel az anyagokkal másfajta erőjáték alakul az építményekben, más logikájú szerkezetek építhetők össze belőlük, mint az megszokott volt; megváltoznak a terek éppúgy, mint a részletformák és a részletformák értelme. És arra a kérdésre, hogy milyenek legyenek ezek az új formák, ha nincs semmi értelme többé, hogy a régi anyagok logikája szerinti, történelmileg kialakult formákat utánozzák, abból adódott az új emberi lehetőségből következő válasz, hogy lehetséges személyes formanyelvet teremteni. Ebből indázott ki aztán a századforduló megannyi stílusváltozata, valójában ahány nagy alkotó, annyi stílusvariáns; a gyakorlott szem a kismestereket is meg tudja különböztetni apró sajátosságaik alapján, ami az építészet történetére sokkal kevésbé volt jellemző, mint a festészetére. (Az építészet természetéből következően sokkal inkább alá volt rendelve saját kora általános normáinak, közösségi elvárásainak, mint a festészet, melyben a kísérletezéssel az alkotó csak saját egzisztenciáját kockáztatta.) A szecesszió tehát a szabadság mámorának személyes hangjaiból összecsengő muzsika, amelyhez megfelelő hangszereket kínáltak az új anyagok, és amelyet saját korának és az azt követő évtizedeknek közönsége gyakran mégis csupán hangzavarnak tekintett.

Ami engem különösképpen foglalkoztat, az a magyar, valójában közép-kelet-európai és vele együtt az Európa perifériáját jellemző nemzetek (katalán, skandináv, orosz, ír stb) szecessziójának sajátossága az előbbi, általános megfogalmazáshoz viszonyítva. A kérdést úgy teszem fel, folytatva az Andersen-mese példázatát: vajon mitől érezte magáénak a legkisebb brüsszeli apród Victor Horta megelevenedett, burjánzó, indázó vasszerkezeteit? És hogy ugyanazt a választ kapnám-e arra a kérdésre, hogy mitől érezte magáénak a legkisebb budapesti apród Lechner Ödön kívül szőnyeggel borított, belül virágokkal hímzett barlangként befogadó házait? Azt gondolom, hogy nem. Hogy van valami nagyon lényeges különbség. Hogy a magyar szecesszió (és vele sokan mások, lásd fentebb) az elrugaszkodásban, amely éppoly elszánt és végletes, mint másutt, tesz egy csakazértis fordulatot visszafelé. Elrepül és közben a földbe kapaszkodik. Nem tudja és nem akarja megalkotni a jövőt a hagyomány eltaszításával. Az új lehetőség ara ad alkalmat, hogy a múltban fedezzen fel valamit, ami számára nélkülözhetetlen.

Ebben persze van valami, ami általánosnak tekinthető. A korszellem nemcsak a szabad individuum előtt tárt utat, egyúttal, évszázadok óta nem tapasztalt erővel nyújtózott az ember a elvesztett szellemi világ felé. A mindennapi életben és a művészetek minden ágában megnyilatkozott egy fokozott érdeklődés a dolgok spirituális, metafizikus oldala iránt, a vágy a XIX. század természettudományos szenvedélyében végzetesen kettészakadt világ egységesítésére. Miközben az új kultúrát a matéria újdonságai alakították, az új formák egyre inkább elvesztették anyagszerűségüket: az ember a teremtéssel kelt versenyre és szó szerint egy második természettel igyekezett körülvenni magát. Ez lehetett kedvükre való Horta bámulóinak.

A magyar szecesszió számára, és mindazon népek számára, ahol még eleven volt a világ egységének képét őrző, szerves paraszti kultúra, a szellemi világhoz a népi hagyományon át vezetett az út. Egy második aranykort kellett megteremteni, amihez olyan fogódzó állt rendelkezésre, ami által az adott közösség számára az új művészet a sajátos közösségi és személyes élményt egyaránt és egyszerre nyújtani tudta. Lechner Ödön és társai számára a technika által kezükbe adott materiális lehetőségek alkalmat adtak arra, hogy a népi kultúrában megőrzött szellemiséggel a születő, új, modern művészetet megtermékenyítsék, hogy az az általános fejlődésben egy nemzeti sajátosságokat és egységes világképet egyként őrző kultúraként tudjon továbbélni.

(Aztán az első világháború átírta a forgatókönyvet.)