Mirko Grlica
A szecessziós Szabadka - Az ellentétek városa *

A XIX. század végén és a XX. kezdetén Szabadka, lakosságának számát tekintve, az előkelő harmadik helyet foglalta el az Osztrák-Magyar Monarchia keleti részében. A pontos magyar statisztika alá is támasztja állításunkat (1890-ban 72.737, 1900-ban 81.464, 1910-ben pedig 94.610), amihez azonban hozzá kell fűznünk egy lényeges megjegyzést: a kiváltságos helyzetet élvező Szent Mária kereskedőváros, majd a Maria Theresiopolis nevet viselő szabad királyi város is, amelynek határai a XVIII. században alakultak ki, egyike volt a legkiterjedtebb városoknak az egész Monarchiában. Az említett nagyszámú lakosság 169.192 kataszteri hold, vagy ahogyan ma érthetőbb, 100.000 hektárnyi területen élt.

A szecesszió korabeli Szabadka lakosságának fele a város környéki településeken és tanyákon élt, amelyek egyetlen maroknyi szétszórt babszemként - ahogyan a legenda szerint Mária Terézia királynőnek elmesélték -, vették körül a várost. Szabadka ,,polgárainak" ez a része, akiktől a város, a városháza akár harminc kilométeres távolságban is lehetett, csak a piacon (hetente, havonta), adófizetéskor (negyedévente), vagy ünnepnapon történő templomlátogatása alkalmával találkozott a várossal. Lehetetlenség volna tehát a városi lakosság jellemzőit sorolva beszélni róluk.

A mai Szabadkára jellemző vallási és nemzeti sokszínűség egy évszázaddal ezelőtt kevésbé volt szembetűnő. A római-katolikusok (92%) képezték a meghatározó vallási közösséget, rajtuk kívül jelentősnek csak a pravoszlávokat és a zsidó hithez tartozó polgárokat tekinthetjük, akiknek száma - mindkét egyház keretében - 3.000-re tehető. A görögkatolikus és protestáns lelkek száma néhány tíz és ezer között mozgott.

A hitbéli meggyőződés zártságáról a különböző vallású fiatalok között megkötött házasságkötések statisztikája árulkodik. Az ilyen frigy ugyanis ritkaságszámba ment Szabadkán. A környező városokra (Szeged, Baja, Zombor, Újvidék) se ez volt a jellemző, de jóval gyakoribb jelenségnek számított, mint Szabadkán.

A magyar anyanyelvű lakosságnak több mint a felét csak az I. világháborút megelező összeírásokban sikerült számbavennie a magyar statisztikának, így volt ez állami szinten és Szabadkán is. Ugyanakkor a szerb és német kisebbség vagy a nagyszámú bunyevác (több mint 30.000) lakosság nyelvét az ,,egyéb" címszó alatt jegyezte.

Hogy még teljesebb képet kaphassunk az akkori szabadkai társadalomról, vegyük szemügyre azt az adatot, amely szerint 1900-ban az állami - magyar - nyelvet mintegy 22.000 polgár egyáltalán nem beszélte, akik viszont igen, azok közül minden ötödiknek nem a magyar volt az anyanyelve.

Sötétebb tónussal történhet a városról alkotott kép megfestése, ha elidőzünk a XIX. és XX. század fordulójának az írástudatlanságra vonatkozó adatainál. A hatévesnél idősebb írni- és olvasni tudó szabadkaiak száma csak az I. világháboró kitörése előtt haladta meg az analfabéták számát. Ebben a tekintetben Szabadka messze lemaradt a fővárostól, ahol a lakosság 84%-a tudott írni és olvasni. A szabadkai összképben pozitív kivételt a zsidó közösség jelent, ahol az írástudatlanság ritka kivételnek számított.

A szecessziós Szabadka a fiatalság városa volt. 1910-ben mindössze a lakosság negyede volt 40 évesnél idősebb, a lakosság szinte fele nem volt több 20 évesnél. Ezek az adatok hatásosak lehetnének, ha nem állna szemben velük az a tény, hogy országos szinten Szabadkán volt a legmagasabb a gyermekelhalálozás, az elhunytak 50-60%-át az 5 évesnél nem idősebb gyermekek jelentették.

