David Kecman
A napóra árnyékában
Ahonnan a kozmikus harangkongása hallik

Ó, kísértő gondolat! Vagy csak egy, a véletlen játékának köszönhetően megmenekedett hajótörött egykori kiáltása visszhangzik? Aki séta közben magányosan, a Szentháromság téren egy pillanatra megtorpan. Szótlan a lármás Láncos piac pultjai között. A régi templom harangtornyát, a már rég elnéptelenedett zárda homlokzatát, a Napórát bámulja. A nagy pusztulás után készíttették, emlékezik vissza, amelyről ma is a földből kiserkent temetők tanúskodnak a város körül, s amelyek ma is a madárszem látta szétrobbanó, darabjaira hulló üstökös nyomát/alakját rajzolva növekednek.

Felújított, megmosdatott napóra a város legnagyobb mészárszéke fölött a Krisztus utáni kétezredik nyárnak véget vető új pusztulás előestéjén.

A számlap közepén a nyíl/fémmutató a kör közepébe döf. A hőségnek és a még gyilkosabb fagynak ellenáll az ismeretlen festékkevercs, a kép sűrű ködben és áthatolhatatlan sötétben is látható: a pirkadatban a bal oldalon angyal, a vártornyon jobbról pedig kakas áll.

Az ajtó fölé, amelyen most folyamatosan jár-kel ki-be a friss, eleven hús, rezzenéstelen kéz írta fekete betűkkel, két nyelven a tanulságot/az ősi bölcsességet, hogy éberségre intsen:

EGY EZEKBŐL VÉGÓRÁD!

Hirtelen/káromló gondolatomat megelőlegezendő a kolostortetőre vadócgalambok sokasága száll. A napóra feletti mohás teret raj takarja.

A tetőn/zöld páston: turbékolás és párosodás, csók, házasságtörés, szárny-, csőr- és karompárbaj. A kolostor mindig elfüggönyözött ablakai mögötti termekben - sejtve, hogy fejük fölött, az angyali szárnyak fölött miféle hangos, szégyentelen jelenet zajlik - felkavarodik a régesrég álomba szenderült apácák árnya is: gondolom derűsen. Én bűnös gondolatom, késő bűnbánatom!

A váratlanul feltámadó, a déli oldalról érkező szellő szárnyán - amerről én bámulom könnybe lábadt szemmel a madárkavalkádot, a mohatakarót, a párzókat és párbajban szemet kiütők harcát, a rám feddő, jeges pillantást vető angyalt, és az udvartartása nélküli kakast, a zárt zárdaablakok fölött feketéllő betűket - párzástól, párbajtól, csőrtvágástól és karmolástól csapzottan ereszkednek alá a piac asztalaira, a fekete kendőkre és temetői virágcsokrokra (mintha minden nap halottak napja volna), a déli gyümölcsre és a primőrökre, az arcomra a könnyű tollak és pihék.

Ugyanakkor az árnyék csúcsa, akárha a Mennyei/Láthatatlan íjász örökké kifeszített fegyveréről elröpült nyíl hegye lenne - mert csakugyan, EGY EZEKBŐL VÉGÓRÁD -, a számlap közepén álló vasmutató megérinti a tenyeremet. S a tenyér/a test is megkondul minden tikkre és takkra.

Az erekben/az égen: Bamm! Bamm! Bamm..!

És felröppen/kettéhasad az ütés halálra rémisztette raj. Ki a szívemtől mért nyugatnak, ki pedig keletnek tart. Csak egyetlen, a kavarodáson kívül álló, magányos és csöndes fehér galamb rebben és száll fel egy kis ággal a csőrében a magasba, a Beláthatatlan irányába. Oda, ahonnan ered, és ahová visszatér, amint a jeges óraütés lecseng, a kozmikus harangkongás.

És nap napot, éjet éj követ, és lőn első és utolsó óra.

A napórával szól a kukuríkú...!

2000 tavasza - 2002 tele.

A Szentháromság terén, Zomborban

Fordította: B. I.