Hózsa Éva
(Kis és nagy) velencei világszínház

(Hugo von Hofmannsthal: Andreas
Az Andreaes keletkezéséről, töredékes voltáról, Hofmannsthal alkotói vívódásairól/továbblépéseiról részletesen számot ad az 1982-es kritikai kiadás. A recepció rámutat a proust-inspiráció és az intertextuális minta kérdéseire. (Morton Prince: The Dissociation of a Personality), a velencei tér hagyomány-vonatkozásaira (Stefan Nienhaus. 1992.) és az identitásválságra mint korkérdésre (például A gólyakalifa című Babits-regénnyel összefüggésben Orosz Magdolna tanulmánya, 1993 és 2000).

Az összehasonlító vizsgálatok gyakoriságát maga a szöveg indukálja. Az Andreas nézőpontja ugyanis összehasonlító nézőpont, amely még abban a levélbetétben is megnyilvánul, amelyet a Velencébe érkező ifjú Andreas a szüleinek ír. Po9ntosabban ez nem levélbetét, hanem "levélszöveget" kereső, szerkesztő (levél)narráció. Nem "szöveg a szövegben", inkább a levélforma határait felszámoló reflexív stratégia, amely az Andreas-olvasás legmodernebb, legidőszerűbb pontja. A levélírás során felmerülő bécsi emlékjáték forrása szintén az összehasonlító beszédmód, az írhatóság határait megkérdőjelező átmenetiség közérzete, amely a művészetköziséggel, a felbomló értékekkel és az egyén hatásainak elbizonytalanodásával áll összefüggésben. A fiatal Andreas, aki Bécs és Karintia után 1778. szeptember 12-én Velencébe kerül egy idegen álarcos jóvoltából szállásra talál, majd minderről szüleit is értesíteni akarja. A magánlevél szelektáló eljárással (lassított módon) keletkezik, a törlés reflexiói mindinkább kivezetnek a levéltextusból, illetve az architextuális "keretből", és a feljegyzésekhez hasonló "belső" írás-szabadságot valósítanak meg. A metadiszkurzív szöveg megszólító formulával indul, vagyis szabályos levélnek ígérkezik, ám az összehasonlító attitűd eltávolodik a levélszövegtől: a tenger a Dunával hasonlítható össze.

Andreast kételyek gyötrik: vajon beszámoljon-e szüleinek arról, hogy a színház közelében lakik? Ebből származik a prousti módszerrel felszínre hozott valamikori vágy megfogalmazása, a Bécshez kötődő színházi látomás és emléknyomozás, a varázserdő és az égszínkék cipőjáték (anderseni? pre-chaplini? romantikus? giccses?) látványa. A levélíró én kihagyja (?) a színház és a színészvilág közelségét a levélszövegből, alaposan megfontolja a válogatást.

Az érkezés legfontosabb találkozása sem illik bele a konvencionális beszámolóba, amely tehát a reflexív eljárás következtében nem áll össze egységes levéltextussá. Andreas vágyai szkepszise önazonosságzavara csak valamiféle "iskolás" szöveget eredményezhetnének, amelyből éppen az én hiányozna. Hofmansthal narrációja szembeszegül az iskolás levéllé merevedett textussal, ezért nem is kerülhet be a "teljes" levél (szerkesztett levél) a szövegbe, t3hát kettőséggé, tantologikus jellegűvé (önmagáról szóló szöveggé) sem válik (Jerzy Faryno. 1999. 151-179.). A színházi dekoráció és emlékvízió viszont E. Th. A. Hoffmann novellájának kép-élményéhez és Velence-megközelítéséhez vezeti vissza az olvasót (Doge und Dogaresse), annál is inkább, mert az egyén határainak diszkurzusa mindkét esetbe jelen van, legfeljebb Andreas hajnali-reggeli "kilátói" (Benyovszky Krisztián. 2001. 166-196.) különülnek el a Hoffmann-novella esti választóvonalaitól.

Az átalakuló mentalitás (Csúri Károly. 1987-97.) hofmannsthali kulcskérdés, de ebben az összefüggésben szintén rokonítható a két szöveg.

Hermann Broch emeli ki a szürrealista álomtechnika előlegezését a hofmannsthali opusban, Andreas élet-totalitásra, egybegyűjtésre való törekvését, amelyre az alcím ("egyesültek") is utal, valamint az ozubtilis azonosulási meghasonlást (Hermann Broch. 1988. 190-191.).

Az Andreas érkezés-epizódja a Napkelte előtt című Hofmansthal-vers alapszituációjára emlékeztet. A reggel csendes, magányos ontológiai tájként gyakorol hatást az olvasóra, az utazó fiatalember ugyanis "idegenként" érkezik Velencébe, ahol a városlakók még otthonaikban tartózkodnak (Velence egyébként drámatérként is jelen van az osztrák író pályáján: Das gerettete Venedig - A megmentett Velence).

