Jónás Csaba
A jóképű test

(Részlet)

Szörnyű fájdalmat okoz, hogy kiszínezzek bármit. Előszeretettel olvasom, ugyanakkor irigylem Borgest, aki soha nem áll meg félúton. Én ellenben, a távoli csodáló és gyenge jellem két part között ingázom, és bár a döntés szabadságát hírből sem ismerem, a követendőnek tartott gondos és szorgos ügyködés helyett a hirtelen ötletek, az indokolatlan jókedv és a félreértések taréján vitorlázom. Nem tartozom azon boldogok közé, akik a kalandot mindenestől a kisded játékok közé sorolják, mint ahogy kívül rekedtem a szerencselovagok rendjén is, akik az izgalmat önmagában elegendő jutalomnak tekintik. Bátorságom soha nem csap át vakmerőségbe, a kaland nálam mindenkor a térképkészítő asztalán nyeri el a jutalmát, és máig nem találtam olyan vidéket, amelynek kedvéért minden továbbiról lemondanék. Én a gyávaságból indulok, és oda térek vissza, miként a testem és az agyam is a tétlenségben érzi magát otthon. Ebből a lassú rothadásból ránt ki olykor a szemérmetlen kíváncsiság és a menthetetlen hiúság. Mert annak az előállítása, amit a "valóságszeretet" címkével árulok, egy "sírokban verselő hiénát" igényel. Hogy magamhoz nyúlok, mint témához, az legfeljebb illetlenség, de hogy élő embereket tartósítok és üvegcsébe helyezve árulom őket, erre magam sem találok mentséget. Ráadásul, szomorú, de igaz, a lenézés, az irónia ezerszer alkalmasabb tartósítószer, mint bármiféle humán-pác. Amit én teszek, az a szó szoros értelmében "cserbenhagyás". Mások élnek, élveznek, szenvednek, én mindeközben a páclét kevergetem, és a tőrbecsalás módozatain töröm a fejem. Perverz egy állat vagyok, és ebben a kijelentésben ezegyszer nem lappang semmiféle titkolt büszkeség. Tudom, hogy rossz, amit teszek, de teszem, mert élvezem.

Amikor reggelenként, illetve ahogy Szentivánéj közeleg, már hajnalonként, a gép elé ülök, hogy írni kezdjek, ma is gyakran elfog a kétely, hogy helyesen cselekszem-e. Mint kamaszkoromban hajdanán, írás közben máig minden zajra összerezzenek. Mintha valami gyalázatot kellene rejtegetnem a világ elől. És ha mai fejjel lappangó szégyenem lehetséges indokait mérlegre teszem, meglehet, a szégyen nem alaptalan. Mert van valami mélyen természetellenes abban, hogy valaki egy üres szobában fel-alá járkál, szavakat mormol és rögzít anélkül, hogy bárkihez szólna. És ha e körülmények furcsaságán túl is tehetném magam, akkor sem szabadulhatok azon keserű és megkerülhetetlen felismeréstől, miszerint hiába az igyekezet gondolataimat és munkaeszközeimet tisztán tartani, a kész mondatokat mindig áthatja valami anyagtalan, valami valótlan, aminek forrása csakis én lehetek, valami, amit senki más nem mondhatna, és ezért, végső soron, hazugságnak kell tekintenem.

Jól emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, amikor még tiszta lelkiismerettel merültem el a szellemi önreprodukció kétes tisztaságú tevékenységében, mennyi fejtörést okozott egy, az előbbinél jóval csekélyebb súlyú dilemma. A sorozatos kudarcok hatására már letettem annak megválaszolásáról, hogy miért írok. Ám az továbbra is foglalkoztatott, hogy miért teszem közzé azt, amit írtam. Minthogy választ erre a kérdésre sem találtam, segítségért tapasztalt költő barátomhoz, Szijj Ferihez fordultam. Ő azt mondta, fölösleges ezen tépelődni: amit írunk, közzé tesszük - ez a dolgok rendje. Akkoriban különösen megnyugtatónak találtam, hogy ezt éppen ő mondja. Ám annál nyugtalanítóbb volt, hogy amikor 1992-ben, a Szép versek antológia történetében először fordult elő, hogy egy szerző nem járult hozzá a fényképe közléséhez, ez éppen az én Szijj Feri barátom volt. Úgy éreztem, hogy e gesztussal olyan súlyt adott egy kétségtelenül fontos, ám e megnyilvánulásában mégis legköznapibb arcát mutató problémának, ami felettébb különös, sőt, érthetetlen egy "a dolgok rendjét" ismerő embertől. Elmondom, mire gondolok. Test és lélek, fizimiska és fantázia kényszerházassága engem is régóta foglalkoztatott, de úgy éreztem, hogy a fennálló kérdés, arcom hasonlít-e a versre, csak halvány visszfénye egy másik, ma már úgy látom, nagyon is kamaszos problémának, nevezetesen, hogy a lélek hasonlít-e a testre. A válasz, úgy hiszem, kézenfekvő. Annál hosszabb ellenben az út annak belátásáig, hogy igennel válaszolni képtelenség, nemet mondani ostobaság.

Valahányszor olyan mű kerül a kezembe, amelyet szeretettel írtak, nekem is írni támad kedvem. Nem mintha ezzel valamit viszonozhatnék - inkább afféle útmutatásnak látom, amely elől nem tudok, és miért is akarnék, kitérni.

A gáncstalan dicséret a Múzsák ritka ajándéka. Különös kegy, ha sikerül egyidejűleg felidézni hála és rajongás egymástól igencsak távoleső érzetét. És valóságos ünnepnap számomra, ha olyan írásműre bukkanok, ahol a tárgyszerű bemutatás és a józan értékelés hátterében valamilyen személyre szabott rutin, szerencsés esetben, egy teljes szertartásrend bontakozik ki. Jelen esetben ez a napi olvasás, az ébredés és az olvasás szertartása, pontosabban, az olvasás és az elalvás szertartása. A szóban forgó szerző távoli, ám személyes ismerősöm. Számára a kitüntetett napszak az éjszaka, szellemét tehát elalvás előtt dolgoztatja. Ő az esti, az éjszakai olvasás szertartásáról ír, ám bizonyosra veszem, hogy amikor az olvasást feláldozta az írásért, szelleme egzecírozásának időpontján nem változtatott. És habár e bűn oltárán magam is gyakran áldozom, nem hallgathatom el, hogy tapasztalatom szerint a reggeli, hajnali szintén termékeny időszakról szerzőtársam nem jószántából mond le. E roppant férfias napszak a legtöbb könyvmoly számára terra incognita. A magyarázatot én abban vélem megtalálni, hogy ezek az emberek rendszerint, ha nem is törvényszerűen, silány testben laknak, s ez bizonyos kezdeti előnyök után felettébb megkeseríti az életüket, és bár ők ezt bizonyára hevesen tagadnák, a munka és nem utolsósorban a tapasztalatszerzés rovására megy. Különös viszonyban vannak a testükkel: parancsolnak neki, mégsem urai, és a test mint rossz szolga, mihelyt szerét ejtheti, meglopja őket. A visszataszító porhüvely miatt, melybe - sokuk így látja - csakis valaminő gonosz tréfa folytán kerülhettek, szüntelen kerülőutakra kényszerülnek. A szépség - átlagember számára elképzelhetetlenül erős - vonzásában élő könyvmolyok a könyvtárszobából kilépve púpként cipelik rútságukat, s ez a testi fogyatkozás minden mozdulatukat esetlenné, látható lényüket szánandóvá teszi.

Miközben szellemi balettjüket a szépség erőterében végzik, ők maguk afféle rútság-zárványok.

Visszatérve e nagyszerű szerzőre, akinek a lehető legtöbbet köszönhetem, ő maga nem feltűnően csúnya, mindazonáltal aprócska és csenevész ember. Sárgás, viaszos bőrű, mint az erős dohányosok általában. A fogai hézagosak és sokhelyütt feketék, ha mosolyog vagy nevet, fel-felvillan az őrlőfogakba öntött amalgám. Orrát és fülét kósza szőrszálak ékítik, amelyek egy-egy hevesebb légvonat nyomán, légző gyökérként lebegnek az arca körül. Sokan erre csak legyintenének, és még akkor is az ilyenkor szokásos érveléssel sietnének a védelmére, ha elárulom, hogy ez a szerencsétlen flótás a női nem példátlan rajongója. Ez utóbbi vonás tapasztalataim szerint felettébb jellemző a könyvmolyokra, akik gyakran szinte farkuk rabszolgái, s gyanítom, hogy ezt nem a génjeikben hordják, bármennyire végzetszerűen sújtja is őket.

Nos, e nagyszerű szerző, mintegy a visszataszító fizimiska és felépítés ellensúlyozására, a mások megnyerésére felettébb alkalmas egyéniséggel bír. Szándékosan nem mondtam, hogy megnyerő egyéniséggel. Ha bárki felkelti az érdeklődését, azonnal működésbe hozza megnyerő apparátusát, ami az ő esetében, kívülről nézve, gátját vesztett szófolyamként nyilvánul meg. S habár káprázatos műveltsége és sziporkázó intelligenciája is szóhoz jut, az összbenyomás mégis inkább a fecsegésé, az indokolatlan közléskényszeré, a védhetetlen tolakodásé. Ilyen közegben a káprázatos műveltségről és a sziporkázó intelligenciáról is előbb-utóbb kiderül, hogy csupán csali - alantas célok szolgálatába állított eszköz.

A tetszésvágy és a korlátlan bírhatnék sajnos teljesen meghatározza e sokra hivatott szerző köznapi lényét. A legodaadóbb, szellemi kincseinek befogadására leginkább fogékony megfigyelők számára is kiábrándító az a sejtelem, hogy egy csókért meglékeltetné a fejét. Van valami mélyen lehangoló abban, hogy egy ragyogó elme kincstárának legékesebb darabjait egy apró és csúnya ember, gondolkodás nélkül, mi több példátlan elszántsággal, félig önkívületben önti a napról-napra változó, ám mindig is méltatlan, mert e ragyogást befogadni képtelen, fruskák elé. Szeretném azt hinni, hogy igazságtalan vagyok, hogy szenvedélye mértékét tévesen ítélem meg, de úgy tűnik, hogy ez a pergamenszínű, fáradt húsú ember mindent feláldozna - és az őt ismerők tudják: fel is áldozott - azért a futó élvezetért, melyet a ropogós húsú bakfisok bódító kigőzölgéseinek belélegzése szerezhet.

Ezt a példát mélyen az eszembe véstem.

Meghalt az utolsóelőtti nagyanyám. Gyermekkoromban sok, utóbb szinte semmi nem fűzött hozzá. Rendkívül labilis idegrendszerű asszony volt, aki amióta az eszemet tudom, úgy vitorlázott a betegségek, nyavalyák, többnyire halálos nyavalyák tengerén, mint egy családi Odüsszeusz. Legalább 15 éve elbeszéléseinek legfőbb anyagát saját testének hányattatásai és kalandos megmenekülései képezték. Bár jóideig egyesült erővel igyekeztünk e csábítónak éppen nem nevezhető kalandoktól visszatartani, ő rendíthetetlen lélekkel falta a mérföldeket. Mint aki fél a kijózanodástól, szüntelenül édességet és zsíros ételeket majszolt, és a kalandos megmenekülések után bekövetkező, rövid, átmeneti időszakokat leszámítva, láncdohányosként vetette magát újra meg újra a habokba. Mindannyiunkat megszégyenítő bátorsággal tudott például cukorbetegként dobostortát enni, vagy jégkrémet tejszínhabbal. De nemcsak testileg volt bátor. Ő volt a család lelki-Odüsszeusza is, aki különleges furfangjával, minden képzeletet felülmúló huszárvágásaival, képes volt évről-évre, majd ahogy egyre tapasztaltabb lett, már hónapról-hónapra viszályt szítani a gyerekei között.

A gyerekei voltak az a kísérleti terep, amit nem vehettek el tőle, ahová a testi leépülés utolsó pillanataiban is bátran kihajózhatott, és kiélhette kalandvágyát. Kezdetben ugyanis a munkahely, bár ezt csak sejtem, az utca, a szomszédok is a vadászterületét alkották. Mi unokák, egy más világ gyermekeiként kevésbé voltunk neki kiszolgáltatva, de a szüleinket csodával határos módon, szinte bábként mozgatta, noha a saját mozdulatainak sem volt teljesen ura. Én például tizenkét évesen fogadtam meg, hogy a feleségemmel soha nem fogok a szülei miatt veszekedni és egyúttal a nevében azt is megfogadtam, hogy ő sem szidja az én szüleimet. Mindezek fényében nagyanyámnak is fontos része lehet abban, hogy az ilyen típusú kalandok az én életemből kimaradtak. Ha úgy fogalmazok, hogy anyám életéből jónéhány év ráment nagyanyám életére, ma, szülői fejjel, mondhatnám azt is, ez csak méltányos. Mégis a legőszintébben mondom, szeretném, ha a szüleimmel szemben felhalmozódott adósságot másként törleszthetném. A mi családközpontú világunkban a kitagadás maga a túlvilág, és anyámnak, ha átmenetileg is, ezt kellett elszenvednie. Ma már látom, hogy ez volt az a pillanat, amikor elengedtem nagyanyám kezét. Igaz, nekem közvetlenül soha nem okozott fájdalmat, de a szüleimmel, a gyerekeivel nagy tétben játszott. A kitagadás után, melyet aztán valamikor valahogy visszavont vagy hatályát vesztette, már csak ökrösszekérrel lehetett elvontatni hozzá, de, anyám unszolására és kizárólag neki címezve, évente azért néhányszor még meglátogattuk. A dédunokái fölött érzett meghatottsága még el tudott bizonytalanítani, igaz, a maga tökélyre fejlesztett módszereivel gyorsan el tudta érni, hogy a zavar ne állandósuljon. Az egyik pillanatban még könnyekkel a szemében ölelte magához a gyerekeket, a másikban már valami egészen váratlan és köznapiságában zavarbaejtő témára váltott át.