A szabadkaiak többségének a hatalmas, jó minőségű földterületek jelentették a megélhetést, hiszen a XX. század elején a lakosság 60%-a élt földművelésből. Néhány évtizeddel korábban az arány jóval magasabb volt. Ezidőtájt már a lakosság 12%-a az iparban és kisiparban, 4,5% a kereskedelemben és szolgáltatásokat nyújtó területeken, valamivel többen a közlekedésben dolgoztak, és körülbelül ekkora volt az úgynevezett szabad foglalkozásúak (tanárok, ügyvédek, orvosok, bírák, színészek...) száma is. Ezek közül a leggazdagabbak és legbefolyásosabbak képezték a társadalmi ranglétra csúcsát jelentő polgárságot, a ranglétra legalján a napszámosok és a cselédek voltak.

Noha a szecesszió művészeinek jelszava az volt, hogy művészetet mindenkinek, tevékenységük gyümölcsét csak a kivételezettek vékony rétege élvezhette. Míg a felső-középosztály képviselői fényűzően éltek, bálokba, színházi előadásokra jártak és élvezték a belle epoque egyéb lehetőségeit, a munkások és napszámosok körében forradalmi volt a hangulat, izmosodott a szocializmus eszméje.

A társadalom különböző rétegei közti szakadék méginkább szembetűnő a lakóépületeket számba vevő statisztikai adatok tükrében. 15.500 épület közül csak 1.300 épült szilárd anyagból, és csak 2000 olyan ház volt, amelynek kőből vagy téglából volt az alapja, a többit vályogból vagy verett földből építették. Ugyanígy: a házak tetejének 1/3-án volt cserép, zsindely vagy bádog, a többit azzal fedték be, ami ezen a területen a leginkább hozzáférhető: náddal. A XX. század elején mindössze 97 lakásban volt fürdőszoba, ami mégiscsak egy másfajta, higiénikusabb életmód szimbóluma. Ennek térhódítására csak az elkövetkező évtizedekben kerül sor.

Viszont sokkal vidámabb Szabadka-képet festhetnénk, ha a szabadkai polgárság szemszögéből közelítenénk. A XIX. század második felétől a polgárság töltötte be a jelentősebb tisztségeket az élet minden területén, a gazdaságtól és a kultúrától a politikáig. Az állandó gazdasági növekedés - amelyet meg-megszakítottak ugyan kisebb visszaesések vagy krízis-periódusok, azonban a rendszer biztosan tarotta magát -, a polgárságot jelentős nyereséghez juttatta, aminek egy része adó formájában a közszférába került. A városi hatalom ezáltal tehetett a lakosság életkörülményeinek javításáért, s ez volt az alapja annak is, hogy Szabadka városaiasodjon.

Ebben a folyamatban komoly jelentőséggel bírt a város bekapcsolódása a magyar vasúti közlekedésbe (először a Szabadka-Szeged-Zombor vonalon, majd 1869-től Budapest-Szabadka között is megindult a vonat, ami 1882-től már meg se állt Zimonyig), s így a legnagyobb távolságok is lecsökkenhettek, s az újdonságok, ötletek gyorsabban elérték Szabadkát.

A megkérdőjelezhetetlen sikerek ellenére, amit a középületek építése, kutak fúrása, az utcák burkolása és a járdakialakítás, parkok telepítése és a közvilágítás bevezetése jelentett, Kosztolányi Dezső, a szabadkai születésű nagy író Pacsirta című regényének írásakor mégis Sárszegnek nevezte a várost. A polgárságnak azonban mégiscsak sikerült letörnie a konzervatív többség mindennapi ellenállását, és a maga mércéi szerint formálhatta a várost. Azzal a folyamattal egyidőben, amikor a szecesszió művészei helyet követeltek maguknak a nap alatt, Szabadkán megcsörrent a telefon (1894), elektromos izzó világított (1895), megkezdődött a villamosközlekedés a közkedvelt Palics-fürdő vonalon (1897), megtarotta első mozgóképes előadását Lifka Sándor vándormozija.