Az idegen az Andreas-expozíció legjelentősebb szava (neve). amikor Andreas az utcán lépkedő lump álarcossal találkozik, úgy mutatkozik be mint idege, a narráció viszont a közeledő álarcost nevezi meg így. Az álarcos - aki idegennek tekinti Andreast - elvezeti őt egy családhoz. Az álarcos kívülálló, aki mindenét eljátszotta, mégis ő lesz a "vezérfonal" a Velencébe kerülő osztrák fiatalember számára. A távoliság közelséget, a kívülállás bizalmat fakaszt. A bizalom és megbízhatóság a Másikhoz vezető út, az idegenség felszámolásának útja, az álarcosság pedig tudatos identitáskeresés. Az álarcos öltözéke és cipője maradandó nyomot hagy azt utazó Andreasban. Az "idegen" álarcos a peremlét távlatából mondja ki a történelmi távlatot nyitó Esterházy nevet.

Esterházy Péter írja a Harmonia caelestában: ".amikor düledezni kezdtek a magyar udvarházak, jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipája füstkarikája után. Az egyik név: az édesapámé. A másik név: a Rotschildé." (11.)

Hofmansthal szövegében Reischach báró neve a másik név, természetesen az Esterházy családé mellett. A Velencébe toppanó Andreas hajnalban hallja ezeket az arisztokrata neveket az álarcostól, aki rendkívül szolgálatkész Mária Terézia alattvalójával.

Andreas számára a messzi velencei térben másként csengnek a jól ismert nevek, a bizalom az idegenség-érzetet végérvényesen feloldja. Andreas csak hallásból/látásból ismerhette a magas arisztokrácia képviselőit, középhelyzete, "bagatellnemessége" kiszorítja őt ezekből a körökből. A kiejtett nevek az közép-európai történelmi hagyományt nevezik meg, és ennek a múlt-jelen relációnak, a határok megszüntetésének a szöveg további részében is szerepe van. Álom és valóság kontúrjainak elmosódásával például a ló-képzet fonódik össze, fény és sötétség választóvonalai ugyancsak eltűnnek. A szövegben fellelhető többértékűség aspektusa, az architextuális utalások, valamint a toposzok alkalmazása az olvasót is a szövegközi térbe terelik (az utóbbira néhány példa: fal, lépcső, torony, hold, ablak, karnevál, gyermekhét, állatmotívumok stb.). Velence labirintusként (Velence-Toposz!) van jelen, amely többnyire emléklabirintussá, Thomas Mann-féle "tágabb horizont"-tá változik át. Andreas főként szemlélődő-tűnődő szereplő, jellegzetes látó-halló attitüdje különösen a kávéházi/fogadói látogatások során érvényesül, ahol valójában leveleket kellene írnia. A színházi emlék (az imitáció imitációja) kapcsolódik leginkább "az Egész ceremóniájá"-hoz (Schorske Carl E. 1998. 30-31.), a Világszínházhoz. A halálhangulat, az elmúlás Velencében is kísért, ahol Andreas mások által, a találkozások révén keresi önmagát. Broch méltán tekinti "jelenregénynek" az Andreast. (Hermann Broch. 1988. 194.).

Az álom is jelenvaló öntükröző/önnyomozó "lehetőség" a szerepeket kedvelő (velencei) "külső élet"-ben. Romana lénye, emléke pedig a tágabb horizontot, sőt a reneszánsz architextus távlatát nyitja meg, hol "érc és érc között keskeny részecske támad", és megkezdődik a varázs. Jelenünk olvasója arra a résre kíváncsi, ahol a pátosz megtörését meglesheti, ahol átszűrődik az irónia (Gunnar Decker. 2000. 169.).

Az álomtalan Andreas az álmokra (is) reflektál.

Irodalom

 

Benyovszky Krisztián: Hajnali kilátók = Rácsmustra. Kalligram, Pozsony, 2001, 167-195.

Broch, Hermann: Hofmannsthal és kora. Szecesszió vagy értékvesztés? Fordította: Győrffy Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 1988.

Csúri Károly: Eseményszerkezet és értékrend (Hugo von Hofmannsthal: Lovastörténet)= Lehetséges világok. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987, 68-111.

Decker, Gunnar: Zweierlei Ironia. Neue Deutsche Literatur, 2000. márc.-ápr., 164-173.

Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Magvető Kiadó, Budapest, 2000.

Faryno, Jerzy: A szöveg szerepe az irodalmi műalkotásban. fordította: Szilágyi Zsófia. Helikon, 1999, 1-2., 151-179.

Komáromi Sándor: Hofmannsthal, Hugo von = Világirodalmi lexikon 4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 532-533.

Nienhaus, Stefan: Ein Irrgarten de Verschvörungen. Das Venedig-Sujet und die Tradition des Bundesromans. Germanisch-Romanische Monatschrift N. F. 1992, 42., 87-105.

Orosz Magdolna: Rejtett párbeszédek-szövegek egymás közt. Az identitás kérdése a századforduló osztrák és magyar irodalmában = Rejtett párbeszédek. SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéke, szeged, 2000, 29-49.

Schorske, Carl E.: Bécsi századvég. Fordította Győrffy Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 16-32.

Szabó Ede: Utószó = Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 243-271.