A haláláról másnap reggel értesültem, anyám hívott telefonon. Váratlanul ért. Nem tudtam mit mondani. De legalább nem árultam el, hogy csodálkozom. És nem kérdeztem meg, hogy dehát hogyan halt meg és a többi. A feleségem és a lányom éppen bevásárolni voltak. Háromnegyed óra helyett ekkor már másfél órája. Egy újabb idegtépő óra telt el, mire megérkeztek. Ezalatt fel-alá sétáltam a telefon közelében, és két-három percenként kihajoltam a konyhaablakon, hogy lássam, vagy legalább halljam, ha közelednek. Türelmetlen és szigorú ember vagyok - a késést különösen rosszul viselem. Amikor végre megérkeztek, és a lányom a folyosón felém futott, először éreztem sajnálatot nagyanyám iránt. A dédunokáját láttam felém futni, kezében egy kiflivel. Megszületése óta immár sokadszor, de ezúttal minden eddiginél nagyobb erővel éreztem, hogy önakaratomon kívül, ha nem is ellenére, elfoglaltam helyem az apák és fiúk sorában.

Nietzsche azt javasolja, hogy éljünk úgy, mint akinek minden pillanatát végtelenszer kell újraélnie. (Tatár György most bizonyára a fejét ingatja, de én hadd legyek ilyen egyszerű.) Nos, ez a súly alighanem bármely földi halandó életét összeroppantaná, mégis azt kell mondanom, hogy ami engem illet, jóideje igyekszem, öntudatlanul (mert eleinte nem tudtam a nietzschei útmutatásról), ennek szellemében élni.

Ám ezt a tanácsot, ha szó szerint veszem, nagyon is mesterkéltnek, azaz művészinek érzem, éppen ezért, egészen a legutóbbi időkig, a mondataimra alkalmaztam: olyan mondatokat akartam írni, amelyeket végtelenszer lehet és kell újraolvasni. Szerencsére a testem okosabbnak bizonyult nálam.

Különös módon a gondolkodás határait is az ízlés jelöli ki.

Liszt Reminiscences de Don Juanját hallgatom a zongora Don Juanjának pazar előadásában. Ez az a fajta nagyvonalúság, természetfeletti elegancia, amire sohasem leszek képes. Ugyanakkor örömmel nyugtázom, hogy nagyobb bennem a tetszés, mint a sajnálat e valójában el sem szenvedett fogyatkozás felett.

"I can always leave off talking, when I hear a master play".

Amikor Kertész Imre Wittgensteint azért marasztalja el, mert az nem képes Mahler zenéjét méltányolni, azt állítja, hogy e fogyatkozás oka Wittgenstein zsidó-fóbiája. Anélkül, hogy átesnék a ló másik oldalára (noha semmi kétség, Kertész Imre ezúttal is tendenciózusan félreérti Wittgenstein szándékát), meg kell mondanom, hogy az én fülemnek nem kedvesebb Bartók azért, mert magyar volt. Akkor én már kozmopolita vagyok?

Nagyon fontos lenne pl. megértenünk, hogy Vásáry Tamás, a magyar Bernstein, ez a kissé sápadt, ám karizmatikus felpezsdítő, aki a keleti kultúra bölcsességével felvértezve a zene lelkét kutatja, miért visel karkötőt. Mint mondja, a hangjegyek mögött rejlő valóságot messzemenően előnyben részesíti a lélektelen precizitással, a szolgai másolással, az üres virtuozitással szemben, ám hallgat arról, hogy miért tért vissza megannyi külföldön élt év, zajos siker és neves hangfelvétel után? Szintén fontos lenne megértenünk, ám mennyivel könnyebb, hogy miért bolyong a nagyvilágban, hiába várja a magyar rög, Sir Georg Solti, századunk szemtanúja. Ő ugyanis, a Cantata Profana "szarvassá változott fiújaként", saját szavai, "nem fér be a szülei házába a nagy agancsával". Nos, megannyi izgalmas kérdés, gyalázatos inszinuáció, melyre választ hiába remélünk, és sovány vigasz, hogy feltételezéseinket ők sem cáfolhatják meg.¹

És arra vajon mi a magyarázat, hogy Karajan az ekkorra már tökéletességig bejáratott hátrafésült, ám egy tincs erejéig megbolondított frizurájával, velejéig árja szépfiúként (már 1971-ben, és nyilván korábban, közel 60 évesen, arany karkötővel), mindenki másnál jobban tudta visszaadni a háborús évek fojtogató atmoszféráját? (Persze, ahogy a lemez kísérőfüzetében olvasom: "...a II. világháború szinte mindenkiben mély nyomokat hagyott Európában és szerte a világon".)

Féléber szendergésemből a Dresdner Staatskapelle erős hangjai ébresztenek. Azé a zenekaré, melynek hangzása, a szinte tapinthatóvá sűrűsödött muzsikusi tapasztalat, melyet azóta a kommunizmus pácában is megfürdettek, különös ékesszólásra bírta az aggastyán Strausst, a birodalmi zeneszerzők kamarájának egykori elnökét, aki vonósokra írott Metamorfózisaiban zokogva állított emléket a porosz operajátszás porig bombázott szentélyeinek. "Művészi pályafutásom felejthetetlen emlékeinek sokaságából e Mesterzenekar hangjai újra meg újra a legmélyebb hála és csodálat érzését hívják elő".

Kertész Imre új kötetét olvasom az illemhelyen. Mintha az emésztésem packázna velem: ma másodszor kerülök ebbe a méltatlan helyzetbe. Árnyékszéken olvasni, finoman szólva is, bárdolatlanság. Az utóbbi időben mégis gyakran vétek a jómodor ellen, mi több, a lelkiismeret szava is csitulni látszik. Ezért gondoltam, hogy addig, amíg nem késő, kihasználom a kertészi inspiráció és a fizikai frusztráció kettős energiaforrását, és megvizsgálom, mi állhat szellem és test e kényszerű nászának hátterében.

Amennyire vissza tudok emlékezni, kezdetben e szokásnak egyetlen rabját ismertem, apai nagyapámat, aki előszeretettel vonult vissza újsággal és tollal lakásuk remetelaknak sem éppen vonzó mellékhelyiségébe, és a várakozás perceit keresztrejtvény-fejtéssel édesítette meg. Természetellenes, s mint utóbb megtudtam, az úri magatartással is mélyen ellenkező viselkedése engem felettébb taszított, s idegenkedésemet erősítette, hogy nagyanyámat még az illemhelyre távozni sem láttam soha. E meghatározó korai élmény után, immár az élet sűrűbb vizeiben gázolva, kiderült, hogy az árnyékszéken olvasás korántsem unikum. S habár a kultúra, de legalábbis a betűk szeretete fontos szerepet játszik kialakulásában (sokan talán az unalomra kennék az egész jelenséget, de látott-e már valaki, kérdem én, türelemjátékkal a kezében üríteni induló embert), a megalapozó tényező teljes mértékben testinek, biológiainak mondható, nevezetesen, hogy maga a művelet sokak számára keserves és hosszan elhúzódó. (Én persze könnyen beszélek, az emésztésem gyors és precíz, már-már pedánsnak mondható.)

A második meghatározó élmény forrása János barátom volt, aki költő létére aránytalanul sok időt szentelt alantas biológiai szükségleteinek kielégítésére. Ekkor kellett először eltöprengenem - mert jónéhányszor kényszerültem miatta várakozásra -, hogy mi vihet rá valakit arra, hogy huzamosabb időn át tartózkodjon ott, ahonnan minden józaneszű ember, amint teheti, sebesen menekül. A jelenség hátterében, úgy hiszem, egy súlyos taktikai hiba áll: vannak, akik már az első bizonytalan jelre futásnak erednek, s ez rendszerint a természet fölösleges és hiábavaló sürgetésébe torkollik. Márpedig a természet törvényei szigorúak és kérlelhetetlenek. János barátom esete a szememben egyértelműen azt bizonyította, hogy a szenvedélyes árnyékszéken-olvasókról lepereg minden józan megfontolás, kudarcaikból nem képesek tanulni, menthetetlenek, de mivel őt intelligens embernek tartottam, nem zárhattam ki eleve, hogy a hiba az én helyzetértékelésemben van. Mint az igazán fontos kérdésekben, választ itt is az idő s a véle karöltve járó tapasztalat hozott. A vizsgaidőszakokban vagy az elmélyült figyelem más önfeledt szakaszaiban, amikor meghallottam a természet szavát, bármennyire nagy úr is, sokszor vonakodtam a könyvet félretenni, s ezzel máris bélcsavarodással fenyegető tusakodások közepén találtam magam. Ezek a keserű élmények taszítottak aztán engem is a szentségtörés irányába - eleinte tankönyvekkel, kötelező olvasmányokkal, jegyzetekkel rohantam be a mellékhelyiségbe az utolsó, még egészségesnek mondható pillanatban, és ott szinte levegőt sem véve, ültem diadalt a zsarnoki természeten. A könyvek ekkor még csak díszletként szolgáltak a kezemben. Csakhogy ősi tapasztalat, hogy aki egyszer átlép valamilyen határt, kisvártatva mindenestül e határon túl találja magát.

Noha Jánosommal, aki nyugodt lélekkel olvasta a Duinói elégiákat kétes tisztaságú legény-illemhelyünkön, nem kelhetek versenyre, idővel magam is ráéreztem a dolog ízére, s bizony nem szégyellem bevallani, hogy különösen a külvilág és cinkostársa, a napvilág zaklatása elől egyre gyakrabban menekültem, ha csak percekre is, a toalett szerzetesi zárkára emlékeztető, aszketikus belterébe, amely valóban képes meditatív hangulatba hozni az erre fogékony lelket. Azaz előfordult nem egyszer, hogy dolgom végeztével, mélyen elmerülve valamely gondolatébresztő vagy lélekemelő írásműben, ott ragadtam saját alantas művem felett, és csak a varázslat múltával eszméltem rá gyalázatos állapotomra, s menekültem ki a friss levegőre.

Mint látható, e bűnben magam sem vagyok ártatlan. Ha mégis másoknál ritkábban merítkezem meg benne, ezt nem annyira a lelkiismeret figyelmeztető szavának, és a szófogadó léleknek köszönhetem, mint inkább emésztésem precizitásának és kiszámíthatóságának. Ám meglehet Kertész Imre új fejezetet nyit idevágó tapasztalataim könyvében.

Előttem egy hal, mely szinte minden mozdulatomra összerezzen. A kor, amelyben élek, nem ismeri a súlyos, mozdíthatatlan asztalok titkát. Dolgozószobámat, ha úgy hozza kedvem, percek alatt átrendezhetem, s habár pusztán az életkorom alapján korai lenne állandóságra vágynom, nem tagadhatom, hogy a szüntelen sürgölődés közepette mély, és bizonyára megalapozatlan, nosztalgia él bennem letűnt, szigorúbb korok iránt, amikor a bútoroknak, szobáknak, asztalterítőknek, és ki tudja, még mi minden másnak, helye és súlya volt.

Ha két mondat között elakadok, és felnézek, a halat látom: a szemét forgatja egy fehér, ahogy felénk mondják, vájdlingban. Fajtájára nézve ez egy japán hal, mégis a keszthelyi öböl partján született, és most néhány napot, gyermekeim alantas szórakoztatása végett, a mi kerti medencékben kénytelen eltölteni. Amikor megvásároltam, abban sem voltam bizonyos, hogy egyáltalán érdemes neki eleséget vennem. Régi akvarista tapasztalat, hogy az életéért küzdő hal nem érez éhséget. Végül mégiscsak felülkerekedett bennem a humanista, és vásároltam egy doboz "lemezes tápot", a legolcsóbb és legsilányabb haleledelt. Így aztán a medencében, a gyerekek ujjongása közepett megtett, első biztató körök után, megetettem - és a száműzött hal evett! Dehát nem lett volna-e szörnyű barbárság hagynom, hogy ez az "alapvetően ponty", melyre éppen szívóssága és igénytelensége miatt esett a választás, a szemem láttára múljék ki, megcsúfolva azt a sokszáz éves utat, amit egyszínű, nagytestű, pontyszerű őseitől mai "aranyhalságáig" tett meg egy távoli és ezért még inkább tiszteletreméltó kultúra állhatatos és célratörő erőfeszítései nyomán. A hal szerencsére él és virul, még a gyerekekkel való együttfürdőzést is átvészelte, és most itt úszkál az íróasztalomon, egy fehér vájdlingban, és minden hevesebb mozdulatomra összerezzen. Nem tudja, hogy különösen csillogó szemem ellenére, közel s távol én vagyok az egyetlen élőlény, amely úrrá lett azon az ősi késztetésen, hogy kivegye a vízből és megegye.

