Mirnics Gyula
A füst

Szürke a plafon itt a börtönben, mesélő szürke. Órákon át bámulom és a régi dolgokon gondolkodom: hogy voltak, miként estek. Nem merek máshova nézni, olyan jó, nekemvaló ez a szürke, hogy félek, ha máshová tévedne a tekintetem, elveszíteném ezt a langyos, unalmas történetet, mellyel lefoglalom újabban a gondolataimat. Nem tudom, hogy mi van Sándorral, azóta nem láttam. Biztosan elment örökre a faluból, hacsak nem kapták el őt is a betörés miatt. Úgysem menekülhet, hiszen már jóval előtte börtönbe zártak minket, a tehetetlenség zárkájába. Évek óta nem mozoghattunk szabadon, nem gondolkodhattunk függetlenül. Mint a lavórba esett legyek: reménytelenül harcoltunk az életünkért.

A nyári esők után hatalmas bágerek dúlták fel a falum kaszálóját, óriási teherautók érkeztek és csöveket fektettek le a falum és a bágerek között, vastag, vörös csöveket és fémfóliába burkolt titokzatos, sziszegő csöveket. Őszre betonnal öntötték le a kaszálót, magas szögesdróttal vették körül a munkálatokat, és két év múlva felépült a gyár a falum mellett. A karcsú, égetett vöröstéglából emelt kémények baljóslatúan döfködték a kavargó, lila felhőket, novemberre már négy villám csapott a legmagasabb téglacsőbe: a vakító durranások összekötötték a fekete égboltot a gyárral: mintha Isten négyszer lenyúlt volna a falunkhoz. Hetente egyszer sárga füstöt engedtek a kémények, ilyenkor maró, köhögtető köd lepte be az utcákat, mi felhúztuk a kis fehér maszkjainkat, amelyeket a gyártól kaptunk, és a tyúkok meg a kecske bent aludtak a kiskonyhában.

Sándorral tavaszra sem sikerült munkát szereznünk, kedvetlenül csatangoltunk a benzinkutak környékén, néztük, hogyan égetik a zöld műanyag flakonokat, a zöld füstkígyók csatáját a szürke égen. Egy sötétített ablakú autóban láttuk a gyár igazgatóját, akiről csak annyit tudtunk, hogy beteg a szíve és erős mérget kell orvosságként az ereibe fecskendeznie, amikor azonban odaléptünk az autóhoz, a sofőr rátaposott a gázpedálra, és otthagytak minket a kesernyés autófüstben.

Halottak napján a gyár melletti úton gyalogoltunk haza, rágcsáltuk a fanyar sültgesztenyét, együtt hallgattunk a borongós emlékezésben. Sándor észrevette, hogy a gyár egyik kapuja nyitva van, már szürkült az ég, így beosonhattunk látatlanul. Kerülgettük a sárdagasztókat és a nagy, sárgás pocsolyákat, amelyekbe nem szabadott beletaposnunk, mert lemarták volna a bőrt a lábunkról. Bóklásztunk az alumínium raktárházak és a korhadt farakások között, aztán elbújtunk egy óriásbáger bordás gumikerekei mögött, mert beszélgetést hallottunk. Négy szürke ruhás munkás közeledett felénk, Sándor belemarkolt a szerszámosládába, én is odanyúltam, és eltűntünk.

Két franciakulcsot tartottam a két kezemben, rettegve követtem Sándort a rozsdás vagonkocsik között. A gyár fölé magasodó reflektorszemek láttak minket settenkedni, megnőttek az árnyaink a vakító fényszemek alatt.

