Ninkov K. Olga Mária
Kiállítás a Milekić villában
Vajdasági Magyar Képzőművészek kiállítása,
Palics, 1952. június 26 - szeptember 30.
Ötven évvel ezelőtt, 1952-ben, Palicson, a Magyar Ünnepi Játékok (a továbbiakban MÜJ) egyik legjelentősebb rendezvényeként megtartották a vajdasági magyar képzőművészek (a továbbiakban VMKK) kiállítását. A MÜJ június 26-tól 29-ig tartott, a képzőművészeti kiállítás pedig már az első nap megnyílt és két hónapig, szeptember végéig volt megtekinthető. Minthogy a MÜJ-nek seregszemle-jellege volt, e tárlaton kívül sport- és néprajzi kiállítások, irodalmi estek, színházi előadások és zenei rendezvények, vetélkedők, előadások is voltak, más-más színhelyen és időben. Délelőttönként került sor egyes rendezvények, például a könyv- és sajtókiállítás megnyitójára, a magyar egyetemi hallgatók és a kultúrmunkások találkozójára, a teniszversenyekre, délutánonként pedig az atlétikai versenyekre, a fiatal labdarúgók mérkőzésére, a szabadkai Városi Múzeum földszinti termeiben a néprajzi kiállítás megnyitójára, a színi előadásokra, az Újvidéki Rádió népdalhangversenyére, a vízilabdatornára és az úszóversenyre, a néptánc- és népdalbemutatóra, az énekkarok fellépésére stb. Esténként a szabadkai filharmonikusok hangversenyét, az újvidéki Szerb Népszínház balett-együttesének előadását, színi előadásokat tartottak, de volt író-olvasó találkozó, vitorlázók felvonulása a Palicsi-tó vizén, tűzijáték, térzene, tábortűz, sőt lehetőség táncolni, vigadni is. Szeminárium kezdődött, olyan témákkal, mint a népegyetem szerepe, a könyvtár, az irodalom, a szocialista kultúra és a nemzeti kulturális örökség, néprajz, amatőrszínjátszás, képzőművészet.
A rendezvények színhelye részben Szabadkán (Városi stadion, múzeum, Népszínház, Szabadság tér, Népkör, a zeneiskola udvara), legfőképpen azonban Palicson, az egykor híres fürdőhelyen volt, minthogy megfelelt a sokféle igényeknek: vasúton és villamoson egyaránt meg lehetett közelíteni, rendelkezésre állt a szabadtéri színpad, az amatőr színház és a mozi épülete, a teniszpályák, az állatkert, a kiállítási terem, a strand, a gyönyörű park a sétányokkal, voltak éttermek, cukrászdák, posta, gyógyszertár, orvosi rendelő, meleg- és iszapfürdő és minden más, ami egy nagy rendezvény megrendezésének elengedhetetlenül előfeltétele Az események színhelyét bemutató térkép a Magyar Szó első oldalán is megjelent, 1952. június 21-én, az ünnepség idején pedig hozzáférhető volt az információs irodában.
A nagy eseményt természetesen megfelelő "marketing"-hadjárat előzte meg, főleg a magyar sajtóban. Vajdaság egyetlen magyarnyelvű napilapja, a Magyar Szó, a rendezvényt megelőzően már egy hónappal előbb, tehát májustól kezdve, valamilyen módon szinte naponta foglalkozott a tervezett eseménnyel. Féloldalas interjúkat, felhívásokat, információkat közölt, sok esetben a lap első oldalán. Közvetlenül a MÜJ megkezdése előtt lapmellékletként műsorfüzetet is napvilágot látott.1 A ,,hadjárat" része volt az is, hogy például a zentai járásban (és másutt) június elején előadásokat tartottak a MÜJ-al kapcsolatban.2 A plakátokat eljuttatták minden vajdasági helységbe, eltekintve, hogy éltek-e ott magyarok vagy sem3. A Magyar Ünnepi Játékok című, több mint 200 oldalas kiadványt még a szláv nyelvű újságok is reklámozták, tárgysors-játékkal4 egybekötve (Hrvatska Riječ, Subotica, 1952. június 20.). Az ünnepség idejére 50%-os utazási kedvezményt adott a vasút, a szabadkai üzletekben pedig csökkentett áron lehetett vásárolni, például kerékpárt, utazóbőröndöt stb. A vendéglátóiparnak is fontos szerep jutott: olcsóbban lehetett étkezni.