Az a tény, hogy az ember képes undorral tekinteni saját művére, megfelelő kezekben a Teremtő jósága melletti érv lehet.

A televízióban Brezsnyev, gyermek- és kamaszkorom kedvelt pártfőtitkárának kórtanát taglalják, szemtanúk megszólaltatásával. A műsor célja, az alkotók szándéka szerint, feltárni mindazokat a súlyos és, nyíltan kimondják, a világtörténelmet formáló, elsődlegesen viselkedési zavarokat, melyeket, miután hajdani bizalmasai arról biztosítanak, hogy egészen 1974 márciusáig a pártfőtitkár viselkedésében semmi rendelleneset nem lehetett tapasztalni, a szocialista világrend őre úgymond jó ember volt, országának és népének hű fia, semmiképpen sem lehet pusztán jellemének fogyatékosságaira, neveltetésére vagy genetikai állományának lapszusaira visszavezetni, csakis valamilyen fatális véletlen, a természet előretolt hadtestje, a szervezet támadása nyomán állhattak elő. Ismerve Brezsnyev, a nézőknek különleges, pártfőtitkártól mégis természetes, viselkedését és jellemét, ésszerűbb tehát az a föltételezés, hogy nem valamiféle bizánci hatalmi őrület, mellyel jóideig derekasan küzdött, kerekedett fölibé, hanem a testnedvek egészséges aránya bomlott meg. Ez a legendásan vízfejű ember szeretett vadászni és úszni. És valóban láthatjuk, amint a valószínűtlen testű ember teste a vízben, mint egy, az apporttal kifelé úszó kutya, tolja maga előtt a vízen a fejét, majd megpillantjuk az egész mitikus testet, amikoris a főtitkár fürdőnadrágban sakkpartit játszik egyik kollegájával. (Hogy a hasonló felvételek milyen megfontolásból születtek, nem tudhatjuk, de a névtelen operatőrt hála illeti). Leonyid Brezsnyev éles eszű politikus volt, aki remek taktikai érzékről tanúságot téve, mondják hajdani orvosai és kollegái, azaz az elvtársak, akaratát akár saját tanácsadói vagy éppen az amerikai küldöttség ellenében is érvényesíteni tudta, másrészről azonban, 1974 márciusától, feltűnően sokat aludt - "aggasztóan sokat" -, délutánonként négy-öt órát, ami, ahogy a kérdés szakértői mondják, egészségtelenül sok, és amikor fölébredt, már alig maradt ideje az esti lefekvésig az államügyek intézésére. A pártorvosok elmondásából végül is hátborzongató kép rajzolódik ki: a világtörténelem fordulatainak, sok százmillió ember sorsának letéteményesét túszul ejtette egy ápolónő, aki az orvosi tiltásnak fittyet hányva folyamatosan altatókkal tömte az amúgyis aluszékony főtitkárt. Az alvómán Leonyid Iljics rajongva szerette ezt a cédát, esetében tehát szó sem lehetett arról, hogy egyszerűen eltávolítsák, nyugdíjba vagy kényszermunkára küldjék. Ám a szovjet hon hű és tudós fiai nem véletlenül alkották a népi demokráciák vezető erejét. Egy agyafúrt ötlettel, melynek méltó kifejtése külön tanulmányt igényelne, úrrá lettek a pattanásig feszült helyzeten. Az ápolónő mesteri eltávolítása azonban nem hozta meg a várt sikert. Leonyid Iljics altató és ápolónő nélkül csak árnyéka volt korábbi önmagának. A hadicsel után a főtitkár maradék szellemi energiáját a gyógyszertilalom kijátszására összpontosította. Baráti körben, amikor levethette végre a válláról a világforradalom terhét, a szót mindig az alvásra terelte: előadta álmatlansági tüneteit, majd rendre kikérte barátai és beosztottjai véleményét, akik, mintegy jelszóra, versengve ürítették ki zsebeiket, a furfangos Leonyid Iljics pedig elégedett mosollyal söpörte be az altatótermést.

Ami engem illet, én Schopenhauerrel vallom, hogy a vallásos hit megrendülése óta, az alvásnál nincs üdvözítőbb tevékenység, s hogy a zsenialitáshoz, mely itt a földön ígér mennyországot, a kispárnán át vezet az út. A zsenialitás egyik legnagyszerűbb képviselője és teoretikusa, Salvador Dalí Egy zseni naplója című művében arról számol be, hogy ha sikerült olykor egy teljes napot átaludnia, ő a léha nyújtózkodás és a kényszeres cselekvési roham helyett azonnal újabb adag altató után nyúl. Magam is úgy látom, hogy az alvás az egyetlen, nem egyértelműen szellemi tevékenység, amelytől semmi időt nem sajnálhatunk. Ezen a ponton tehát kétségbe kell vonnom a szovjet szakértők, közeli barátok és bizalmasok hadának ítéletét, akiknek pártatlansága amúgyis megkérdőjelezhető, hiszen a nyugati televíziós kamerák és műsorkészítők hadának kereszttűzében, némi baksis reményében, mondandójukat alighanem úgy igazították, ahogy azt ez a számukra velejéig idegen szellemiség elvárta. Mert a nyugati publikum szemében bizonyára különösen hatott ez a hatalmas fejű, és miért kételkednénk, hatalmas elméjű ember, akit a világszellem azért vetett a felszínre, hogy ellenálljon mindazon napnyugati sündörgésnek és taszigálásnak, mely e büszke birodalmat idővel a teljes káoszba és nyomorba taszította, mindent elkövettek hát, hogy megfosszák trónjától, rendkívüliségét közönségességgé, végső soron betegséggé alacsonyítsák, hiszen a karamazov aljosák országa, a "sötétség birodalma", ahogy a színészelnök nevezte, valójában az isteni világrend, az ész és a természetes tekintély utolsó bástyája volt, mely rettegéssel töltötte el a munkában és a szabad véleménynyilvánításban elégséges életcélt találó lel ki szegényeket.

Barátom, aki bezárkózással válaszolt a külvilág zaklatására a szemem láttára járta be a közönséges éleselméjűségtől a zsenialitásig vezető utat. E minden ízében rendkívüli ember már első pillantásra sem hagyott kétséget afelől, hogy a nyájszellemiség, a kamaszokat mindenkor vonzó és fokozatosan megfojtó akolmeleg merőben idegen tőle. Miközben a végnapjait élő "létező szocializmusban" a proletárslamposság utóvédharcát vívta a suhogós melegítők ellenében, ő hátrafésült, brillantinos hajjal, kifogástalan öltönyben, cúgos cipőben járt, és a tanszereit aktatáskában hordta.

Ez a frontális kollízió már önmagában félelmetessé tette, de az elrettentés tényleges fókusza a koponyája volt. Barátom fizimiskája a húsvét-szigeteki óriásszobrokat idézte, amelyek Erich von Däniken vagy Nemere István szerint egy idegen civilizáció hírnökei. Nem tartozom e két fantaszta feltétlen csodálói közé, ám el kell ismernem, hogy idevágó fejtegetésükkel ezegyszer nagyon is a kezemre játszanak. Ez az arcba öntött holdbéli táj annyira mellbevágó volt, hogy anyám, például, a mindössze néhány másodperces első találkozásukat követően, minden tapintatot félre téve, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy szerintem épelméjű-e ez a fiú. Barátom sajátságos fejformájának éppenséggel volt racionális magyarázata - fogóval született -, ám ez a háttérismeret a látvány feldolgozását körülbelül annyiban segítette, mint ha valaki közölné velünk, hogy a Rabszolgákat Michelangelo vésővel faragta. Engem ez az elszabott fej mindenekelőtt óvatosságra intett: a más fejeknél alkalmazott módszerekkel itt aligha boldogulok. Wittgenstein valahol azt állítja, hogy a lélek legjobb képe a test. Ezek szerint, ha tudnék olvasni a testekben, talán a barátom lelkéhez is kulcsot kaptam volna. Én azonban, saját erőből mindössze addig a megfigyelésig jutottam el, hogy a különleges lélek feltűnő gyakorisággal ver tanyát különleges testben. De nem szívesen foglalnék állást a tekintetben, hogy egy képlékeny koponyával a szülőasztalon találkozó kemény tárgy előhívhatja-e a zsenialitást, vagy fordítva, a spirituális megközelítés a helytálló, miszerint a lélek a gomb, és a test hozzá a kabát. Az alapok tisztázatlansága ellenére határozottan állítom, hogy a rendhagyó testbe bújt rendhagyó lélek számára törvényszerű a kiválás. Hiszen hogyan is érezhetné otthon magát egy olyan világban, amely a nemzőszervek alakja és nagysága, a csípő kereksége vagy a mellbimbók állása alapján hozza megmásíthatatlan ítéleteit?

Barátom, egy apró fogyatkozástól eltekintve, pontosan megfelelt a schopenhaueri übermensch, azaz az önmagában teljes ember eszményének.² Az említett apró fogyatkozás locusa én voltam, lévén a beszélgetőtársa. A kapcsolatfelvételt nem én kezdeményeztem, hiszen eleinte én is a külsődleges jegyek alapján ítélő csőcselékhez tartoztam. Hogy végül sikerült ezekhez a minden ízükben rendkívüli beszélgetésekhez felnőnöm, ez legalább annyira az ő tisztánlátását dicséri, mint a szüleim génállományát. Az intenzív konverzáció-kurzusnak köszönhetően röpke egy esztendő alatt saját nyelvjátékot alakítottunk ki, amelyet elsődlegesen az emberi esendőség exponálására és a röhej taigetoszának megnyitására használtunk. A hagyományos beszélgetések egyik rákfenéjét, az ő irányításával, kezdettől kizártuk: kerültünk minden személyes, azaz merőben üres megnyilvánulást. A mi nyelvjátékunkban az "Én állítom, hogy X" mintájú kijelentéseket azonnali, könyörtelen megtorlás követte.

Ahogy az az eddig vázoltakból sejthető, kettőnk közül vitathatatlanul ő volt a rendhagyóbb. Én, ha némi üggyel-bajjal is, de elboldogultam a köznapok világában, ő erre késztetést sem érzett. Életét a mizantrópia és a vegytisztaság jegyében kormányozta, és bár a példáját egy pillanatra sem támadt kedvem követni, a következetességét mindvégig csodáltam. Persze a következetességnek is megvannak a maga korlátai. Barátom, például, nem tudott ellenállni az egyszerű, azonnal átlátható érvelésnek. Én legalábbis ennek tulajdonítom vonzódását a pornográfia, a punk és a fajelmélet iránt. Ismeretségünk harmadik hónapjában elárulta, hogy ő "népboldogító eszméket" vall, azaz egyidejűleg nemzeti és szocialista. Később aztán saját szemmel láttam, amint egy sokra hivatott, és teljes csődöt mondott párt alakuló ülésén, hátranyalt hajjal, a régi filmhíradókat idéző gesztusokkal és fordulatokkal ékített beszédével lelket öntött a másfél tucatnyi, még élő veteránba. Tőle hallottam először a New York-Tel-Aviv tengelyről, mely, mint mondta, mindannyiunk életét kormá-nyozza. Ugyanez az ember alig néhány évvel később metsző gúnnyal mesélt a nemzetmentő, fajvédő élcsapatról, és kijelentette, hogy a magyar a népek szemete. De túlságosan is előreszaladtam.

Szellemének radikális feldúsulása a külvilág elől tökéletesen rejtve ment végbe. A napi érintkezés során magam is csak annyit észleltem, hogy a kezdetben behozhatatlannak hitt szellemi fölényem röpke egy év alatt nyomtalanul elpárolgott. Szélsőséges állásfoglalásait az álláspontok mesteri váltogatása váltotta fel. Mintha gondolatban képes lett volna bármely tárgyat körüljárni, és valamennyi szemszögből lefesteni. Ezt pedig akkor is, most is, isteni attribútumnak tekintettem. Az átlényegüléshez talán már csak rólam kellett volna lemondania, azaz a beszélgetésről, az érintkezés elemi késztetéséről. Ezt az utolsó lépést azonban, bármennyire következetes volt, nem tette meg, sőt, egy idő után aggasztó tünetek jelentkeztek nála: pl. a barátjának nevezett, és próbált barátságosan viselkedni. Eleinte csak velem, később másokkal is. Én, aki az önmérséklet gyakorlásában inkább tanítványa, mint mestere voltam, értetlenül figyeltem színeváltozását. Utólag, a forradalom és romantika szókészletét használva a vele történteket azzal magyaráztam, hogy a zsenialitás küszöbére érve megpillantotta az őrület készülődését, és némi habozás után a normalitást választotta. Ő visszakapta az életét, én viszont elvesztettem a barátomat. Megtorpanását villámgyors szellemi hanyatlás követte. A szemében, mi több, az egész fizikumában lappangó "természeti kegyetlenség" nyomtalanul eltűnt. Reflexei lelassultak, gondolatai elvesztették metsző tisztaságukat. Lányokkal állt szóba, és ezek a beszélgetések, törvényszerűen, egyre közönségesebbek és kétségbeejtőbbek lettek. Ez a különleges elme, melynek otthonát egy szinte lakatlan világ képezte, szánalmasan botladozott a közönséges, földi gravitáció terében. A szó szoros értelmében kivetkőzött magából: a cúgos cipőt, az élére vasalt nadrágot és a fekete zoknit felváltotta a szakadt farmer és az edzőcipő, haját többé nem kényszerítette a koponyájára, és az úriember méltóságát megalapozó járásról áttért a tekerésre. Ez utóbbit különösen zavarónak találtam, hiszen túl azon, hogy a bicikliről való lekászálódásban mindig ott bujkál az orrabukás komikuma, a kézfogás méltóságteljes szertartása is önmaga paródiájába fordult: miközben kezet nyújtott, a balkezével a drótszamarat tartotta egyensúlyban, egyúttal meghajolt előttem megakadályozandó, hogy a vállára vetett hátizsák közé zuhanjon. A figyelem e szétporciózása szükségszerűen meghiúsította a szembe nézést, amely tudvalevőleg a kézfogás valódi értelme.

