Harkai Vass Éva
Nero és Vergilius*

Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő (1922) és Hermann Broch Vergilius halála (1945) című regénye a művészlét (művész és műve, művész és művészet fájdalmas kettősségének, szembenállásának) kérdésköreit járja körül.

Hogy mindkét szerző egyazon évben született, különösebb informatív értéket nem hordozó, csupán véletlen egybeesés. A Nero-regény Kosztolányi korai (első) regénye, regényírói pályájának nyitóműve, Broch regénye viszont kései alkotás. Milyen olvasói elgondolás révén állítható egymás mellé, párhuzamba a két, egymást majd negyedszázadnyi időbeli eltéréssel követő mű? Kosztolányi és Broch műve is művészregény, azaz mindkét író ahhoz a regénytípushoz folyamodott, amely művészhős közvetítésével, a művészfőhős küzdelmeinek mimetikus ábrázolása révén vall szerzője művészethez való viszonyáról, művészettel kapcsolatos kérdéseiről, kételyeiről. A műfaji analógián túl szembeötlő a hősválasztás analógiája is: Nero is, Vergilius is pszeudo-valóságos (fő)hősök, olyan hősök, akiknek neve az olvasóban kulturális asszociációkat kelt, valóságreferenciákat hoz mozgásba, ám a művilágon belül önálló, autonóm életet élnek. Ugyanakkor mindkét hős tevékenysége összefüggésben áll a hatalommal. A legközvetlenebbül Neróé, hiszen Kosztolányi művészfőhőse egyben császár is, a hatalom birtokosa, mely kettősségre az író már a regénycímbe iktatott antagonizmussal is utal ("véres költő"). Vergilius viszont, bár - mint Dávidházi Péter írja - "a maga részéről inkább maradandó remekművet akart alkotni", "arra kapott felhatalmazást, sőt, a sugallt megbízáson kívül anyagi támogatást is, hogy dicsőséges eposszal járuljon hozzá uralkodója legitimációjához."1

A két regény közötti dialógust, jelentésből kibomló párhuzamait azonban nagy mértékben bonyolítja, hogy akár a műbeli Vergilius, akár művilágon kívüli, "valós", életbeli mása megbecsült költő, akinek főművét, a regényben is szereplő Aeneist Augustus császár "a római szellem és a római nép" jelképének nevezi2, Nero pedig dilettánss művész. Hogy a két mű a két főhős művészi teljesítménye közötti különbség ellenére is párhuzamos erővonalakat hoz létre az olvasatban, azzal indokolható, hogy mindkét regény fő szólama az elégedetlenség, a szorongás, a kudarcélmény s az ezek miatti szenvedés fogalomköreiben jelölhető ki.

Mivel Vergilius a szó legnemesebb értelmében művész, költő, rendelkezik e hivatáshoz elengedhetetlenül szükséges önkritikával. Elégedetlenségének, szorongásainak, kudarcélményének, szenvedésének fő forrása is a szigorú művészi önkritika. Vergilius számára éppen emiatt nem nyújtanak vigaszt az Aeneis állítólagos sikerei. Művészi elégedetlenségét, vívódásait belül, a tudat és a lélek mélyeiben éli meg - önromboló módon. (E belső küzdelem formája a regényben a belső monológ) Vele szemben Nero, a dilettáns művész elégedetlenségét és vívódásait a külvilágra vetíti ki: Senecának mutatja, mondja fel műveit, s vár tőle megerősítést. Mint Hima Gabriella írja: "A magányos küzdelemhez (...) Nero nem érez magában elég erőt." Ösztönösen vágyik arra, hogy súlyos gondját megossza valakivel, olyan valakivel, akiben bízhat, "aki bölcs, akinek nagy élettapasztalata van, aki talán segíteni tud."3 Míg Vergilius kételyeit nem csillapítják a művét magasztalók és Augustus császár dicséretei, hiszen "[A] dicsőség az istenek ajándéka, de nem célja a költészetnek csak a rossz költők tekintik célnak"4, Nero önmagán kívül, a külvilágtól, a széles nyilvánosságtól vár megerősítést, sőt dicséretet. Fellép, ünnepelteti és díjaztatja magát a Juvenálián, a Britannicusszal folytatott dialógusát pedig ravaszul, rejtett utakon abba az irányba kanyarítja, hogy Britannicus rábólintson: ők ketten a művészetben egyformák - költők. (Britannicus ösztönös reakciója a hasonlítás groteszk jellegére vet fényt: "megmozdult, határozatlanul. De semmit se szólt. Némán nézett rá."5) Nero az alkotáshoz is külső erőforrásokat keres: Senecától vesz leckét az élet dolgairól, a külsővárosba viteti magát, a szegénység és a nyomorúság impulzusaiból kíván költészetet párolni. Kudarcainak okát is önmagán kívül jelöli ki: "Valaki leköti bennem a dalt. Erről van szó. Nem engedi ki mellemből a hangot és a költészetet is rabul tartja."6 A főbűnös pedig Octavia, aki meddő, s Nerót, a költőt is meddővé teszi. Ami Vergilius kételkedéseiben és vívódásaiban az etikai alapállás, az Nero kifelé, a külvilágra irányuló tetteiben a torz etika kivetülése. Vergilius önromboló, önmegsemmisítő vívódásainak ellentéten alapuló párhuzamai Nero mások megsemmisítésében, meggyilkoltatásában bomlanak ki. A Britannicus megmérgezése után levont következtetése, hogy "Itt künn kell rendet teremteni, s nem ott benn, a lelkében viaskodni."7 A vergiliusi alkotás inverze a korlátlan hatalommal rendelkező császár pusztítása, rombolása, az önmaga ellentétébe forduló alkotás ("Minden halott az élőnek a szobra. Nem gondolod, hogy aki öl, az szobrász?"8). Míg Vergiliust kételyei és vívódásai a főmű, az Aeneis megsemmisítésének szándékához vezetik, Nero mások megsemmisítésében éli ki torz ösztöneit. Az áldozatok között az első és leghangsúlyosabb Britannicus, a költő, akinek eltüntetésével Nero azt a személyt kívánja megsemmisíteni, aki feljutott a Parnasszus csúcsára. Ám az élete folyamán is hallgatag, "a hallgatás bűvös előkelőségével"9 megáldott Britannicust nem lehet megsemmisíteni: művei által és Nero látomásaiban tovább él - mint ahogyan végül Vergilius sem semmisíti meg az Aeneist.