Nagyon magasan ragyogtak felettünk a csillagok, szerettem volna füstté válni és lágyan eltűnni a vagonkerekek között. A rejtezkedésben valahol nagyon mélyen már megszületett bennem a tébolyult félelem, hogy elfognak és titkos termeken és folyosókon keresztül az igazgatóhoz vezetnek, hogy ő végigmérjen szúrós tekintetével, mint akkor a benzinkútnál az autóból, és gúnyosan kinevessen. Aztán négy munkás hátulról leteperne és kicsavarnák a kezemből a lopott szerszámokat, közben az igazgató az arcomba köpne és belém rúgva kiutasítana a gyárból, és én kétségbeesetten menekülnék, és azt kívántam, hogy szürke munkaruhás dolgozók folyosót álljanak a kijáratig és üssenek franciakulccsal míg fejemet fogva szaladok a gyárkapu felé, amely nem szabadságot, hanem egy másik, kegyetlen rabságot jelent.

Ólomsúlyként húzták a franciakulcsok a kezeimet, meggörbült gerinccel követtem Sándort, egy-egy vagonsor végénél egészen mögé álltam, éreztem, ahogy büdöset izzad a félelemtől amíg kikémlel, és tudtam, hogy én is büdös vagyok. Meg fognak bennünket szagolni az éjjeliőrök fekete, acsarkodó kutyái, gondoltam összeszorult aggyal, mert azok megérzik a tolvajok bűzét, arra vannak kiképezve, hogy a riadt, lázas menekülőket ledöntsék a földre és addig vicsorgassák a fogaikat, míg a tolvajok elveszítik az önuralmukat a félelemtől és keservesen a nadrágjukba ürítik beleiket.

Álltam Sándorhoz simulva az utolsó vagonsor végénél, nehéz légzésem sárgán csapódott le pulzáló nyakán. Annyira féltünk, hogy egészen szúrós, megerjedt húgyszagú lett a verejtékünk, együtt ziháltunk a félelem mocskában. A szemeim elhomályosultak, a kezeim görcsbe rándultak a lopott franciakulcsokat markolva, és ahogy megmozdítottam a lábamat, éreztem, hogy a nemi szervem is megkeményedett és halszagúan feszeng a nadrágomban. Erősebben nyomtam az alsótestemet Sándorhoz és amíg ő óvatosan kihajolva a menekülésünk útvonalán gondolkodott, én aprókat rántva az ágyékomon lassan beleszédültem a feszült idegek ragacsos gyönyörébe. Saját kapkodó légzésemet az éjjeliőrök nagyfogú kutyáinak közelítő lihegésének hallottam, és a félelemtől és lopott kéjtől önuralmát veszített agyam őrült víziójában láttam magamat a földön fetrengeni a kutyáktól ledöntve, a nagy dögök véresre marcangolták a testemet, sárga agyaraikat a szívembe mélyesztették és kirángatták onnét az emlékeimet, a tudásomat, és a jövőmet is kihúzták a szívemből, láttam még a véremben és ürülékemben elmerülni, de már nem tudtam utána nyúlni, mert a szürke munkaruhás éjjeliőrök a képzeletem nehéz bilincseivel csatolták össze a kezeimet.

Sándor megfogta a vállamat és az aluljáró felé mutatott. Te szaladj arra, én megyek a kerítésen át, mert jobban tudok kerítést mászni, suttogta, találkozunk a kocsmában.

Az aluljáró sötét barlangnyílását néztem, félelmetes kék füst áramlott ki, távolról kutyavonítást hozott a szél. Nagyon messze volt a remegő lábaimnak, először át kellett rohanni egy körülbelül húsz méteres kivilágított gyárudvarrészen, aztán nyolc nagy és csúszós lépcsőfokon le az aluljáróba, ami tucatnyi sínpár alatt húzódott, alacsony, piszkos alagút, a gyár csöveit vezették ki rajta, hogy az egész falut bepókhálózhassa fémes csápjaival. Meggörnyedve, a csövek között lavírozva kellett végigrohanni az aluljárón és fel a kijárata tizenhárom lépcsőjén, azért volt itt több lépcsőfok, mert a vasútállomás sötét udvarára vezetett, ahonnan a templom irányába vagy két kilométerre volt a kocsma. Jobban féltem a gyár kivilágított udvarán át futni, mint a vasútállomás sötét udvarától, ahol a részeges vasutasok kártyáztak délutánonként; jobban rettentett a fény, mint az alagút sötétje, ahol voltunk már Sándorral és a vagonmosó cigánylányokkal.