Társasága kezdett egyre terhesebbé válni. Nekem egyik pillanatról a másikra családom támadt, és az évek során felhalmozott erőtartalékot, amely a köznapok művészi megformálásának elengedhetetlen feltétele, néhány hónap alatt feléltem. Az új körülmények között már nem voltam képes arra, hogy társalgásunk korábbi szabályainak megfelelően a legelemibb kijelentéseket is két, vagy lehetőleg még több értelművé tegyem. A fiam születése - és itt minden szónak különös jelentősége van - kiegyenesített. Barátom azonban, bár alacsonyabb hőfokon, továbbra is az agglegények gyűjtögető-vadászó életmódját folytatta. Tapasztalatai vagy lelkialkata eleve kizárta, hogy őszinte legyen - ha olykor kísérletezett is alany-állítmány-tárgy, első szótári jelentés-jellegű mondatokkal, az eltúlzott gesztusok és a zavarbaejtő arcjáték idézőjelbe tette mindenkori mondandóját. Ha pedig nagynéha sikerült valós szándékát megsejtenem, a felszínre bukkant tartalom mindenkor szánalmasnak bizonyult. Lelki problémáiért a testére hárította a felelősséget. Böjttel igyekezett kiűzni magából a gonoszt, és legyengült elméjét keleti tanokkal próbálta talpra állítani. Egy ragadozó persze nem élhet csírákon és magvakon. Tekintete megtört, teste sorvadásnak indult. Rákapott a csillagjóslásra, és ezt már a kötelezően megelőlegezett tiszteletem ellenére sem tudtam komolyan venni. Amikor a magára idézett poklot nem bírta tovább, egyszerűen eliszkolt. De nem gyógyult meg. Mindaz, ami korábban magasabb célokat szolgált, immár emberi hitványságként fityegett rajta. A lelke mélyén mindenkit lenézett, de megvetését a páriák számára megtévesztő iróniába csomagolta. Pénzt fogadott el a csillagjóslásért, és közben jót mulatott azon, hogy milyen ostobák azok, akik életük kínzó gondjainak megoldását tőle remélik.

Amikor az ember utólag megkísérli egy barátság vagy szerelem végpontját kijelölni, választása óhatatlanul önkényes lesz. A mi barátságunk sorsát is egy apró, mégsem jelentéktelen epizód pecsételte meg. Volt egy lány, akit a melléért szeretett, de lehet, hogy a fenekéért is. Én világéletemben kételkedtem a hús megtartó erejét illetően, és ez esetben sem tudtam túltenni magamat szerelmük fogantatásának materialitásán. Barátom az évek folyamán sokszor próbált meggyőzni arról, hogy kezdeti vonzalma úgymond kiteljesedett, és a barátnőjét már testestől-lelkestől szereti. Aztán a menetrend szerinti összezördülések egyikét követően nem csak azt mondta el, hogy szakítottak, hanem azt is, hogy miért. Úgymond, ostoba hibát követett el. Amikor hazautazott a szüleihez, az íróasztalán felejtette a már megszövegezett, szexpartnert kereső hirdetését. Barátnője, a távollétében, felment a lakására, és az első dolog, ami a szemébe ötlött, az apróhirdetés volt.

Mártások és öntetek, a gyomor feltételezett bolyhainak ingerlése soha nem foglalkoztatott. Amikor rövid gyeplőre fogtam elmémet, hogy dolgozzék végre, a testet is visszatereltem igaz honába, ahol irányt a szükség és nem játszi ötletek adnak.

Abrakként azt kapta, ami valóban szükséges, és bár kezdetben rugdalózott ellene, elszántságomat nem törhette meg. Az evést visszavezettem eredetéhez, a táplálkozáshoz. Ettem, hogy éljek, s mivel azért éltem, hogy gondolkodjak, az étkeket is ennek szellemében választottam meg. Azt mondják, a hús megbilincseli az elmét, lévén a gyomrot viaskodásra kényszerítő étek, s ahogy az elme, úgy a test sem képes egyszerre kéthelyütt helytállni. E belátás szellemében csak zsenge füveket, magvakat, gyümölcsöt és jó forrásvizet fogyasztottam, de mivel a testemnek sem akartam kényura lenni, a tojást és a halat nem tagadtam meg tőle. Előrelátásom nyomán a test szerényebbé vált. Az amúgy sem erős vágy bizonyos étkek, a bor vagy más bódító hatású italok után kihunyt, míg szaglásom, ez az éteri tudomány, kifinomult. Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy aszketizmusom különleges élettani, végső soron, szellemi jelenségek kísértetkastélyává tett, le kell szögeznem, hogy ennek az önmagammal folytatott kísérletnek hamar vége szakadt. Gyomor és agy, be kellett látnom, ezer szállal kötődnek egymáshoz, és aki az egyiket sanyargatja, az a másikat is szorongatja. Csodálattal adózom annak az ősi bölcsességnek, miszerint az vagyunk, amit megeszünk.

Újabban számos barátomon észlelem, hogy a férfikor küszöbére érkezvén különös érdeklődés támad bennük a növények és állatok, nedvek és porok étkezés céljára való vegyítése iránt. Közkeletű, egyszerű receptúrákkal kezdik, aztán egy belső hangnak engedelmeskedve egyre távolabbi vizekre merészkednek. Vak lennék, ha nem látnám, mennyi örömöt és felsőbb hivatást találnak egy maguk készítette paprikáskrumpli-változatban. Nem akarom túlzott érzeménnyel, vagy keresett szavakkal tönkre silányítani mondandómat, de úgy hiszem, elmélet és gyakorlat boldog, egyebütt csak a tudományban és a szerelemben átélhető, násza ez. Van azonban valami, ami az étkek felhőtlen és korlátlan élvezetétől engem máig eltántorít. A lehetséges ízek világában csodálatomat leginkább a kínai konyha vívta ki, mely a maga végtelennek tűnő változatosságával és megmagyarázhatatlan ízharmóniáival különösképpen alkalmas terep a magasabb étel- és ízleléselméleti spekulációkhoz. Valóságos csoda, hogy a természet törvényei megengedik, hogy a megannyi össze nem illő alapanyag egyetlen, mégis ezerszínű ízárnyalatban találkozzék. Ráadásul ezek az ízek velejükig mások, mint amit ízlelésem és gyomrom megszokhatott. Ha tehát az ilyen ételt jóízűen fogyasztom, ez a test tanulékonyságának csodálatos bizonyítéka. De az is lehet, hogy a mi étkeinket és az ő étkeiket áthatja valami titkos korrespondencia, melynek felderítése a jövő feladata. S ha ez a vállalkozás sikerrel járna, ez újfent azt bizonyítaná, hogy az idegenkedés más népek ételeitől inkább neveltetésünk, semmint ízlelésünk sajátja. Montaigne említi valahol, hogy Dárius egy alkalommal arról faggatta a görögöket, vajon mennyi pénzért volnának hajlandók halott apjukat megenni, miként ezt az indusok teszik, gondolván, hogy szeretett atyjuknak saját testüknél méltóbb síremléket nem állíthatnak. A görögök megütközéséhez, amit Dárius kérdése váltott ki belőlük, talán csak az indusoké volt fogható, amikor Dárius őket meg arról faggatta, hogy mennyi pénzért volnának hajlandók halott apjukat elégetni, ahogy ez a görögöknél szokás.

Lehet, hogy következetlen, gyáva vagy egyszerűen gyengegyomrú vagyok, de amikor látom, hogy a kínaiak kígyókat, rovarokat, kutyát és ki tudná felsorolni, még mi mindent főznek bizonyára ízletes eleggyé, a rosszullét környékez. Az undor csupán a szokás hatalmának oktalan testi megnyilvánulása? Meglehet. De minél tovább töprengek e kérdésen, úgy erősödik bennem a sejtés, hogy engem valami más zavar. Ha egy kínai mesterszakács elkészítene egy kutyát, és nem árulná el, hogy mit tálal fel, jóízűen elfogyasztanám, és a gyomrom sem háborogna. Tehát bármit meglehet enni? Bizonyára. Csakhogy ekkor bennem egy olyan hang szólalt meg, amelynek létéről eddig mit sem sejtettem, és a következő, színpadias kérdést intézte hozzám: Vajon nem méltatlan egy lelkes állatnak bélsárként végeznie? Ez a rengeteg világ azért teremtetett, hogy megegyük? Sokáig úgy hittem, hogy ezek a kérdések nem igényelnek választ. Egy zavart pillanatomban azonban sorra vettem a feltételezett válaszok következményeit. Ha csak az a baj, hogy az állatok a bélcsatornánkon keresztül jutnak a túlvilágra, ezen könnyen segíthetünk, gondoltam. Ám a második kérdés fényében a növényevés csupán a probléma elnapolását jelenti. És aki egyértelmű választ akar adni, annak nem marad más, mint az életműködések felfüggesztése, hiszen egyetlen lélegzetvétellel is élőlények ezreit pusztítjuk el. Egy másik úton elindulva sokkal vonzóbb értelmezéshez jutottam. Ezek szerint a személyes anyagcsere tisztátalansága nem erkölcsileg, hanem esztétikailag ragadható meg, azaz a táplálkozás során valami szépet elrondítunk. Az evés az alkímia kifordítása: az aranyból csinál szart. Gyökeres fordulatot ezen a téren nem remélhetünk, ám egy egyszerű intelem betartásával új távlatokat nyithatunk. Az intelem így szól: "Ne edd meg azt, ami szép!". Innen csak egy lépés a pozitív programot adó "Edd meg azt, ami ronda!" parancs. Márpedig aki a rondát fogyasztja, az a szépséget szolgálja.

Amit a kérdéseimből kifőztem, jobban megfeküdte a gyomromat, mint egy édes-savanyú kutyaragú. Mégis csalódásként ért, amikor Szt. Ágoston közvetítésével megismertem a Teremtő vonatkozó rendelkezését. Az Úr ugyanis minden szépítgetés nélkül közli Noéval, hogy a természet terített asztal.³ Pál apostol később ugyan próbálja menteni a menthetőt,⁴ de félő, hogy az ő szavaiban több a művészet, mint a teremtő erő.

* * *

Wittgenstein egyik feljegyzésében azokat állítja pellengérre, akik úgy vélik, hogy gondolatban mintegy a tények háta mögé kerülhetünk, és így kileshetjük őket.

Én erről a törekvésről nehezen tudnék lemondani, de készséggel elismerem, hogy az étvágy túljár az eszemen.

Az európai emberben mélyen élő metafizikai szükségletnek megfelelően egy ideje már nem csak a betűkben, hanem a tapintható univerzumban is világteremtő tevékenységet folytatok. Radikális világteremtő koromban, amikor olyan univerzumok létrehozásán fáradoztam, amelyekre csak nekem volt szemem, jócskán meghökkentett a vak órásmester, Borges figyelmeztetése, miszerint a tükör és a kopuláció merő gyalázat, minthogy fölöslegesen szaporítják a létezőket. Nos, én a horror vacui szorításában, a papiros fölé görnyedve, cirkalmas mondatokban meséltem el gondolati történeteket, melyeket a képzetes világra hoznom, ma már belátom, a hiúságok hiúsága volt. Csakhogy, és ezt már annak idején is tisztán láttam, a tükrök készítése legfeljebb gyerekes csínytevés a kopulációhoz képest. Én azonban javíthatatlan

természetem parancsának engedve, nem egyszerűen folytattam a szószaporítást, de lemerültem a húsba - megfoghatatlan módon megkettőzve magamat és életem társát. Szerencsémre, nem tükör született, bár számos tulajdonsággal rendelkezik, amelyet ismerősként üdvözlök vagy kárhoztatok. Ám ezúttal nem a családi vonások halhatatlanságáról vagy saját mértéktelenségemről akartam értekezni, hanem a vén képmutató egy másik jelentőségteljes felfedezését ünnepelni. Ki tudja, miféle antropológiai kutatások alapján, Borges azt állítja, hogy a természeti népek között, valahol Afrikában élnek törzsek, akik nem tudnak okozati viszonyt felállítani a születés és egy kilenc hónappal korábban bekövetkezett esemény között. Noha jónéhány év eltelt azóta, hogy e meglepő tényről értesültem, tudatomban nem halványuló fénynyel ragyog. Mert nem tudom, hogy ez a különös tény valóban meglepő-e. Nem különösebb-e, hogy mi tudni véljük, hogy van okozati kapcsolat a két esemény között? Hogyan jöhetett rá az első ember, hogy e sajátságos aktus révén szaporodhat? És alighanem maga a kérdés is elhibázott, hiszen ki merne megesküdni arra, hogy a kopuláció célja valóban a szaporodás? (Minél mélyebbre merülök e kérdés taglalásában, annál közönségesebbnek és ostobábbnak érzem magam. Pedig nagy titok rejlik itt, de a nagy titkokhoz kulcsot rendszerint a korlátolt és tapintatlan lélek talál.)