Kosztolányi és Broch regényének párhuzamos olvasatát ellentétek és analógiák alkotta sűrű párhuzamok alakítják. Az eltérések és egybehangzások kitérő, majd újra találkozó (jelentés)vonalak hálózatát létrehozva teremtik meg a két mű dinamikus együtt-olvashatóságának lehetőségét.

Mindkét mű fókuszában egy-egy sorsdöntő párbeszéd áll. Vergilius Augustus császárral folytatott párbeszédének eredménye, hogy az Aeneis mégis fennmarad az utókor számára, Nero és Britannicus párbeszédének eredménye pedig Nero azon felismerése, hogy Britannicusszal szemben számára, hatalma ellenére sem adatik meg a költészet szentélyébe való belépés lehetősége.

Míg Nero esetében Britannicus képviseli a költészet elérhetetlen csúcsát, Vergilius Homéroszban, "az istenek szószólójá"-ban10, Aischylosban, Sophoklesben, Euripidesben, Catullusban és Tibullusban jelöli ki az eszményi példákat. E névsor kapcsán nem véletlen a görögök dominanciája. A görögség-motívum kap megerősítést abban az itt jeletésesnek tűnő mozzanatban is, hogy a Vergilius mellé szegődött Lysanias is Görögországból jött. A görögség a Nero-regényben még megterheltebb motívum, s itt is az elérendő teljesség s a visszahozhatatlan aranykor képzetét képviseli a római birodalom mindkét regényben fellelhető romlás- és züllésképeivel szemben. Rómában Nero új Athént akar létrehozni, "Rómát (...) Athénnak álmodta s magát nagy-nagy költőnek"11, "Görögül akart hallani, mindig görögül"12, görög hexame-ter-sorokat ró, Poppeában csodálja, hogy tud görögül, mely nyelv "a lapos latin mellett az előkelőséget jelenti"13, anyját Klütaimnésztraként, apját Agamemnónként, önmagát pedig árva Oresztészként látja, halála előtt arra kéri Sporust, hogy görögül énekeljen neki halotti dalt, s a regény végén színre lépő dada is görög.

A két regény szintén hangsúlyos közös, bár jelentésváltozataiban elkülönböződő motívuma a halál. Broch regényének címébe is beemeli e motívumot, hiszen Vergilius életének utolsó tizennyolc óráját teszi meg művének tárgyául. Vergiliust a halál megérzése, halála órájának közeledte illúziómentes számvetésre készteti, a művészet céljaként pedig a halál megismerését jelöli ki. Míg Nero nem tudja megalkotni költő-önmagát, Vergilius az élet és halál mezsgyéjén készült kíméletlen számvetésének eredményeképp nem tudja vállalni költő-önmagát. A Kosztolányi regényében is hangsúlyos halálmotívum más jelentésváltozatai kerülnek felszínre. Hima Gabriella regényinterpretációja szerint "A véres költőben kezdettől a halálról és az elkerülhe-tetlen halál árnyékában folyó életről van szó. A regénybeli eseményeket egy haláleset indítja el, melynek az ifjú Nero herceg közvetlen szemtanúja lesz. (...) Nerót a halál elkerülhetetlensége és az élet betölthetetlensége együtt ejti kétségbe, ezért két irányban sejti a megoldást: a halhatatlanság, illetve az önmegvalósítás lehetőségeit keresve akarja fő-főellenségét, a csöndet legyőzni", s a megoldást "a művészetben találja meg."14 Bori Imre szerint Kosztolányi főhőse "akkor válik patologikussá, amikor mintegy egész lényével felfogja, hogy ő nem művész. Rádöbbenése az őrületének kezdete is egyúttal, akkor válik minden mássá, ellenkező előjelűvé."15 A dilettáns groteszk költő-létére utaló ironikus megjegyzést majd Epaphroditus mondja ki a császár halálakor: "Majdnem olyan, mint egy költő."16