(Nem mellékes hangsúlyozni, hogy az eseményre a II. világháború után nyolc évvel, az újjáépítés időszakában került sor. A rendezvény előzményeiről és nemzeti sajátosságáról később sok szó esett5, tanulmányt is írtak róla, ami éppen az Üzenetben jelent meg.6)
A vajdasági magyar képzőművészek seregszemléjének Almási Gábor (1911-1994) szobrász, Ivanyos Sándor (1922) tanár, Szilágyi Gábor (1926) tanár (Szabadka), Ács József (1914-1990) festő (Zenta), B. Szabó György (1920-1963) főiskolai tanár (Újvidék), Herceg János (1909-1995) író (Zombor), Sáfrány Imre (1928-1980) festő, rajztanár (Ókér) személyében külön rendezőbizottsága volt. Ettől nagyobb hatáskörrel bírt azonban a bírálóbizottság, amelynek tagjai voltak néhányan a rendezőbizottságból is (Ács József, B. Szabó György, Herceg János) valamint Hangya András (1912-1988) festő (Zágráb) és Milan Konjović (1898-1993) zombori festő. Visszaemlékezéseik, a rendelkezésre álló adatok és a következtetések alapján, úgy tűnik, ennek a kiállításnak "fő kurátora", koncepciójának meghatározója B. Szabó György volt. Ismerkedjünk meg életrajzával. 1920. augusztus 30-án született Veliki Bečkerek/Nagybecskereken, melyet 1935-46 között Petrovgradnak hívtak, majd Zrenjaninnak neveztek el. 1945 után felvette, és csak "B"-vel jelölte a Becskereki előnevet. "Házmesterlakásban lakik a jövő egyik csodás ígérete" - írták róla 1935-ben, amikor felfedezték rajztehetségét.7 Az őstehetségek 1936-os újvidéki tárlatán mutatták be először a rajzait, majd 1938-ban Szabadkán állított ki. Ezzel egy időben írni kezdett. 1938-ban Ismerjük meg városainkat, falvainkat címmel8 jelent meg írása, majd 1939-ben a jugoszláviai magyarság szaporulatának kérdéséről9 és az erdélyi irodalom tanulságairól10 fejtette ki véleményét. Kitűnő eredménnyel érettségizett 1940-ben. Ugyanaz év őszén beiratkozott a zágrábi egyetem művészettörténet szakára, de csak alig több mint egy szemesztert töltött ott. A háború nem kedvezett a nyugodt egyetemi tanulmányoknak - írják később retrospektív tárlatának katalógusában.11 Később a budapesti egyetem magyar nyelv és irodalom szakára iratkozott, közben művészettörténetet is hallgatott.12 Mielőtt elhagyta volna Budapestet, 1943-ban több írását publikálták a délvidéki képzőművészekről.13 Korai halála kapcsán ezt írták róla: "A forradalom és a történelmi események akadályozták meg a továbbtanulásban. Bánátban kapcsolatba kerül az illegális pártmozgalommal és Zrenjanin felszabadulása után az elsők között sietett munkájával és tevékenységével részt venni az újjáépítésben."14 Mielőtt 1946-ban kinevezték volna előadónak az újvidéki Tanárképző Főiskolára, Észak-Bánát Egységes Népfelszabadító Frontja grafikai és képzőművészeti előadója volt szülővárosában, ahol 1945.május elsejére - az országban az elsők között - megszervezte az antifasiszta alkotók tárlatát, majd miután május 15-én megválasztották a petrovgrádi (Becskerek) magyar Közművelődési Közösség alapító titkárává, agilis művelődési szervezővé vált. Ilyen minőségben rendezte meg 1945 szeptemberében a petrovgrádi Városi Múzeumban a vajdasági képzőművészek háború utáni első tárlatát.15 Erről írt is.16 Közben a város küldöttjeként tagja volt a Vajdasági Magyar Kultúrtanácsnak, illetve igazgatóbizottságának és titkárságának. Így került Újvidékre tanárnak. Fáradhatatlanul dolgozott és szervezett, közkedvelt előadó, művészetnépszerűsítő, közéleti munkás, kutató, meg nem alkuvó vitázó, kritikus, író, illusztrátor és grafikus volt. Jelentős irodalomkritikai munkássága, amely több kötetben jelent meg, irodalomtörténészek kedvelt olvasmánya, képzőművészeti hagyatéka a vajdasági és a magyar művészettörténet megkerülhetetlen és kimagasló részévé vált.