Amikor valaki a szokásrend határait átlépi, majd véres fejjel visszabotorkál a nyájhoz, a mi kultúránkban sajnálatot és megvetést von a fejére. Az intellektuális bátorság üres szó a számban. Isten számtalan teremtményétől félek, de amit teszek, a testemmel teszem. Montaigne említést tesz azokról a szentekről, akik a kínzatás legmélyebb bugyraiban is csak csúfolták a testi fájdalmat. Ők éppúgy kívül esnek világomon, mint az oktalan vadak, de hogy léteznek, nem feledem.

Akik anélkül vállalkoznak arra, hogy a természetről értekezzenek, hogy dolgozószobájukat elhagynák és tekintetüket a könyveiken kívül más dolgokra is vetnék, azok megmondhatják, milyen módon teremtették volna a világot, ha Isten rájuk osztotta volna ennek felelősségét és képességét, azaz írhatnának agyrémeket, melyek úgy viszonylanak szellemük gyöngeségéhez, mint e csodálatos Világegyetem szépsége szerzőjének végtelen hatalmához; de hacsak nincs valóban isteni szellemük, nem alkothatnak ekképpen önmaguktól ahhoz hasonló fogalmat a dolgokról, amilyennel Isten rendelkezett, hogy megteremtse őket. (Descartes)

Vegyük csak például Mozartot, a zseninek ezt a hétvilágra szóló példáját! Művei a kifogyhatatlan invenció tárházai, ő maga az ösztönös mesterségtudás inkarnációja. Puszta kézzel megalkotta a bécsi klasszikát, mely azóta is a zeneszerzés alfája és ómegája, a polifonikus művészet magasiskolája, és ha van valami, amire mi, európaiak joggal lehetünk büszkék, ez feltétlenül az. Mert Mozart az önzetlen emberi intelligencia egyetemes példája. Ha Mozartra gondolok, úgy érzem, nem születtünk hiába. Kataklizmák szántották és szabdalták e sárgolyó felszínét, dinoszauruszok jöttek és mentek, halak növesztettek lábat, és emlősök uszonyt,⁵ csodálatos teremtmények tűntek fel és le, bámulatraméltó építményeket és nem kevésbé bámulat-raméltó szertartásokat hozva létre, pusztán azért, hogy bizonyítsák a természet kifogyhatatlan leleményességét. Nyilván hamarosan nekünk is bealkonyul, mert ahogyan a természet nem tűrhette a test fékeveszett növekedését, lásd a dinoszauruszok pusztulása, azonképpen a szellem elhatalmasodását sem nézheti ölbe tett kézzel.

De visszatérve a számunkra otthonos lépték világába, könnyen beláthatjuk, hogy a kultúrának is megvannak a maga kataklizmái, és ez óvatosságra kell, hogy intsen. Hiszen még Mozart muzsikája is - amely pedig az univerzális csodálatra leginkább méltó, mert méltán hihetjük, hogy amennyiben valamiféle extragalaktikus lények hallhatnák, hatása alól ők sem vonhatnák ki magukat - semmivé porlad, felismerhetetlen zajjá torzul, mihelyt valakinek az a menthetetlen ötlete támad, hogy visszatér a mozarti szülőszobába, és felhangolja a kis Wolfgang pianóját és kezébe veszi a valamivel termetesebb Nannerl hegedűjét, hogy "megidézze Mozart szellemét". Fatális félreértés a hely szellemét összetéveszteni a fej szellemével. Mert intő jelnek kell tekintenünk, hogy akik a mozarti hangszerekre ezúttal kezet emeltek, Mozart műveinek legragyogóbb élő tolmácsolója és hites felesége (persze Nannerl is csak a nevében volt Mozart!), s a kudarc ily messzire zengő. De ki merte volna ezt előre megjósolni? És most mindezek fényében ki merné örökre megtiltani, hogy a zenészek átlépjék a zeneszerző szülőszobájának küszöbét, hogy felhangolják a szent kéz érintette hangszereket és muzsikálásba fogjanak abban a hitben, hogy a varázslat a fában, a húrokban, Isten bocsássa meg, a falakban van?

Van-e akkora arcátlanság Yamaha-zongorán Haydn-t játszani, mint számítógépen verset írni? S egyáltalán, mi ebben a visszataszító? Amikor én a zongora-hallgatás kismestere oly félreérthetetlenül hallani vélem, az elveszett regiszterek táncát, s vele a visszahozhatatlan muzsikát, miért nem fáj ez a zongorajáték nagymesterének, a néhai orosz mágusnak, Sz. R.-nek? Hol téved az én fülem, s ha mégis mély csend és áhítat születik, hol tévedek én magam? Miért hiszem, hogy az anyag nemességéért nem pótolhat a művész nagysága?

Azt az előadót keresem, aki képes a mozarti muzsikát életre kelteni. A közelítések személyes történetében hosszú a sora a hajdani nagyoknak. Miután kijártam az elérhető magyar mesterek iskoláját, képletes és valós garasomat a korhű mozartok mellett tettem le. Képzetlen, természeti fülembe legkönnyebben a szólamokat hangszínnel is megkülönböztető korabeli hangszeresek találtak utat. A kamaraegyüttes, a szólamok karcsú indázása és tiszta rajza utálatossá tette a hagyományos és dagályos, teszem hozzá reflexszerűen, megközelítéseket. Aztán kezdtem kapizsgálni, hogy mi is az az expresszió és emóció, hogy miben áll az előadói hagyomány bölcsessége, és többé nem tudtam elhinni, hogy egy más kor hangszere, vagy pusztán az idő Mozart ellensége lehet. Habár a nagyzenekarok túlzott ünnepélyessége máig riaszt, idővel a fülemben fészket vert valamiféle frazeálási ideál, mozarti lélegzetritmus, melyet viszszahallanom minden másnál fontosabb. Ideje hát megkövetnem Josef Kripset, a veterán osztrák karmestert, a hagyományőrzők zászlóshajóját, akinek mozarti tehetségét ugyan idejekorán fölismertem, de amikor művészetével először kerültem közelebbi ismeretségbe, nem láttam túl a hangfelvétel akcidenciáin: lehangolt a farnehéz akusztika,⁶ és csakhamar száműztem a nagy mesterek páholyából. Ma már belátom, hogy e korszerűtlen mozarti hangzás mögött több mozarti szellem lakozik, mint amennyit az őskiadások helyesbítői valaha előásni remélhetnek. Még meglepőbb, hogy Karajan, ez a vén gúnár, a maga berlini big bandjével, egyike volt a mozarti varázs legfinomabb lelkű felidézőinek.

Vajon csak a szenvedély hozhat létre nagy művészetet? Ami nem megrázó, amit nem a gyász, a tragédia, az öröm, a születés inspirált, az nem formálhat jogot a hatásra? Sosztakovicsra és Mahlerre gondolok.

Ha eltűnt a 30-as évek Szovjetuniójának komor és felemelő világa, akkor Sosztakovics szimfóniáinak is eltűnt egy dimenziója. Egyáltalán mit tudhatok én arról, ami ebben a zenében kifejeződik? És van-e okom, hogy ugyanezt a kérdést ne tekintsem érvényesnek Beethoven és Brahms, vagy akár Bartók zenéjére? Létezik-e olyan, nem technikai értelemben vett tudás, amely Beethoven zenéjének jobb (mélyebb?) megértéséhez segít? Beethovent kortársai jobban értették?

Rorty szerint az igazi filozófus, vagy ahogyan ő mondja, az érdekes filozófus átírja a dolgokat, tevékenysége nyomán más színben kezdjük látni a világot, következésképpen másként cselekszünk. Számomra mindez ott válik érdekessé, amikor az átírás megtörtént, készen áll az új látószög, ám nem élnek vele. Azaz mi történik, ha az új beszédmód nyomán nem születik új élet? Sőt, mi van, ha előbb születik meg az új életmód és csak azután az új beszédmód? Ha mondjuk a liberális ironikus helyett a sokistenhívő tér vissza, akkor Rorty elmélete megbukott? Butaságot mondott vagy egyszerűen mindegy bármit mondott is, mert nem lettek követői?

Tegyük fel, hogy én egy bölcseleti és társadalmi ó-konzervatív vagyok, egyistenhivő, köznapi ember. Mit tenne velem Rorty Richárd? Meg akarna győzni életfelfogásom helytelenségéről vagy a sajátja helyességéről? Hogyan tehetné ezt, ha a nyelvjátékok között nincsen átjárás, ha nincsenek nyelvjátékok feletti érvek? Nekem kellene megpróbálnom az ő elvei szerint élni és tapasztalataimat összevetni a mostani életemmel?

Mi különbözteti meg a freudi elméletet az asztrológiától? Freud nagyobb képzelőereje? Vagy képzeletének szegényessége? Vagy hogy több a követője? Vagy kevesebb? Követőinek jellege? Akadémiai státuszuk?

Amikor Kopernikusz azt mondta, hogy a Föld kering a Nap körül, akkor nem egy új nyelvjátékot talált ki, hanem a lehetséges világképek számát korlátozta. Felismerésével egy logikus, az emberi elméhez és lélekhez szabott, harmonikus világképet rendített meg. Meghökkentő állítását idővel mégis elfogadták, és e folyamat magyarázatából nehezen hagyhatnánk ki, hogy a Nap tényleg nem a Föld körül kering, és hogy vannak esetek, amikor tényleg különbséget tudunk tenni látszat és valóság között. Mert akad-e bárki, aki el tudná képzelni, hogy egy újabb kopernikuszi fordulat nyomán majd belátjuk, hogy mégiscsak a Nap kering a Föld körül?

Ha most valaki azt állítaná, hogy a relativitás-elmélet elhibázott, hiszen a tudományfilozófiában közhelyszámba megy, hogy egyetlen elmélet sem lehet igaz, és így végleges sem, tehát, a relativitás-elméletet majd felváltja egy a legitimáló-közösség döntése és/vagy a megfigyelt jelenségek (ennek eldöntését a tudományfilozófusokra hárítom) alapján jobbnak vélt elmélet, akkor ezzel mondott-e valamit? Mi lehet a gyakorlati következménye annak, hogy állítását komolyan vesszük? Meghatványozzuk egy alternatív elmélet kidolgozására irányuló erőfeszítéseinket? Hamisnak tekintjük a relativitás-elmélet állításait?

Ismeretes, hogy egyes modern szerzők, és nem is a legvisszataszítóbbak, a kultúra és főként a bölcselet gondos tanulmányozása nyomán arra a következésre jutnak, hogy a szellemi alkotások értékét nem a végeredmény, nem az "üdvözítő-erő", a valósághűség vagy bármi efféle adja, hanem temporalitásuk, végső soron újszerűségük.

Elképzelésükről nem szívesen mondanék véleményt lévén az út, mely e következtetésig vezette őket előttem ismeretlen. Persze, ha a valóság, ahogy azt elképzeltük, idejét múlt fogalom, belátható, hogy az eredetiség, az újszerű látvány és ábrázolás világunkat gazdagító, további igazolásra nem szoruló értékek. Mégis érdekelne, hogy e gondolkodók miként vélekednek az alábbi, meglátásom szerint, forradalmian új kérdésfelvetésről. Maga a kérdés, úgy érzem, erősen temporáli s, helyhez és időhöz kötött. Ugyanakkor, ha eltekintünk nyilvánvaló és borzongató újszerűségétől, továbbra is megmarad szubsztanciális helyzete, mert a teret, ahonnan fakad szinte naponta koptatjuk valamennyien. A kérdés egy olvasói levélből származik, melyet a Cosmopolitan 1996. februári száma közölt a Testünk című rovatban: "Táplálkozástanilag, pontosan mit viszek be a szervezetembe, amikor lenyelem a barátom ondóját? Hány kalóriát adok így hozzá a napi étrendemhez?"⁷

'De a kő is nem semmi, illetőleg valami, s hasonlóképpen a légy és minden más.' (Gassendi)

'Meg kell jegyeznem, ó Hús, hogy érzésem szerint egyáltalán nem érted, mit jelent az ész használata...' (Descartes)

Wittgenstein úgy közelít a köznapi jelenségekhez, mint egy színvak a festészethez. Olyan problémákkal találkozik, amelyeket senki más nem lát, és olyan megoldásokat javasol, amelyeket senki más nem ért.

Wittgenstein a filozófia és a pantomim mezsgyéjén helyezkedik el.

Próbálom a testemet a gondolkodás folyamatosságát fenntartó közegként elképzelni. Percekre, ha sikerül. Ez egyike azon gondolatoknak, melyek csak tollal a kézben születhetnek meg. "A hívők gonoszsága: akik a gondolatokból próbálnak élni", írtam egykor. Hasonlóan arcátlan ítélkezésre ma már ritkán ragadtatom magam, de a pellengérre állított habitus változatlanul taszít. A cél az élet átalakítása gondolatokká. Kezdettől nevetségesnek találtam azokat, akiknek néhány foucault-i bekezdés elolvasása után szétforgácsolódott a személyiségük, majd kisvártatva ugyanezt tapasztalták embertársaikon. Az pedig valóságos geg-parádé, amikor két ilyen hasadt egymásnak adja a labdát. (Értetlenkedésem hátterét a magam egyediségébe vetett hit adja, melyet azonban nem áll, és nem is állhatna szándékomban feladni.)