Emlékszem, forró augusztusi nap volt, a búcsú hetében. Szemtelen bazárosok és rosszképű ismeretlenek költöztek a falunkba, megszólították a korzózó asszonyokat, belekötöttek a sétáló párokba és összeverekedtek a falum fiataljaival. Sándor összebarátkozott egy cigány fiúval, aki zsetonokat gyűjtött a csipogó automatákból egy hosszú dróttal. Megkínált bennünket illatos füsttel égő, izgalmas bódulatba ringató cigarettával, megkérdezte, hogy ismerünk-e lányokat, mert feszíti a nadrágját a férfiassága. Elvezettük őt a vagonmosó cigánylányokhoz, a fiú nekik is adott cigarettát, majd félrevonultunk a legszebb lányokkal az alagút rejtekébe, ahol egy törökös képű lány tanított féktelen gyönyörre, aki a karjára tetoválta a szeretői nevét egy kék festékbe mártott forró tűvel. Az én nevemet nem írta be a bőre alá, nem jelentettem neki semmit.

Felnéztem a fehérfényű reflektorokra, a gyár vegyi hulladékán óriásira nőtt vérszívó rovarok őrülten keringtek a lámpafej körül, amelyikük túl közel merészkedett, rögtön odaégett a fényhez és szénpöttyként belehullott a reflektortest ovális edényébe. Sándor eltűnt mellőlem, szorítottam a franciakulcsokat és szaladtam az aluljáró felé, rohantam, mert tudtam, hogy az életemet mentem. Nagy ugrásokkal vettem a lépcsőket és felszabadultan szívtam az éjszaka levegőjét miközben magam mögött hagytam a vasútállomást és nagyon messze feltűntek a falu fényei.

Szürke kis kocsmába jártunk Sándorral, nem volt szép pincérnő meg modern reklámok, mint a központban működő helyeken, enni csak pacalt lehetett, a dombosiak mindig lehalkították a tévét és összeborultak az asztalon a muskátli- és lakodalmas zenékre. Nem voltunk jóban a tulajdonossal, mert még a részeges munkások is naplopóknak tartottak minket, ha pedig néha megjelent egy cikkünk valamelyik kis példányszámú folyóiratban, meg akartak bennünket verni, mert gyaláztuk a falu tisztes lakóit, akiket mi lenéztünk és akik nem akartak sehogy se befogadni. De legalább ebben a piszkos kis kocsmában nem találkoztunk ismerősökkel és nem kellett attól tartani, hogy valaki megkérdezi, hogy most éppen mivel foglalkozunk. Sándor nem volt a kocsmában, idegesen rejtegettem a nagy faasztal alatt a franciakulcsokat, miközben nagy kortyokkal, hangosan ittam a sörömet. Az udvarra, a budihoz vezető ajtó mellett négy vendég ült, lármázva ittak, verték a térdüket és amikor röhögtek, egymás tenyerébe csaptak. Megittam a sörömet és a tévét néztem. Egy fekete-fehér filmet vetítettek: egy férfi biciklit lopott egy futballpálya elől, de meglátták, ahogy menekül és üldözni kezdték egy folyópart felé, halálát érző patkányként taposta a pedált miközben a tömeg vérmes kutyává alakult és élvezkedve kergette a férfit. Közben rendeltem még sört, vártam Sándort és lassan elborult előttem a világ.

- Mit bámulsz? - kiáltott rám az egyik vendég a hangos asztaltól.

Megrezzentem, nem tudtam, miért szólt rám, ösztönösen a kabátom alá dugtam a franciakulcsokat.