Abban az időben, amikor a Palicson a MÜJ-ra folytak az előkészületek, tehát 1952-ben, B. Szabó György érettségi biztos, a képesítővizsga miniszteri küldötte. Juhász Géza visszaemlékezése szerint "azt a feladatott kapta, hogy az érettségi biztos teendői mellett gyűjtse az anyagot a Játékok keretében rendezendő képzőművészeti kiállításra."17 Ebből azonban nem derül ki, hogy a kiállítás és a Játékok kezdeményezője-e. Egy másik adat viszont e mellett szól. A MÜJ egyik tevékeny résztvevője, Olajos Mihály, nem emlékszik pontosan, kinek az ötlete volt a MÜJ megszervezése, ő Ernyes Györgytől hallott róla először, aki B. Szabó Györgyre hivatkozott.18 Annyi bizonyos, hogy a képzőművészeti kiállítás arculatát, illetve koncepcióját - többedmagával - ő határozta meg. Lehetséges, hogy a bírálóbizottság tagjait is ő ajánlotta. Az említetteken kívül három fontos tényező támasztja alá ezt az elgondolást: 1.) Az előkészületek során ő nyilatkozik a képzőművészeti kiállítással kapcsolatban, ami a Magyar Szóban Első kísérlet a vajdasági magyar festők anyagának egybegyűjtésére cím alatt jelent meg.19 Ebben kifejtette a kiállítás koncepcióját, amit, 2.) a MÜJ-ra megjelent könyvben tagoltabban megismételt,20 3.) ő nyitotta meg a tárlatot, megnyitó beszéde pedig teljes egészében megjelent.21 Ebben a következőket fejtette ki: ez a kiállítás a vajdasági magyar képzőművészet eddigi eredményeit - fejlődési útját, a törekvések és irányok harcát, valamint néhány kiemelkedőbb vajdasági magyar művész munkásságát - hivatott bemutatni. Ennek érdekében a kiállítás a világháborúk előtt működő vajdasági származású magyar festők (Than Mór, Eisenhut Ferenc, Juhász Árpád, Kálmán Péter), a két világháború közöttiek (Farkas Béla, Bicskei Péter, Várkonyi József stb.) és a kortársak - melynek három festőgeneráció tagjai, a legidősebbek: Oláh Sándor, Hustvéth, Ruzsicska és Csávosi, a középnemzedék: Hangya, Ács és Almási, a legfiatalabbak: Sáfrány és Petrik - válogatott műveit mutatja be. Külön termet kapnak az amatőrök, akik azonban csak egy-egy alkotással szerepelnek. A Vajdaságon kívüli jugoszláv magyar művészek közül Pandur Lajos, Gábor Zoltán és Bezerédy Lajos kapott meghívót. "Az egybegyűjtött anyag értékére való tekintettel, a rendezőbizottság úgy határozott, hogy külön katalógust ad ki" - írta B. Szabó, aki szintén kiállított a középnemzedék tagjaként.