Író az, aki a stílus kedvéért hajlandó a gondolatain változtatni.

A wittgensteini filozófiának megvan az a különös tulajdonsága, hogy amint kilépünk belőle, értelmét veszti. Amikor megpróbáljuk a saját nyelvünkre fordítani, azaz mintegy "megragadni" belőle a lényeget, megadni a végeredményt, szánalmas közhelyeket kapunk. És amennyiben ez a belátás helytálló, kétségtelenül összecseng Wittgenstein azon állításával, miszerint a helyes filozófia terápia: jó esetben gyógyultan távozunk.

Nem a különöset kell keresnünk, hanem annak struktúráját feltárni, aminek háttere ellenében bizonyos jelenségek különösként tűnnek fel.

Amennyiben sikerülne mindarról, ami a köznapi viselkedés és beszéd szabályait áthágja, bebizonyítani, hogy privátnyelvi megnyilvánulások, azaz végső soron, helytelen gyakorlat következményei, ezzel egyszersmind megszűnne művészet és filozófia, mert gyengeelméjűségnek bizonyulna, a szabálykövetésre való képtelenségnek?

A visszatérés a köznapi nyelvhez és viselkedéshez, bizonyos peremvidékekről való azonnali visszavonulás elrendelésével egyenértékű. Hogyan lehet e meghátrálást győzelemként értékelni? És nem fenyeget-e az a veszély, hogy egy ilyen visszavonulást követően újfent kialakul egy bizonytalan határvonalú peremvidék, ezúttal a kockázatmentesnek ítélt vonalakon belül, s így az elhatározott mértékletesség, fojtogató szűkösségbe torkollik? Ez az eshetőség mégis inkább elméleti, mint valós veszélynek tűnik. Fogalmaink bizonytalan körvonala nem jelenti használhatatlanságukat, mi több, alkalmazásuk sokrétűsége és általában vett sikere, inkább a körvonalazás, a pontosság igényének jogosulatlanságára mutat rá.

Maga a nyelv megtisztítására, vagy legalábbis tisztázására irányuló szándék is kivitelezhetetlen lenne, ha képzeletünk és a nyelv nem tenné lehetővé, hogy olyan helyzeteket ábrázoljunk, melyeknek nyilvánvaló a képtelensége, s így visszamenőleg hiteltelenítik az őket alkotó elemek bizonyos használatait. Ahhoz, hogy egyes helyzetek abszurditását érzékeltetni tudjuk, magunkra kell öltenünk az abszurditás gúnyáját. Mintha egy orvos csak úgy tudna gyógyítani, hogy magára veszi páciense betegségét.

Csak fenntartásokkal tudnám azt mondani, hogy nem tevékenységünk célja, hanem maga a tevékenység a fontos, mégis újra meg újra megkísért ez a gondolat. Hogy a helyesen felfogott filozófia elmélyült zsolozsmázás, és hogy tartalma, a ténylegesen kiejtett szavak, kevésbé fontos, mint a lelki élmény. Nehéz elhinni, hogy amennyiben ez az "ima" meghallgatásra találna, és legalább a magam számára eljutnék a "tisztánlátáshoz", utam végére érnék. Abszurdnak érezném, ha egy sétáló minden alkalommal annak reményében vágna útnak, hogy ezzel a sétával végre sikerülhet minden további sétának elejét vennie.

Ha valaki nem csak a szándékomat osztaná, de módszereimet is követné, az általa kigondoltakról nehezen tudnám elhinni, bármennyire helyesek legyenek is, hogy feleslegessé tennék számomra a további fejtörést. Senki sem veheti föl helyettem a kalapomat. (Önhittségre vall, hogy ennek fordítottját könnyebb elképzelnem?)

A matematikával ellentétben, a filozófiában nincsenek eredmények az átvehetőség értelmében.

Mit fogadnék el munkám megértésének bizonyítékául? A hagyományos válasz az értő magyarázat lenne. Én mégis többre tartanám a rokonszellemű gyakorlatot. (Bár ez nem lehetne folytatás.)

Ha valakinek megmutatunk egy reneszánsz festményt, amely egy "égi kertben" emberi testeket ábrázol, akkor amennyiben az illető beavatatlan, képtelen lesz megérteni a festmény "valódi" értelmét. Ezzel szemben szóban elmagyarázhatom neki, hogy mi is az az "élet a halál után", vagy mit jelent "a lélek halhatatlansága". A test tehát legalább egy szempontból nem jó képe a léleknek - a beavatatlant mindenesetre félrevezeti.

Az 'als ob' műveletet figyelmen kívül hagyni, amikor azt vizsgáljuk, hogy egy kép vagy a szavak miként fejtik ki a hatásukat, jóvátehetetlen hiba.

A szimbólum-alkotás, a jelképezés vajon szigorúan emberi, nyelvi tevékenység-e? Amennyiben igen, nyilvánvaló, hogy egy kép csak valamilyen nyelvbe illeszkedve jelölhet mást, mint egy fizikai tárgy. A válasz azonban, kétségtelenül, nem. Amikor egy oroszlán területének határait vizelettel jelöli meg, nyilvánvalóan jelölésre használja vizelete szagát. Hasonló a helyzet bármilyen násztánccal.

De hogyan lehet rájönni arra, hogy az oroszlánvizelet-szag több, mint aminek látszik? Erre vonatkozóan az oroszlánok hozzáállása adhat útbaigazítást. Ha ma egy oroszlán körbevizeli a fennhatósága alá tartozó területet, és holnap egy vadorzó lelövi, akkor az oroszlánok még jóideig tiszteletben tarthatják területe határait, mert ismerik a vizelet-nyelvet. Egy külső megfigyelő a vizelet-szag jelentését egyrészről a területvédő magatartás, másrészt a területtisztelő magatartás alapján értheti meg.

Az egész helyzet akkor válik zavarossá, amikor egy oroszlán csak azért vizel, mert sokat ivott. Mi különbözteti meg a puszta vizeletet a beszédes vizelettől? A vizelő oroszlán nyilván tudja, hogy vizelésével van-e valamilyen szándéka vagy nincs. A szaglászó oroszlán azonban nem tudhatja, hogy határvonalhoz érkezett-e vagy csupán egy korábban dolgát végző oroszlán nyomára bukkant. Mindez azonban csak akkor lehet komoly nehézségek forrása, ha a vizelet önmagában jelöli a határt is.

Ellenkező esetben, pl. ha a határjelölő vizelethez valamilyen szaganyagot vegyít, vagy azt mindig feltűnő tereptárgyak tövében helyezi el, a probléma nem merül fel.

Annál kínzóbb kérdés, hogy a próba-szerencse módszerével hogyan juthatott el az oroszlán gyűjtőnéven tárgyalt biomassza odáig, hogy a területe határait vizelettel akarja jelölni, mi több az egyértelműség végett szaganyag hozzáadásával különböztesse meg a puszta vizeletet a "jelentéses" vizelettől. És ha eljutott valahogy idáig, miért állt meg a szagnyelv ezen elemi szintjén? Nincs több közölnivalója az idegen hímekkel?

Egy lehetséges magyarázat a szagnyelv kialakulására. Vegyük adottnak a területvédő magatartást, melynek értelme könnyen belátható, és jóval alsóbbrendű organizmusoknál is megfigyelhető. Amikor egy oroszlán áttévedt egy másik oroszlán fenségterületére, a hazai oroszlán mindig megtámadta és elűzte. Ez az élmény kellemetlen volt. Más oroszlánok szagát, már kölyökkora óta meg tudta különböztetni. Tegyük fel, hogy más oroszlánok vizeletének szagát úgyszintén. Tehát amikor kóborlásai során megérzi egy másik oroszlán vizeletének szagát, konstatálja, hogy egy másik oroszlán járt itt, és ez az oroszlán bármikor rátámadhat, ezért ezt a helyet ajánlatos elkerülnie. Ha ez valóban így működne, akkor, némi túlzással, minden oroszlán egy-egy fa, vagy bokor tövében lenne kénytelen eltölteni az életét, mert amint odébb állna rögvest idegen oroszlánszagba ütközne. Meg kellene tudnia tehát különböztetni a felnőtt, területvédő hím szagát az összes többi oroszlánszagtól. Ez még mindig elképzelhető lenne, hiszen az a fiatal hím, amely erre nem lenne képes, vélhetően előbb válna egy idősebb hím áldozatává, semhogy génjeit továbbadhatná. Lássuk azonban, hogy milyen előnnyel járhat a megkülönböztető szagadalék termelése és felhasználása. Ismerve a területvédelem parancsának elsődlegességét, és a velejáró agresszivitást, vélhetően mindig a hazai hím űzi el a másikat, és okoz esetleg sérülést. Ez azt jelenti, hogy amennyiben jelezni tudja fenségterülete határait, ez önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy távol tartsa a kóbor hímeket, és így ne kelljen energiáit a külső ellenség elűzésére fecsérelni. A terület-kijelölés képességével megáldott oroszlán tehát előnyhöz jut.

Amikor egy ifjú oroszlán elérkezettnek látja az időt, hogy próbára tegye erejét, és viadalra hívja ki a falka vezérét, az összecsapás célja annak eldöntése, hogy ki az erősebb. A viadal azonban nem abból áll, hogy a két végén megragadnak egy-egy indát vagy fatörzset, és elkezdik húzni. A viadalnak a fizikai erőpróba csak egy részét jelenti, legalább ilyen fontos a bátorság bizonyítása. Előfordulhat tehát, hogy az erősebb húzza a rövidebbet, mert nem bízik az erejében, vagy mert gyávább, vagy kevésbé elszánt, mint az ellenfele. Ebből a leírásból nem tudnánk jószívvel kihagyni az erő, az erősebb fogalmát, a végeredményt mégsem az erő dönti el. Tehát még itt is döntő szerephez jut a szándék, a blöff, az állítás, szemben a ténnyel. A probléma azonban át is fogalmazható: ha nem erőpróbának tekintjük az ilyen viadalt, hanem annak, ami, akkor a fenti megkülönböztetés értelmét veszti. Annyit mondhatunk csupán, hogy az győz, aki győz. Csakhogy elfogadná-e bárki is ezt megfelelő leírásnak?

Mi lehet az értelme annak a kijelentésnek, hogy "Most legyőztelek, de ha még kilencvenkilencszer játszanánk, mindig te nyernél"? Vagy: "szerencsés győzelem".

(Az ostobaság tengerébe kell alámerülnünk, hogy néhány igazgyöngyöt a felszínre hozhassunk.)

Melyik az "igazi": a kottában rögzített hangsor, vagy a megszólaló, a kottához képest "különös"? Fordítsunk a helyzeten: most lejátszunk egy hangsort és ezt kell rögzíteni.

Képzeljük el, hogy a zeneszerző jelenlétében ősbemutatóra készülnek. Nem tartanánk-e ostobaságnak, illetlenségnek, ha az egyik hangszeres vitába bocsátkozna a komponistával, amikor az kifogásolná a megszólalás mikéntjét. Ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy a komponistának nem sikerült a kottában rögzítenie azt, amit "lelki fülével" megszólalni hallott. Ez mégsem változtat azon, hogy a komponista és az előadó viszonya, úgymond tulajdonjoga, különbözik a művet illetve a kottát illetően. (Itt van a kutya elásva: mű és kotta felcserélhetőek lennének?)

Képzeljük el az Úristent, amint magából kikelve perlekedik egy különösen kajla fülű kutya szüleivel: "Én nem ezt írtam belétek - ez nem kutya!"

A filozófusnak, aki úgy véli, hogy a gondolkodás révén a tapasztalat mintegy kiterjeszthető, azon kellene elgondolkodnia, hogy szavakat továbbíthatunk telefonon, ám kanyarót nem. (Wittgenstein)

Mit szólnánk, ha valaki azt állítaná, hogy pontosan el tudja képzelni, milyen az, ha valakinek abszolút hallása van, anélkül, hogy neki lenne? (Wittgenstein)

Honnan tudom, hogy a vak el tudja képzelni a színeket? Ha a vak nem tudja elképzelni a színeket, akkor én sem tudok semmi olyat elképzelni, amit még nem tapasztaltam. Ez azonban elhamarkodott állításnak tűnik. Egyrészt a színek lehet, hogy velünk születettek, és nincs szükségünk érzéki tapasztalatra ahhoz, hogy legalább fogalmunk legyen róluk. Másrészt, ha valaki azt mondja nekem, hogy Dél-Amerikában létezik egy leopárd-szerű állat, amely azonban zömökebb, erősebb, a feje nagyobb, és bundáján a foltok gyűrű alakúak, én ezt el tudom képzelni, hiszen van egy hasonlítási-objektumom, amihez, úgymond, hozzá tudom adni az eltéréseket.

Kérdés persze, hogy egy vak tudja-e valamihez hasonlítani a színeket. A szín nyilvánvalóan alapvetőbb egész megértésünk, szellemi anatómiánk szempontjából, mint a leopárd.

Mi a helyzet, ha olyan valakinek próbálom meg elmagyarázni, hogy milyen egy jaguár, aki sohasem látott még semmilyen állatot. És ha sikerül az illetőnek valamilyen képet kialakítania magában, és ezt közölné egy harmadik személlyel, mekkora esélyt adnánk annak, hogy az felismerné benne a jaguárt?

Hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy gondolatainkat csak az értheti meg igazán, aki magától jutott el hozzájuk. Nagy kérdés, hogy különböző utakon is el lehet-e jutni ugyanahhoz a gondolathoz. Mitől azonos két gondolat? Amikor én gondolok egy korábbi gondolatomra, nagyobb esélyem van az azonosság elérésére, mint másvalakinek? Lehetséges-e, hogy egy korábbi gondolatomat nem értem? Igen.

Ha a gyerekek azt játsszák, hogy egy láda a házuk, akkor amennyiben egy másik gyerek szóba elegyedne velük, és megkérdezné, hogy "ládásat" játszanak-e, akkor éppúgy le fogják hurrogni, mintha azt kérdezte volna, hogy "buszosat", vagy "kórházasat" játszanak-e.

Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul anélkül, hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink: a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak éppoly töredékesnek kell lennie, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük, minden egyeben túl kell tennünk magunkat, hogy mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek úgy, hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. (Schopenhauer 286.)

Terapeutikus célzattal olykor megmerítkezem a való világban, de a fuldoklásig soha nem jutok el. Talán ezért sem használ. Alkalmasint bajban is lennék, ha őszintén számot kellene adnom arról, hogy ez az eszményeimben szent világ miért fontos a számomra. Megmerítkezéseim történetét sorra véve, úgy tűnik, hivatkozási pontnál többnek, mellyel gondolati kudarcaim idején riogatom magam, illetve gondolati sikereim idején impregnálni vélem magam (vajon honnan a hit, hogy az áthatolhatatlanság istenivé tesz?), semmi esetre sem mondhatom. Ráadásul bizonyos, hogy számomra lakhatatlan közeg. Ám gyöngeségem megvallása sem homályosíthatja el, hogy ezt a valóságot mégiscsak tisztelem, sőt, amennyiben az elvárásaimmal találkozik, szeretem. Amikor azonban eddigi zenehallgatói pályámat kellett volna megkoronáznia, csúnyán cserben hagyott.

Mindez akkoriban történt, amikor a test szükségletei rabigába hajtották a fejet, azaz két gyerekkel és az eufemisztikusan megélhetésnek nevezett százfejű szörnyeteggel szemben vesztésre álltam. Szánalmas vergődésünk színtere egy, a fővárostól északra eső porfészek, egy ún. "alvóváros" volt, amely talán azért esküdött bosszút ellenünk, mert nem rendeltetésszerűen használtuk, azaz az ébrenlét óráit is ott töltöttük. A reménytelen sivárságon kirándulásokkal ütöttünk rést. Az egyik ilyen kiruccanás alkalmával összefutottunk egy régi ismerősünkkel, aki ez idő tájt Bécsben folytatott magasabb tanulmányokat. Bécs számomra akkoriban mindenekelőtt a Bécsi Filharmonikusokat és otthonukat, a legendás akusztikájú Musikvereinsaal-t jelentette. Kedves ismerősünkről pedig csakhamar kiderült, hogy maga is rendszeres koncertlátogató és a szlovák-magyar csalogány, Edita Gruberova lelkes rajongója. Természetesen szóba kerültek a bécsi koncertjegy-árak, és elmondta, hogy élve a helyben adódó lehetőségekkel, ő fillérekért jár hangversenyre. Erre én halkan megjegyeztem, hogy életem nagy álma a világ legnagyszerűbb zenekarát saját otthonában hallani. Ez esetben isteni szerencse, hogy vele találkoztunk, mondta. És valóban, alig néhány héttel a sorsfordító találkozás után már a kezemben tarthattam az aktuális bécsi koncertszezon programját.

Én Kierkegaard-ral vallom, hogy a választás létezésünk sarokpántja, és mint ilyen áhítatot, végső fokon ihletet igényel. Nincs is talán más tevékenység, amelyet ekkora buzgalommal és odaadással végeznék. Jelen esetben a logika azt diktálta, hogy az első számú jelölt maguk, a Bécsi Filharmonikusok legyenek. Ám hangozzék bármily hihetetlenül, a Bécsi Filharmonikusokat ebben az évadban, Bécsben, egyetlen neves karmester sem dirigálta. A következő jelöltnek valamely hazánkat sajnálatosan kerülő mesternek, vagy mestereknek kellett lenniük. Választásom ezúttal, némi mérlegelés után, Alfred Brendelre esett, aki a világ talán legnagyszerűbb, s egyben legkomikusabb pianistája. Brendel Schubert-estet hirdetett, márpedig az én egész, szedett-vedett zenei műveltségem origója éppen az ő egyik Schubert felvétele.

Természetesen akadtak egyéb ígéretes programok is, neves előadókkal, de nem nevesebbekkel, mint Brendel, és neves karmesterekkel, de nem a Bécsi Filharmonikusokkal. A fenti adottságok figyelembevételével a válaszlevélben három koncertet jelöltem meg: elsőként Alfred Brendelt, másodsorban a bécsieket Riccardo Chaillyval és végezetül úgyszintén a bécsieket Vlagyimir Fedoszejevvel. Bár jótevőnk erősen bízott az olcsó jegyek lassú apadásában, én saját zenerajongói mohóságomból kiindulva, gyanítottam, hogy a döntést már meghozták helyettünk. Valóban így történt, jegyet már csak az utolsóként megjelölt, Vlagyimir Fedoszejev által vezényelt estre lehetett kapni. De mit bántam én, amikor ott volt a kezemben a két jegy, rajtuk a felirat: Wiener Philharmoniker. Örömömet némileg beárnyékolta, hogy a 'Vladimir Fedosejev' névvel a programfüzetben találkoztam először, márpedig a lemezkatalógusok és a nemzetközi szaksajtó fáradhatatlan olvasójaként okkal feltételezhettem, hogy akit névről sem ismerek, az nem is létezik. Ráadásul Fauré-t, Debussyt és Schönberget vezényel. Tudtam ugyan, hogy az orosz és a francia kultúrát hajdan erős szálak fűzték egymáshoz, ahogy ez a Háború és béke temérdek lábjegyzetéből kiviláglott, ám az adott esetben fontosabb szempontnak tűnt, hogy tudomásom szerint az utóbbi évtizedekben egyetlen orosz karmester sem jeleskedett Debussy, Ravel, vagy Fauré műveinek tolmácsolásában. Végezetül, maguk a Bécsi Filharmonikusok sem éppen a gallikus zenéhez nélkülözhetetlennek tartott, áttetsző hangzásukról híresek. A program azonban ellenállhatatlannak tűnt: három Pelléas et Melisande.

A készülődés időszakát némileg beárnyékolta, hogy egy ostoba műszaki hiba miatt közel másfél hónapon át nem hallgathattam zenét. A hangokat betűkkel próbáltam kiváltani, csekély sikerrel. Közben rám tört a nálam mindig teljes kedélybetegséget okozó lelkiismeretfurdalás. Történt ugyanis, hogy rajtunk kívülálló okokból anyagi helyzetünk megrendült, és éppen a koncertlátogatás költségeivel léptük át a biztonsági zóna határát. A mi, szinte napra kiszámított költségvetésünkben valóságos fiskális szaltó mortálénak számított egyetlen nap alatt ennyi pénzt költeni. Csakhogy, érvelt bennem a halhatatlan lélek, inkább némi szűkölködés e sárgolyóbison, mint az örök kárhozat a szellemi lényegek világában.

Gyermekeinket, előrelátóan, már napokkal az utazás előtt a nagyszülők felügyeletére bíztuk, hiszen a kimerültség alapjaiban kérdőjelezte volna meg az utazás értelmét. Utunk első állomását a húgom jelentette, akitől egy Bécs-térképet kellett átvennünk. Ennek a mindössze húsz-egynéhány kilométeres utnak a leküzdése közel egy óránkba telt. Az utolsó elágazásnál ugyanis elvétettük az irányt, és a keresett mellékutca helyett az autópálya bevezető szakaszán találtuk magunkat. A feleségem ilyenkor megrémül, én pedig kivetkőzöm magamból. Ezért különösen fontos, hogy semmi szín alatt ne tévedjünk el. Valahányszor mégis eltévedünk, és én kivetkőzöm magamból, utólag el kell gondolkoznom azon, hogy vajon tényleg minden annyira rendben van-e az életünkben, mint ahogyan azt felhőtlen pillanataimban hiszem. A válasz, bármennyire mélyre ások, igen - az eltévedésre és a gépelési hibákra egyszerűen hisztérikusan reagálok. És a nők, ezt idáig mindenki, akivel erről beszéltem, magukat a nőket is beleértve, megerősítette, képtelenek a térben tájékozódni. Monspart Sarolta fából vaskarika. Aki tévedt már el nagyvárosban, az tudja, hogy az egyirányú utcák labirintusába keveredett sofőr csak a szerencse forgandóságában bízhat. A szűk és meredek budai utcákon úgy keringtünk, mint valami antisti-mulánssal beoltott kísérleti patkány. Végül ráhibáztunk a helyes útra, átvettük a térképet, én lehiggadtam, a feleségem megnyugodott, és elindultunk Bécsbe. Az út további része példás nyugalomban telt. Az örömteli várakozás elnyomta szimbólumkereső fantáziámat, így a rossz kezdetből nem vontam le semmilyen baljóslatú következtetést. Egy darabig ugyan még mondogattam magamban, hogy 'Ein Parkschein bitte für dreisig minuten', de idővel erről is megfeledkeztem. Ahogy megérkeztünk Bécsbe, ami mindig balzsamként hat az idegeimre, az első lehetséges alkalommal leparkoltunk. Éppen csak kikászálódtunk hűséges Peugeot-nkból, amikor mellettünk termett egy nyurga fiatalember, és felajánlotta a segítségét. Az ilyesmi bennem mindig gyanakvást kelt, de azért éltem a lehetőséggel. Kérdésemre megnyugtatott, ráadásul angolul, hogy itt nem kell parkolási díjat fizetni. Megköszöntem a tájékoztatást, aztán betájoltam a célpontot. Mivel nem akartam a kölcsön-térkép közepét kitépni, kiszedni pedig nem sikerült, de a koncerten nem akartam a ruhatárat igénybe venni (örök félelmem, hogy kérdeznek tőlem valamit németül, amire én nem tudok válaszolni, és rögtön kiderül, hogy nem vagyok osztrák, sem német, horribile dictu, magyar vagyok), kénytelen voltam egy kis alakú füzetbe, ami a feleségem retiküljében is elfért, felvázolni a legfontosabb tájékozódási pontokat.

Nekem Bécsben sétálni olyan, mint másnak Párizsban lehet, és noha kissé izgatott voltam, hiszen semmi esetre sem szerettem volna eltévedni, továbbá az eső is szemerkélt, ez kevés volt boldogságomat megingatni. Mivel az utcák pontosan az elvárásaimnak megfelelően hajlottak és illeszkedtek, jóval a megbeszélt időpont előtt a Stephans Kirchéhez értünk. A szemerkélő esőben a kirakatokat nézegettük. Az egyik édességboltban Mozart-golyó-vásárt hirdettek, és ez rögvest eszünkbe juttatta, hogy miféle ballaszttól szabadulva lebegünk most néhány ujjnyira az aszfalt fölött. Betértünk hát az üzletbe, hogy biztosítsuk a gyerek-Mammon jóindulatát, aztán az áldozati ajándékkal a tarsolyunkban átadtuk magunkat a zavartalan csodálatnak, mely engem mindannyiszor eltölt ebben a lehető világok legjobbikában. Angolszász vonzódásom ellenére a legszívesebben alighanem osztráknak születtem volna, de annak legalábbis felhőtlenül örülnék, ha az Európai Unió és egyéb hamvába-holt fiskális kreálmányok helyett, az Osztrák-Magyar Monarchia helyreállításán fáradoznánk. Bécsnél jobban csak Salzburgot csodálom, de ott is kilóg a zenei lóláb. Rövid sétánk alatt többször megkörnyékeztek a Mozart-fiúk és -lányok, én azonban minden némettudásomat mozgósítva, büszkén válaszoltam, hogy nekünk már van jegyünk, és csak nyelvi korlátaim tartottak vissza attól, hogy hozzátegyem: nem ilyen parókás esztrád-koncertre, hanem a Bécsi Filharmonikusok, a világ legnagyszerűbb zenekarának estjére. A megbeszélt időpont előtt egy-két perccel feltűnt jótevőnk jellegzetes alakja a Stephans Platz turistaforgatagában. Kedves, tudós nő, akiről mindig az jut az eszembe - szégyen, de igaz -, hogy elszalasztotta a biológiailag legkedvezőbb pillanatot a párválasztáshoz. Megjelenése nem nélkülözi a bájat, de az apró részletekből jól kiolvasható, hogy pusztán a férfiakért a kisujját sem mozdítaná.