- Én?

- Te, az anyád kutya úristenit! - ordította a részeg vendég és felemelkedett a székéről. A bajszán rezgett egy apró sörhabfoszlány, a nyelve lilán kiugrott a szája sarkán, és lenyalta a habot. Megindult felém. Dermedten bámultam a férfit, mert szürke egyenruha volt rajta, amilyen a gyár dolgozóinak van. Az inge szétnyílt a részegség hevében, láttam a szőrös mellkasát. A másik három férfi is felém fordult és csak akkor vettem észre, hogy ők is szürke egyenruhát viselnek, gúnyosan mosolyognak, és szúrós szemmel néznek, mint a gyárigazgató a benzinkúton az autójából. Megpillantottam a kutyáikat is, kivillantották az agyaraikat, de nem mozdultak, nem vetették rám magukat, de éreztem, hogy összeszorul a gyomrom és kínosan rángatózik.

Elöntött a félelem bűze, kicsordult a hónom alól, megcsomósodott az ágyékomban és ammónia, rohadt halbelsőség és erjedt budi szédítő szaga tolult az orromba olyan elementáris erővel, hogy megbotlottam a székemben, de gyorsan fel is ugrottam, mert tudtam, hogy a gyár munkásai meg fognak büntetni, mert Sándorral betörtünk a gyárba. Védekezőn felemeltem a kezeimet, még mindig görcsösen szorítottam a franciakulcsokat, halálát érző rovarként csápoltam a szerszámokkal. Megadtam magam a bajszos férfinak, de már nem is ő jött felém, nem a munkás támadt nekem kocsmai virtusból, hanem a gyár igazgatója állt előttem, eltűnt a szőrös mellkas, láttam az igazgató szívét betegesen lüktetni a fehér ing alatt, a testében keringő méregre gondoltam. Láttam, ahogy fenyítően felemeli a kezét, tudja, hogy tőle loptam a szerszámokat, gondoltam, és már nem akartam harcolni, csak menekülni. Az igazgató fejére ütöttem mindkét kezemmel, mindkét franciakulccsal és kirohantam az éjszakába.

Erősen pofon ütött a józanító friss levegő. Most tényleg üldöztek, rohantak utánam a kocsma vendégei és a kocsmáros. Még szédített a sör, de láttam, hogy senkin nincs szürke munkaruha, láttam, hogy nem fekete nagytestű vérebek üldöznek, hanem a kocsmáros két korcs kutyája liheg utánam. Láttam egy kockás inges parasztot vérben feküdni a kocsma padlóján, felfogtam, hogy leütöttem, lehet, hogy agyon is vágtam egy részegen kötekedő férfit lázas pánikbetegségemben. Rohantam, a vasútállomás udvarán eldobtam a véres franciakulcsokat, fémesen koccantak a részeges vasutasok kártyaasztalához, és Sándorra gondoltam miközben az aluljáró sötét folyosóján a kivilágított gyárudvarra menekültem.

Megkerestek másnapra és alaposan összevertek, mielőtt behoztak. Nem tudtam meg, hogy mi lett a paraszttal, akit fejbevágtam a franciakulcsokkal, Sándorról sem mertem kérdezni: hogy miért nem jött előbb a kocsmába, hová tűnt azon az éjszakán. Lehet, hogy elkapták, amikor szöktünk a gyárból, lehet, hogy megmenekült és elköltözött a faluból. Nem akarok rá gondolni. Várom a vasárnapot, hogy megint mehessek hagymát aprítani a konyhába, hogy büntetlenül zokoghassak a saját szerencsétlenségemen a maró hagymakupacok fölé hajolva, olyankor azt hiszik, csak csípi a szememet és nem kérdeznek rá a boldogtalanságomra. Ködös, távoli folttá, színtelen ábránddá olvad a múltam a könnyeimben. De lassan megszokom a börtönt. Lassan mesélni kezd a szürke plafon.