A katalógusban - termenként, illetve a tornácon, és vitrinenként - a fontosabb életrajzi adatokkal szerepel a kiállítók neve. Az amatőröknél csupán a származási helyet, valamint az alkotások adatait (cím, technika, méretek) tűntették fel. Ötven alkotó 125 alkotása került a katalógusba. A kiállított alkotások száma a bírálók által értékesebbnek tartott szerzőkre (lásd a táblázatot) utal. Legtöbb (3-5) képpel a következők szerepeltek: Juhász Árpád, Kálmán Péter, Eisenhuth Ferenc, Tóth József, Pechán Béla, Pechán József, Farkas Béla, Husvéth Lajos, Almási Gábor, Oláh Sándor, Ács József, B. Szabó György, Hangya András, Sáfrány Imre, Ivanyos Sándor, Petrik Pál, Eszter József, Kubát József. Ide sorolható még Than Mór is, akitől nyilvánvaló, hogy nem találtak megfelelő kisméretű táblaképet, amit a két megjelölt alkotás is bizonyít: Attila lakomája (freskó a budapesti Vigadóban) és Újoncok búcsúja (a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona), azon kívül olyanok is, akik munkáit egyáltalán nem állítottak ki, mint például Jakobey Károly (Kúla, 1825 - Budapest, 1891), a bácskai származású templomfestő, akinek több műve megtalálható vidékünkön (a szocialista időszak vallásellenes szemlélete tükröződik Tóth József ferences barátot ábrázoló fa szobrának szövegprezentációjában, a 7 Nap első oldalán: "A fiatalon elhunyt zentai szobrász egyik legérettebb alkotása az egyház képviselőinek kétszínűségét, cinizmusát leplezi le".22), Baranyi Károly (Újvidék, 1894 - Újvidék, 1978) szobrász; Csincsák Elemér (Szabadka, 1893 - Budapest, 1944) festőművész, Balázs G. Árpád (Felsőtőkés, 1887 - Szeged, 1981) festő és grafikus (abban az időben Szegeden élt), Glid Nándor (Szabadka, 1924 - Belgrád, 1997) szobrászművész, Boschán György (Szabadka, 1918 - Belgrád, 1984) festőművész. A Vajdaságból elszármazott, vagy idekerült jelentős alkotók sorából hiányzó művészek feltehetően valami okból kifolyólag alkalmatlannak bizonyultak, vagy elutasították a részvételt és ezért maradhattak ki, mint ahogy a kevesebb alkotással szerepeltetett kiállítók között is akadhattak ilyenek. Kevés művüket bemutató alkotók voltak egyébként Fekete László, Bicskei Péter, Várkonyi Péter, Nagyapáti Kukac Péter, Eich Berec János, Aczél Henrik, Mesterházy Kálmán, Boldizsár János, Lenkei Jenő, Geréb Klára, Ruzsicska Pál, Csávosi Sándor, Bezerédy Lajos, Eszter József, Pandur Lajos, Kovács Sztrikó Zoltán, Szilágyi Gábor, Klein Péter, Vál András, Bob Emil, Vinkler Imre és Pfeifer Károly. Az amatőrök között szerepelt: Hubai Pál, Wanyek Tivadar, Blahó József, Halmai Ibolya, Melár Lajos, Dévics Imre, Zsadányi Lajos, Tóth Károly, Kubát József, Németh Horn Teréz, Szilágyi László és Vass Kálmán. A csoportosítás, amely még a kiállított alkotások számában és az életrajzi adatok ismertetésében is különbséget tett az okleveles, illetve iskolázott alkotók és az amatőrök között, mai szemmel tekintve teljesen logikus és szakszerű, mégis, ma, a hasonló jellegű (és más) kiállítások szervezésénél ezt nem alkalmazzák, s vannak akik csodálkoznak, hogy esetenként az akadémiát végzett művészek nem szívesen állítanak ki a műkedvelő, nálunk kiskirályok pozícióját élvező, kommerciális piktorokkal. Persze, a szelektornak mindig számolnia kell a nem éppen kellemes következményekkel. Kovács Sztrikó Zoltánt karikatúráján (Készül a kiállítás. Magyar Szó, 1952. június 2.), amelyet ,,B. Szabó Györgynek megbecsüléssel" ajánlott, a háttérben a palicsi víztorony, a feliratok (,,okleveles művészek", ,,oklevéltelen festők", ,,iparművészek", ,,címfestők", ,,mázolók", ,,másolók"), a pavilonok láthatók, az előtérben az egyik oldalon B. Szabó György van, aki azt kérdezi: ,,Mit akar maga, jóember, azzal az óriási képpel?" A másik oldalon, meggörnyedve, a hátán nagy festményt cipelve, Kovács Sztrikó ,,oklevéltelen" festőként ábrázolva, azt válaszolja: ,,Hát, kérem szépen, én 'örök amatőr' vagyok, és ha már csak egyetlen képpel szerepelhetek, az az egy legalább legyen kiadós!" Kovács Sztrikó valóban egy képpel szerepelt a kiállításon.
A katalógus az akkori és itthoni viszonyokhoz képest korrekt volt, hiszen egyes kiállítókról azóta, máig, szinte alig van bővebb információnk. Akad azonban néhány apró hiányosság, vagy elírás, ami elsősorban az életrajzi adatokkal kapcsolatos. Például: Almási Gábor születési helye nem Kanizsa, hanem Tótfalu, Várkonyi József festőnél hiányzik a születés és az elhalálo-zás helyének a megjelölése, úgyszintén Aczél Henriknél is, akinek az elhalálozás éve nem 1917, hanem 1946.
