Csányi Erzsébet
Az emlékezet selyemszála

(Karcolat Fenyvesi Ottó költészetéről)

A kilenc múzsa a mitológia szerint Helikon hegyén lakozik, s életterük középpontjában az ibolyaszínű forrás áll. Van szent fájuk, a babér, szent állatuk, a méh és a kabóca, de a harmónia letéteményesei, a múzsák elsősorban az ibolyaszínű forrás körül lejtett táncukról ismertek. Énekhangjuk pedig, mint mondják, liliomtiszta.

A körtánc mint a kör leképezése, a forrás pedig mint kiapadhatatlan középpont egy mértanilag is tökéletes összhangot jelenít meg.

Az ihletet ajándékozó istennők társaságából a költészethez szorosabban ketten kötődnek: Erató, mert ő a szerelmi költészet múzsája és Polyhymnia, akiben a himnuszköltészet ölt testet.

Abban azonban mind a kilencüknek azonos a szerepük, hogy harmóniát és ritmust kényszerítenek a világra - feladatuk az ember féktelen indulatainak és a természet vad erőinek legyűrése.

Az emberi életben az egyik legvadabb erő a felejtés köde és gomolygó homálya. A múzsák dolga, hogy az ihlet pillanatában mindenekelőtt Emlékezetet lehelljenek a költő lényébe, feltöltsék múlttal. Mnémosyné, a múzsák anyja is segít: éles körvonallal határolja el a kreativitás pillanatában a felejtéstől elragadott, egyedül lehetséges és semmi mással nem pótolható képet, költői szót.

Hát hogy ne higgyjen a kényszerítő, isteni ihlet szavának a halandó, "csupa-has ember" (Hésziódosz)? Az Emlékezet leányai, a múzsák a világ alapvető valóságaiként hámozzák ki a köd burkaiból azt is, ami igaz, és azt is, ami csak a képzelet műve. A világról szőtt vízió így lesz egész.

"Tökéletes a felejtés" - hinti el mégis a vélekedést a költő, miközben megkísérel csendéletet festeni. Ha a felejtés a költészet megszüntetése, akkor a mégis megszülető szó, a felejtést szóvá tevő szó a költészet számára létért való küzdelem.

Emlékezni annyi, mint tudni. Helyre rakni, eligazodni. Öntudatra ébredni, önazonosságra lelni, létre serkenni a semmiből, eszmélkedni, mondhatnánk: úszni az archetípusok felé.

A múzsákhoz szóló fohász szerepe: könyörgés emlékezetért.

Fenyvesi Ottó költészetében a mindenkori jelen fohászkodik a múltért. Egy hidrogénszőkéhez c. versének kiindulópontja a spontán jelen pillanat, az impresz-szió:

"Ablakhoz vonz a naplemente vadonatmodern plain air

a fák talpig aranyban, lopva belesnek ablakomon

fellegeket teper a szél

boldogságot szállítanak transzcendens szellők

dől az ózon, tikkadunk

agyad lassan belefárad a könyvekbe

a homályban tégelyek

lüktet a vér lilán

lerakom dolgaim

semmi a lét

fénylik a birs

koptatnak esztendők vadak

torokba dermedt titkok"

(Egy hidrogénszőkéhez)

A költői figyelem kintről befelé halad, a tényrögzítés absztrahálódik, az általánosítás eljut a "lét"-ig, eljut a vad esztendőkig, a múlt időig, ami maga a megtestesült, megértésre váró titok. A vers folytatása is az "én" és az "ők", "én" és a "világ" közötti utakat járja be, miközben az ismétlődő futamok keretté rendeződnek, s az idő, a felejtés kérdését bekeretezik. "Már megint holnap lesz", "az idő díszes költeménye ujjongó kádenciákba torkollik", "már semmi sem mindegy, minden számít", "tíz év múltán megint holnap", "praesens", "plusqauamperfectum", "jelen", "késleltetni a könnyű kielégülést", "tíz év múltán megint holnap", "tökéletes a felejtés", "mi a szerepe az idő üszkös költeményének", "esztendők, torokba dermedt hidrogénszőkék", "egy perc önkívület, rettenet" - ezek a sorok már nemcsak utalásosan, de kimondva is idő-verssé avatják a költeményt.

A fohász meghallgatásra talált: a homályban a tökéletes felejtés döbbenete teremtő erővé válik. Mnémosyné megtette kötelességét, a vers éles körvonalakkal határolja el semmi mással sem pótolható önmagát a világtól.

Fenyvesi Ottó "bőrdzsekis anarcholírája" (Virág Zoltán) a jugoszláv költészeti áramlatok között az 1960-as években fellépő farmernadrágos neoavantgárd költők törekvéseinek folytatása. Újra lejátszódik, ki tudja hanyadszor, a személyes és a személytelen ars poeticák közti helycsere. Az avantgárd létrehozza az ún. direktlírát, az indulatosan felmutatott közvetlenséget, a faragatlan beszédet - szemben a modernisták másfajta nemzedékeivel, az esztétizáló stilisztákkal.

Ciklikusan visszatérő költészettörténeti jelenség az efféle akció-reakciószerű váltakozás, amely a 19. századi szimbolisták óta a modern líra velejárója.

A költői önértelmezés fluktuálásáról van szó: az egyik hitvallás a költő szubjektivizmusára, vallomásszerű feltárulkozására épít, a másik koncepció a szerepjátszó költői én elidegenített arcát mutatja fel.

Fenyvesi Ottó versvilága életrajzi kötődésű, vallomásos. Hátat fordít annak a baudelaire-i költői habitusnak, amely a jelképekbe burkolt, titkos költői beszéddel megalapozza az ún. absztrakt költészetet létrehozó modernitást. Baudelaire vershelyzetei nem konkrétak, nem életképszerűek, nincs spontán lírai szituáció. A bohém költő-esztéta személytelen és szenvedélytelen, a vers elhatárolódik a szívtől, így magát a megszólalót sem lehet azonosítani a biológiai értelemben vett költővel. A beszélő egy megalkotott én, Baudelaire szavával: "persona". Ebből következik, hogy egyetlen verse sem világítható meg életrajzi adatokból.

A költői én deperszonalizációját, a modern vers alapvető ismérvét a rockköltészet - mint üvöltve énekelt szerelmes lázadás - elhárítja. A "petrarkista rockerek" (Milosevics Péter) vallomásdalainak egyik hatáseffektusa éppen az exhibicionizmus, az én és az egyéni sors lemeztelenítése, mitizálása.

"Kisétáltam a parnasszusra/biccentettem és úgy éreztem/mintha drapp pulóverbe öltöztem volna/. túlcsorduló falloszom feldolgozhatják/egy yu-magyar szalámigyár kézikönyvében/. vegyék kilogrammjaim/a túlhevült bácskai szent naftát" - írja a rock and rollba visszahátráló Fenyvesi Ottó.

Költészete a modern-posztmodern korszakküszöböt jelzi azokkal a sajátos, csupán kultúraközi összefüggések tükrében kirajzolódó vonalakkal, amelyek a korabeli jugoszláv farmernadrágos prózához, neoavantgárdhoz, multimediális rockköltészethez kötik.