A csendesen szemerkélő esőben egy bécsi kávéház felé vettük utunkat. Ez, ugyebár,egy olyan hely, ahol még Bernhard is bevallottan jól érezte magát, felkeresése tehát felér egy irodalmi zarándoklattal. Mire jótevőnk elkalauzolt a kávéházhoz, az eső is rákezdett. Hiába jártuk azonban végig a kávéházat, szabad asztal csak a gyakorlatilag fedetlen teraszon volt. A lovagiasság szabályai szerint úgy foglaltunk helyet, hogy az eső az én hátamat verje. Átadtuk szerény ajándékunkat, egy kompaktlemezt - eszményi ajándék annak, akinek nincs CD-játszója -, továbbá félhavi kosztpénzüket a koncertjegyek ellenértékeként. A kávérendelésre azonban már nem kerülhetett sor, mivel a zápor viharba csapott át, és az én lovagiasságomnak is van határa.

Bemenekültünk a kávéházba, és érthetetlen módon azonnal egy szabad asztalba botlottunk. Talán az égszakadás miatt megnövekedett forgalom számlájára írható, de a kiszolgálás a messze földön híres magyar vendéglátóipart idézte. Persze az sem kizárt, hogy keleti turistának néztek. Bár a beszélgetés gördülékenyen folyt, én alig vártam, hogy kávénk felhörpintése és a konverzáció hajójának révbe juttatása után, elinduljunk végre a Musikvereinsaalba. Vendéglátónk választása eredetileg azért esett erre a kávéházra, mert mindössze néhány lépés választotta el a koncert helyszínétől. A valamelyest alábbhagyott esőben futva megtett "néhány lépés" után azonban kiderült, hogy ez a bizonyos helyszín nem a Musikvereinsaal. Ott álltunk egy ormótlan fehér kaszárnya tövében elázva és, én legalábbis, leforrázva. Elővettem a jegyeket, és kétségbeesetten betűztem újra meg újra azt a feliratot, amely minden bizonnyal hónapokkal korábban is ott virított: Konzerthaus. Példátlan lelkierőről tanúbizonyságot téve, megacéloztam kedélyemet, és a búcsúzkodás után már büszkén és határozottan léptem be a frissiben kettes számú szentélynek kinevezett hangárba.

Ahogyan arra már utaltam, az első ránk leselkedő veszélyt, magyaros leleménynyel, még időben elhárítottuk: úgy öltöztünk, hogy ruhatárra ne legyen gond. Azonban hátra volt még az ülőhelyek megtalálása. Ezt szintén a józan ész útmutatásaira hagyatkozva kívántam elérni, de beletörött a bicskám. "Helyreigazításra" szorultunk, igaz, az önérzetemen ezúttal nem esett csorba. Volt bennem némi félelem a tekintetben is, hogy a zeneszerető osztrák közönség, azaz polgárság ünnepi öltözete mellett kirívó lesz hanyag eleganciám. Annál nagyobb volt a csalódottságom, amikor helyünket elfoglalva kiderült, hogy közel s távol a mi öltözékünk a legválasztékosabb. Mintha a bécsiek az ilyen köznapi koncertek alkalmával vennének revánsot az Operabál öltözködési etikettje miatt évente egyszer, ám annál látványosabban elszenvedett szabadságvesztésért. Láttam férfiakat csíkos zokniban, lehetetlen színű, gyűrött zakókban, a kigombolt ingből kikandikáló aranyláncokkal, és nőket a korukat és alkatukat szemérmetlenül leleplező pszeudó-szárikban. Mindez azonban bocsánatos colour local volt a koncertteremhez képest. Ezt a hatalmas hodályt, hogy mégiscsak legyen benne valami koncertterem-szerű, aranydíszekkel hintették be, és így született meg az újgazdag fürdőszobák rokokó hangulatát idéző összhatás. Hasonlóan koncerttermet azóta is csupán egyszer láttam, a szegedi Tisza-szálló báltermét, melynek reménytelen sivárságát ál-ablakokkal, ál-boltívekkel és ál-páholyokkal próbálta megtörni az egyszeri építész. Ebbe a lehangoló környezetbe érkezett meg a világ legnagyszerűbb zenekara. Maga a pódium vagy száz méterre volt tőlünk, így akár lehettek volna a MÁV Szimfonikusok is, bár ez a szélsőségesen paranoid ötlet csak utólag jutott az eszembe. Hiába meresztettem a szememet, alig láttam valamit. A hipnotikus hangicsálásnak aztán egyszercsak vége szakadt, és megjelent a karmester. Amennyire ki tudtam venni, egy átlagos termetű, szemüveges, viszonylag hosszú hajú ember, olyasféle frizurával, amely utóvédharcát kelet-európai politikusok fején folytatja.

Az első műsorszám, Fauré Pelleás et Melisandé-ja volt. Ez a muzsika nem összetettségével, hanem rafinált egyszerűségével állítja próba elé a dirigenst. Ha az értelmező elemezni próbál, s aztán a részekből összerakni az egészet, már el is veszett. Én legalábbis így képzelem. Bárhogy legyen is, a kivitelezésbe ezúttal hiba csúszott, mert ez a habkönnyű ínyencfalat úgy hatott, mint egy túl sok krémmel elrontott tortaszelet, vagy egy langyosan felszolgált nemes bor. A Debussyt és a Schönberget már eleve a reménytelenség állapotában hallgattam végig, és mindössze annyit érzékeltem, hogy az egyik szép, a másik hangos, és mindkettő szövevényes. A műsor végén nagy taps, de arra már nem emlékszem, hogy ráadás volt-e. Talán úgy ítéltük meg, hogy ideje hazaindulnunk, és nem vártunk tovább.

Nehezen adom át magam az érzéki csalódásnak, miként eszményeimtől sem könynyen szabadulok. Nem számolhatok tehát be arról, hogy a hangverseny előtt a reményteli várakozás, a "sorsesemény" színében látott bécsi utcák, visszafelé, az éjszaka csendjében, sivárak és kísértetiesek lettek volna. Nem éreztem úgy, hogy elhagyott a jószerencsém, sem hogy metafizikus összeesküvés áldozata lennék, melynek egyetlen célja, hogy visszatereljen a Budapesti Fesztiválzenekarhoz, vagy hogy ráébresszen eszmény és való távolságára. A kivilágított bécsi utcákat e nyáréjszakán épp oly hívogatónak és varázslatosnak láttam, mint azelőtt, és ha valami fájt, vagy belengte a félig a tájékozódással elfoglalt tudatomat, az az volt, hogy miért kell nekem Wittgenstein, Popper, Bernhard, Schubert és Brahms városából sietősen távoznom, hogy másnap egy homoksivatag közepén, Káposztásmegyer határában ébredjek egy hevenyészve összetákolt tetőtéri lakásban. Az esőtől csillogó utcákon az járt a fejemben, hogy e város szépségét, mely egyszerre érzéki és eszmei, senki más nem érezheti át olyan mélyen, mint én. Az idelátogatókból hiányzik az enyémhez mérhető lelki mélység, az ittélők tisztánlátását pedig eltompította a megszokás.

Mire az autóhoz értünk, az eső ismét rázendített. A TV-reklámokból tudom, hogy vannak romantikus lelkek, akik ilyenkor karjukat az égnek emelve, mint a szentek az elragadtatás csúcsán, bőrig áznak, és ezt élvezik. Én hasonló helyzetben szerfelett hálás tudok lenni a civilizáció olyan apró vívmányaiért, mint amilyen az esernyő, és ezúttal is kisebbfajta megváltásnak éreztem, amikor a hátunk helyett immár a kocsi tetejét verte az eső. A hazavezető utat jelző táblák magasságába érkezve az eső átláthatatlan függönyt vont körénk, így csak remélhettük, hogy jó irányba tartunk. Én nem tudok vezetni. És bár ezért sokan csodabogárnak tartanak, egyszerű mulasztás áll a dolog hátterében. Nem félek a vezetéstől, de ma már sajnálnék minden fillért és percet, amit a megtanulására kellene fordítanom. Így aztán szegény feleségem nyakába szakad ez az egyébként férfiúi kötelesség. Ha majd egyszer a feministák deresre húznak, legalább azzal védekezhetek, hogy nálunk a feleségem vezet. Esett, mintha dézsából öntenék. Az autónk a tizenkettedik évét taposta, és bár napsütésben vidáman robogott, az esőt nem szívlelte. Ilyenkor egy bizonyos elosztófej nevű, létfontosságú szerve forgott veszélyben. Különösen az alulról érkező vizet vette zokon. Ám e potenciális veszélyforrásnál is aggasztóbbnak találtam saját fáradtságomat. Úgy okoskodtam, hogy amennyiben a feleségem megközelítőleg annyira fáradt, mint én, akkor autóba szállnunk is felelőtlenség volt, de ha fele olyan fáradt, akkor is azonnal félre kell húzódnunk a leálló sávba. Megkérdeztem tőle, hogy ne várjunk-e addig, amíg a vihar kitombolja magát. Azt mondta, hogy esze ágában sincs megállni, aludjak nyugodtan. Nagyon álmos voltam, ám úgy éreztem, hogy az elalvás árulással érne fel. Végül mégis elaludtam. Mentségként annyit hozhatok fel, hogy nem tudtam érvekkel alátámasztani azt a sejtésemet, miszerint a puszta ébrenlétemmel befolyásolhatom a feleségem reflexeit, vagy, ami legalább ilyen fontosnak látszott, eltántoríthatom a hátulról belénk csúszni készülő autósokat. Időnként fölnyitottam a szememet - minden olyan volt, mint azelőtt -, aztán aludtam tovább. Csak a határ átlépésekor ébredtem fel, igaz, magára a szertartásra egyáltalán nem emlékszem. Magyarországra érve kanyargós, szűk utakon kellett továbbhajtanunk, ráadásul itt már közvetlen veszélyt jelentettek az osztrákoknál hevesebb vérű, szittya honfitársaink. Szerencsére éjfél után a magyar is ritkán pattan nyeregbe. Mire Pestre értünk, valamelyest visszaesett az özönvíz hozama. Kancsal reflektorunk fénykörén túl már ki tudtam venni az ismerős épületeket. Fellélegeztünk. Én nagyjából kialudtam magamat, a feleségem pedig örült, hogy sem a sistergő istennyila nem csapott belénk, sem más autó nem ért utol. Az esőtől csillogó házakat és kerítéseket, a kihalt utcákat néztem. A feleségem mondott vagy kérdezett valamit, de mire a szavak eljutottak a tudatomig, már eltévedtünk. Behajtottunk egy felüljáró alá, amelynek mélypontján körülbelül térdig ért a víz. A lendület még átvitt bennünket a túlpartra, de az autónk egy szívtépő köhögésrohamot követően kiadta a lelkét. Az újraélesztési próbálkozásokra csak szánalmas harákolás tört föl belőle.

Sejtettem, hogy mi lehet a baj, csak éppen az orvoslására nem látszott sok esély.

Először is valahogy arrébb kellett tolnom az autót. Emelkedőn fölfelé, esőben, a legszebb ünnepi ruhámban nem tűnt csábító feladatnak, de megoldhatatlannak sem. Ám hogyan lehet szakadó esőben vízteleníteni az elosztófejet? A felnyitott motorháztető és az állam alá szorított esernyő felhasználásával megpróbáltam egy száraz szigetet képezni, és egy kétes tisztaságú, és főleg, szárazságú papírzsebkendővel dörzsölgettem az elosztófedelet. Amikor úgy éreztem, hogy többet nem tehetek, sőt, az exponálás a páradús levegőnek csak tovább ront a helyzeten, befejezettnek nyilvánítottam a műtétet, és visszaszálltam a kocsiba. A motor kínkeservesen beindult. Köhögött, prüszkölt, és folyton azzal fenyegetett, hogy visszakapcsolásnál leáll. Rettegve figyeltük a közlekedési lámpákat, amelyek jórészt ki voltak kapcsolva, de távolról sem mind. Az éjszakának, különösen az esős éjszakának megvan a maga varázsa. Az utcákat, az épületeket a valószínűtlenségnek az az aurája lengi körül, amelyet legemlékezetesebben talán Chirico örökített meg. Furcsán felemelő érzés, hogy a máskor milliókkal megosztott város most egyedül a miénk. Most azonban nem maradt hely efféle léha impressziók befogadására - minden idegszálunkkal a közlekedési lámpákat és a motor zúgását figyeltük.

Hajnali négy óra lehetett, amikor az alvóváros határába érkeztünk. Az a boldogság, amely felemelt és átjárt bennünket egyáltalán nem hasonlított sem örömteli várakozásra, sem kéjes élvezetre. Bruce Willis egyik filmjében hangzik el, a hős kárára elkövetett orrbavágások közepette, hogy nincs szörnyűbb, mint ha viszket, de nem tudod megvakarni. Ez járt a fejemben, amikor a száraz és illatos ágyban begyűrtem végre a párnát a fejem alá.

1 Sir Georg hazatért, és én örökre a szívembe zártam. Igaz, csak a port hozta vissza, miből vétetett - de többet nem is érdemeltünk.

2 Amikor fellapoztam Schopenhauert, hogy megtaláljam e hivatkozás forrását, meglepődve, ugyanakkor örömmel nyugtáztam, hogy mesterem Arisztotelészt idézi: Felicitas sibi sufficientium est - boldog az, ki beéri önmagával (Eth. Eud. 7. 2.). Majd így folytatja: "Minél magasabbrendű valaki, annál magányosabb".

3 Móz. I. 9,3

4 Róm. 14

5 És akadnak köztük, amelyek már ezt is megbánták.

6 Amszterdam, Concertgebouw

7 A kíváncsiak kedvéért elárulom a választ: aggodalomra semmi ok, az ondó proteinben gazdag, zsírszegény és alig van benne cukor.