Hiányzik Pechán József elhalálozásának az éve (1922) is. Téves az adat, miszerint Farkas Béla Szabadkán született.
A katalógus megnevezi a kiállított alkotások tulajdonosait is, abban az esetben, ha azok nem a festő tulajdonát képezik. Közöttük vannak vajdasági magánszemélyek - ismert műgyűjtők, mint ifj. Joca Vujić23 Zentáról, Blaško Vojnić Szabadkáról, dr. Jovan Milekić Palicsról (aki a kiállítás otthonadója) és hivatalos intézmények (pl. a zombori, a zentai és a szabadkai múzeum, a szabadkai Városi Zeneiskola). Manapság, amikor nyomoznunk kell egyes festők vagy képek után, az akkori adatok igencsak jó szolgálatot tesznek. (E szöveg szerzőjének csupán álmodozása, hogy milyen jó lett volna minden szerző egy kiállított alkotását közgyűjteménynek megszerezni.)
Az alkotások - az elvárások ellenére - nem voltak túlsúlyban szocrealista témákban, ami bizonyára B. Szabó érdeme. Tájképek, csendéletek, arcképek, ktok sorakoztak inkább, amit az alkotások címei is bizonyítanak: Aratás, Aratók, Falurészlet, Hajóvontatók, Munkás, Kalászszedők, Majális, Munkásnő, Aratási ünnep, Pionírok a könyvtárban, Menetelés a halálba, Május elseje, Szegény ember kamrája stb. A kiállított alkotások többsége figuratív, hiszen abban az időben az absztrakció éppen csak tetten érhető volt. A modern vonulatok inkább az expesszív vonalkezelésben, intenzívebb, fauvista színek alkalmazásában nyilvánultak meg (lásd: művésztelepeink munkássága). A reprodukált alkotások alapján ebbe a csoportba B. Szabó, Hangya, Ács és Sáfrány tartoztak - kissé az idősebb példaképek, Milan Konjović és Petar Dobrović stílusában. Vidékünkön a modern áramlatok úttörését és harcát jól illusztrálják a körülötte folyó viták. A katalógusban is csak két alkotás reprodukciója van, két kortársé, az alkalomhoz illően: Hangya András egy emberkínzási jelenetet ábrázoló grafikája, mellyel a katalógus szerkesztője a közvetlen múltra utal, pontosabban a kommunisták megkínzására, és Almási Gábor József Attila gipszből készült mellszobra, amellyel az alkalom nemzeti jellegét kívánta illusztrálni. Az alkalmi kiadványban a kiállított alkotások közül néhány helyet kapott, értékelő szöveggel, ezek: Oláh Sándor Szabadkai utca, Bosán György Iloki falak (Bosán György nem állított ki, bár feltehetően a bírálóbizottság ezt nagyon szerette volna. A tárlat előkészületei során az alkotók közül is csupán B. Szabóval, mint szervezővel és Bosánnal készült interjú.24
Ebből kiderül, hogy a kiállításra felkérték ugyan, de már az interjúnak is nehezen tett eleget), Ács József Falusi út és Hangya András egy rajza. A kiállítás sajtóvisszhangja során, a cikkek illusztrációiként, megjelent néhány kiállított mű fotója is a 7 Nap hasábjain:25 Eisenhut Ferenc Gül Baba halála, Ács József Alsó Tisza-part, Petrik Pál Petőfi utca, Oláh Sándor Pionírok a könyvtárban, B. Szabó György Önarckép, Sáfrány Imre Juhász Géza arcképe; a Magyar Szóban26: Csávosi Sándor Aratási ünnep, Almási Gábor Korsós nő és Husvéth Lajos Tavasz felé. Ezek a reprodukciók azért fontosak, mert egyesek alkotások nyomára már lehetetlen rábukkani.
