Peer Krisztián
Vonaton

Elkapni egy faágat, hogy megállítsd a képet.

Nincs olyan, amelyiket ne szeretnéd.

Kihajolsz és nyúlsz érte, utána önkéntelen.

Aztán csak nézel.

Mint maréknyi iszapot a meghódított mélység,

a levélmorzsalékot az ellenszél nyeli el.

A tenyered szaga. Mire emlékeztet?

Megint hova tűnsz?

Hogy itt lehessek

Nagy, tisztázó összegekről álmodom.

Uram, adj kölcsön!

Méltó vagyok, hogy hajlékomba jöjj.

Vagy, hogy méltó lehessek.

Uram, neked oly kevés, amennyiből

újrakezdhetném. Higgy nekem,

hogy ne kelljen hazudnom.

Nincs mit beosztanom, annyi a törleszteni valóm.

Szeretnék csak neked tartozni.

Már most megmondom,

hogy nem leszek pontos,

és persze ugyanilyenben maradnánk,

ha adnál, nem menekülnék aztán előled,

meg persze az se baj, ha neked sincs, Főnököm!

Ezzel

Küldjem akárhová, úgyis rányitok -

bújtatnivaló, pici szív.

Hogy rányitok és megszabadítom -

folyton ezt képzelem.

Persze csak éppen ott van, nem is előlem, nem vár.

Nem börtön, csak bentlét.

Bent vagy: ezzel nyitok rád.