A társadalmi élet jórészt - mint annyi évtizeden keresztül - továbbra is a kávéházakban és kocsmákban folyt, amelyek közül jónéhány szakmai, státusz-beli vagy nemzeti szempontból különböződött el. Emiatt vált lehetőve szofisztikusabb elnevezésük: kaszinó, olvasó- és más kör, ami persze egyáltalán nem akadályozta meg az odajáró közönséget abban, hogy a társulások alapszabályában lefektetett oktatási és kulturális tartalmak tüzes, hazafias és hosszú pohárköszöntőkbe torkolljanak.

A polgárság jelentősebb részében a konzervatív tudat dominált, s emiatt soha nem sikerült sajátjaként elfogadnia és támogatnia legtehetségesebb polgártársait, az igazi művészeket és alkotókat. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza író, Farkas Béla, Csóvics Ilonka, Oláh Sándor festő, Telcs Ede szobrász, Ivan Sarić, aki maga szerkesztette repülőjével 1910-ben sikeresen a város fölé emelkedett, s rajtuk kívül sok más alkotót is hitetlenkedve, gyanakodva fogadtak, így azok életük folyamán nem élvezhették a szélesebb közvélemény igaz támogatását.

Csak néhány enthuziaszta kivétel hitt abban, hogy közkönyvtár és múzeum létrehozásával javíthatnak a város igencsak zord művelődési éghajlatán, de néhány éves huzavona után a megvalósulás a következő évtizedekre maradt. Csak egyetlen példa: Vojnits Oszkár világutazó a városnak ajándékozta kivételes, Európán kívül összegyűjtött etnológiai tárgyait, de azok több mint fél évszázad késéssel kerültek bemutatásra a szabadkai közönség előtt.

Raichle J. Ferenc és Macskovics Titusz, az a két építész, aki a legtöbbet tette Szabadka városi arculatának kialakításáért, dicstelenül fejezte be életét. Macskovics nyomorban, mindenkitől elfeledetten halt meg, míg Raichle több csődöt követően eltűnt Szabadkáról. Gyönyörű családi palotáját eladta - de nem a városnak, mert annak vezetése nem volt hajlandó elkülöníteni egy szerény összeget és megvásárolni az épületet, hogy múzeum, a kultúra palotája lehessen. Ugyanekkor Eisenhut olajképeit néhány száz koronáért szórták szét, de a város vezetői közül senkinek nem jutott eszébe, hogy egyszeri és kivételes alkalmuk nyílt ezeket a műalkotásokat megszerezni a városnak, noha ,,okos konzervativizmussal" jellemezték önmagukat.

Ilyen légkörben születettek meg a városban a szeceszziós alkotások. A szecesszió időszakának szabadkai társadalmáról kialakítható negatív következtetés csöppet sem ártott az építészeknek, művészeknek, iparosoknak és műveiknek. Épp ellenkezőleg, csak nagyobbá és jelentősebbé teszi azokat.

Az utóbbi néhány évben, hogy egy csoportosan végzett tanulmány keretében Szabadka polgárságát és annak építészetét tanulmányozom, érdekelni kezdett az építész és a megrendelő közti viszony, amit a következő dilemmában fogalmazhatunk meg: milyen mértékben hatott a tulajdonos az építészre annak eldöntésében, milyen legyen háza vagy bérpalotája kinézete? Noha konkrét és közvetlen válaszig nem jutottam el, magáról a polgárságról folytatott szélesebb körű kutatásaim alapján úgy tűnik, hogy a tulajdonos befolyása véget ér a legalapvetőbb elvárás megfogalmazásánál, minden egyébben az építész döntött. Így a legnagyobb siker (vagy sikertelenség) esetében őket illeti az elismerés (kritika).

* Részlet a Secesija u Subotici /A szecesszió Szabadkán című készülő monográfiából, amely a szabadkai Íróközösség kiadásában jelenik meg.