A Magyar Ünnepi Játékok kiadványban, Festők, szobrászok címen, B. Szabó György hat részre bontva írt a vajdasági magyar képzőművészet jellegzetességeiről, a kiállítás előzményiről, kiemelkedő alkotóról.27 Észrevételei, bár helyenként kritikával kell fogadni őket, kultúrtörténetünk fontos része: "A vajdasági magyar képzőművészetet a kisebbségi élet első korszakában, főleg a 30-as évekig, a teljes elzárkózás jellemzi, mind az európai, mind a jugoszláv népek hazai művészi törekvésekkel szemben. A részvéttelenség, elzárkózás, közöny, sőt ellenszenv a jugoszláv népek képzőművészeti törekvései iránt, éppen amikor itt a modern nyugati irányzatok egyre nagyobb tért hódítottak (főleg a francia expesszionista és postexpresszionista irányzat) - szubjektív és objektív okokra vezethető vissza. A vajdasági magyar képzőművészek első összefogása 1923-ban történt. Szabadkán megalakult a 'Vajdasági Képzőművészek Egyesülete'. Ez a képzőművészeti érdekszövetség feladatául tűzte ki a képzőművészek anyagi megsegítése mellett a képzőművészet népszerűsítését is. Mégis, hatásosabban működtek e tekintetben a vajdasági magyar kultúregyesületek, mint például a zrenyanini Magyar Közművelődési Egyesület, amely 1931 nyarán Zrenyaninban megszervezte az első vajdasági magyar művésztelepet, amely az első komoly összefogást jelentette." A 30-as évekből megemlít több fontosabb eseményt és jelenséget is, ami egyedülálló és kompetens összefoglalója a vajdasági magyar képzőművészetnek erről a korszakáról.28 Felhívja a figyelmet az 1938-ban megrendezett szabadkai kiállításra - ahol ő is kiállított -, amely a fiatal nemzedék bemutatkozása volt a szabadkai Magyar Olvasókörben, és változást hozott: új korszak nyitását jelentette a modern irányzatok és a jugoszláv művészterek felé. A harmadik korszakot ennek a nemzedéknek és a háború után még néhány fiatalnak a fellépésében látja. Leszögezi: "A kiállítás 50 kiállító művész, 125 műtárgy, közel 100 év művészi törekvéseinek keresztmetszetét, a szocialista Jugoszláviában sikerült először megtenni, egybegyűjteni a vajdasági magyar művészet százesztendős termését. Mindezt azért, hogy szembenézzünk nemzeti kultúrörökségünk problémáival a képzőművészet területén is, felmérjük a megtett utat, leszámoljunk a legendákkal, és meghatározzuk helyünket, szerepünket - a magyar alkotóművész helyét és szerepét - a szocialista hazában. ... Ez a kiállítás többet jelent egy művészi élménynél."29
A MÜJ idején a kiállítás délelőtt 9-től este 8 óráig volt megtekinthető.30 A rendezőbizottság egyik tagja, Ivanyos Sándor, a szabadkai gimnázium akkori rajztanára vállalta a gondnok szerepét, hiszen a tárlat szomszédságában lakott.31 Helyszíne a palicsi állatkert közvetlen közelében levő Milekić-galéria volt. A hoszszú, tárlatokra alkalmas pavilont a háború előtti bankigazgató és kiváló műgyűjtő, dr. Jovan Milekić - ő is kölcsönzött festményeket - építette palicsi villája mellé, közismert Bácskai Múzeumának a céljaira, amely sajnos rövid időn belül megszűnt.32 E kiállítási terembe gyűjtötték össze a MÜJ-re az alkotásokat, amelyekből a bírálóbizottság rendezett kiállítást. Ivanyos tanár úr gondoskodott róla, hogy a későbbiekben egyik tehetséges diákja, Ládi István (1932-2000) vállalja a tárlatőr szerepét. Ládi István később a Magyar Szó újságírója lett, a lap filmrovatát szerkesztette, könyve is megjelent a filmről (Mozihétköznapok, 1990). Művészet iránti érdeklődését Ivanyos tanár úr is észrevette, ezért választotta ki teremőrnek.