Kosztolányi és Broch regényének újabb közös motívuma az igazság. Vergilius ars poeticájának értelmében a művészet célja a tudás, az igazság és a megismerés, s művét is amiatt szándékozik megsemmisíteni, mert "igazság híján való"-nak, "valóság-távoli"-nak, "megismerés-mélység híján való"-nak, "valóság-igazság" nélkülinek17 ítéli meg. Kosztolányi regényében az igazság motívuma a szövetséges Seneca szerepére csúszik át: ő az, aki tudja, de elhallgatja az igazságot - azt, hogy Nero rossz költő.

A betegség és a szenvedés szintén a két mű hol összefonódó, hol szétváló közös motívuma. Vergilius betegsége a végelgyengülés tüneteivel írható körül, Neróé pedig a költészet meddőségének testi kivetülése. S bár mindketten a mű, az alkotás sikertelenségének tudata miatt szenvednek, Vergilius mögött ott a főmű, Nero szenvedésének hátterében pedig csak silány fércművek, egy dilettáns szerzeményei állnak.

A kétféle betegség és szenvedés a két regényben mégis a láz, az álmatlan hánykolódások, az álomtalan alvás, a kínzó éjszaka/éjszakák és kínos ébredés/ébredések, a lelki folyamatokkal rezonáló atmoszferikus természetképek és a félálomban felmerülő gyermekkori emlékek képeinek párhuzamait, intertextuális vonatkozásait hozza létre.

Mindkét regény a válság terméke. Broch börtönben, a saját halálára készülvén írja a Vergilius halálát, Kosztolányi lelkiismeretét pedig a forradalmi-ellenforradalmi folyamatokban betöltött szerepe nyomasztja. Ugyanakkor - mint a művészregények általában - mindkét mű szerzőjének a művészetről vallott nézeteit rejti magában. Vergilius művészetről szóló, zsoltárszerű monológjai a Hofmannsthal és kora szerzőjének 3/4 art pour 3/4 art-ellenes művészetfelfogását fikcionálják, a Nero-regény allegorikus vonatkozásai pedig szerzőjének azon (esztétista) szándékára utalnak, amit Bori Imre úgy fogalmazott meg, hogy "Kosztolányi, amikor regényét írta, a Britanni-cus szerepére vágyott, ám a Seneca szituációját élte meg az ellenforradalmi rendszer első éveiben, s ennek keserű tapasztalata csapódott ki a Nero-regény képletében."18 Abban pedig, hogy a hatalommal és a politikával szemben indifferens, csak a művészetnek élő Britannicus, a lázadó Lucanus s a hatalmat kiszolgáló Seneca egyaránt halálfiai, Kosztolányi szkepticizmusának jegyei ismerhetők fel.

A két regény dialógusából, egybeolvasásából megképződő olvasatban mint virtuális tükörben kétféle művészalkat arcéle tükröződik. A 23 évvel későbbi Broch-regény az értelemadás inverzével írja felül a Kosztolányi-olvasatot.

* Elhangzott a Kosztolányi Dezső Napok irodalmi tanácskozásán (2002. március 28-án)

 

1 Dávidházi Péter: ,,És ki adta neked ezt a hatalmat?" = D. P.: Per passivam resistentiam. Változatok a hatalom és írás témájára. Argumentum, Bp., 1998. 18.

2 Broch, Hermann: Vergilius halála. Ford. Györffy Miklós. Európa Könyvkiadó, Bp., 1976. 384.

3 Hima Gabriella: Szövegek párbeszéde. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő - Albert Camus: Caligula. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1994. 82.

4 Broch, H.: i. m. 379.

5 Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1963. 82.

6 I. m. 97.

7 I. m. 116.

8 I. m. 273.

9 I. m. 69.

10 Broch, H.: i. m. 287.

11 Kosztolányi D.: i. m. 1o2.

12 I. m. 31.

13 I. m. 128.

14 Hima Gabriella: Kosztolányi és az egzisztenciális regény (Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata). Akadémiai Kiadó, Bp., 1992. 68., 69.

15 Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Forum, Újvidék, 1986. 129.

16 Kosztolányi D.: i. m. 114.

17 Broch, H.: i. m. 373., 377.

18 Bori Imre: Fridolin és testvérei. Forum, Újvidék, 1976. 345.