A képkiállításnak nem csak a beharangozása, hanem a visszhangja is igen jó volt, bár a MÜJ minden rendezvényével kapcsolatban az újságok először a politikusok szereplésével foglalkoztak, s csak másodsorban adtak helyet a szakmai írásoknak. A szláv nyelvű újságokban is hírül adták a rendezvényt. Az Újvidéken megjelenő Slobodna Vojvodina a követhető főcímet adta beszámolójának: A hazánkban élő magyar festők a más nemzetiségű festőinket hasonló törekvések fűzik,33 Ezt hangoztatta B. Szabó György is írásaiban, valamint megnyitóbeszédében. Bár a kiállítás június 26-án nyílt meg, médiavisszhangja csak július 6-án vette igazán kezdetét. Az akkor Újvidéken székelő vajdasági magyar hetilapban, a 7 Napban, Művésztalálkozó címmel három héten keresztül a kiállítók és a zsűritagok nyilatkozatait közölték. A művészetkedvelő kortárs - és később - kutató -, Gajdos Tibor (1917-1997) szerint ez a kiállítás újszerűnek hatott.34 A Művésztalálkozó a művek által konfrontált alkotókat szólaltatta meg, és fogta egybe. Egyesek szerint az ünnepi játékok legnagyobb sikere és legreprezentatívabb értéke maga a kiállítás.35 B. Szabó György abban látta értékét, hogy művészettörténeti genezist tudtak bemutatni. Szerinte, az élők közül Hangya és Almási a legjobbak.
Sáfrány Imre a kiállítás jelentőségét abban látta, hogy átfogó jellegű. Hangya András szerint jó, hogy különböző irányzatok vannak jelen, így mindenki ízlése ki van elégítve. Ács József megállapította, hogy a közönség többségéhez még mindig a fényképszerű festmények állnak közel. Egy héttel később36 Oláh Sándor szólalt meg. A helyszínt jobbnak tartotta egy plein air szabadiskolának, mint kiállításnak. Milan Konjivić, mint zsűritag kiemelte Petriket, Sáfrányt, B. Szabó Györgyöt és Oláhot. A harmadik csoportban megszólaltatottak között volt Almási Gábor, aki elítélte az absztrakt művészetet, mert dekadens forrásból fakad, bár megállapította, hogy az absztrakt törekvések nem mindig dekadensek. A lapban illusztrációként - a második részben - Husvéth Lajos és Oláh Sándor önarcképe, a harmadikban Ivanyos Sándor önarcképe, Oláh Sándor Almási Gáborról készült arcképe és Ács József Munkásnő című rajza jelent meg. A cikksorozat képbemutatóval zárult a 7 Nap hasábjain.37 A következő képek reprodukciói szerepeltek: Eisenhut Ferenc Gül Baba halála, Ács József Alsó Tisza-part, Petrik Pál Petőfi utca, Oláh Sándor Pionírok a könyvtárban, B. Szabó György Önarckép, Sáfrány Imre Juhász Géza arcképe. Az utóbbi képről, Sáfrány halálának 20. évfordulója kapcsán, Bela Duranci szövegére reagálva, Juhász Géza irodalomtörténész és pedagógus a Hét Napban vallott: ,,Szilágyi Gábor és Sáfrány Imre egy évvel utánam, 1949-ben szerzett rajztanári oklevelet az újvidéki Pedagógiai Főiskolán 1952 júniusának egy estéjén mi hárman, 'Gebisz', 'Mestro' meg e sorok írója, úgy fiatalosan 'kirúgtunk a hámból'. Miután ital után járva, már a vasútállomás éttermében is megfordultunk, az én lakásomban kötöttünk ki. Én éppen 'szalmaözvegy' voltam, a másik két barátom meg még nőtlen, s így ott folytattuk az iddogálást, szórakozást. Hogy milyen anyaggal és rajzeszközökkel, bizony már nem tudom, de mind a ketten hozzáfogtak, hogy engem lerajzoljanak. Imrének valami alighanem sikerült is, s az egyhamar megjelent a Magyar Szóban! Imre azonban ezt nem hagyta annyiban, hanem másnap délelőttre randevút beszéltünk meg a Tanítóképző könyvtárában, amelyet én vezettem Imre valahonnan teremtett egy lapot, s valami szerszámot is, majd átment az iskola (gimnázium épülete) közelében levő festékes boltba Leültetett engem egy természetes pózba, valamilyen kartondarabra ráillesztette a rajzlapot, s mindezt rákapcsolta egy kottaállványra. Persze, 40-50 perc után, ez a 'természetes póz' is már-már elviselhetetlennek bizonyult. Tartottunk is többször szünetet És akkor Valamikor a déli órákban belépett a könyvtárba B. Szabó György volt főiskolai professzorom, most már meghitt barátom. S hogy került oda? Ő volt a képesítő vizsga miniszteri kiküldöttje, mégpedig azért, mert javában folytak az előkészületek a Magyar Ünnepi Játékokra. Gyurka azt a feladatot kapta, hogy az érettségi biztosi teendői mellett gyűjtse az anyagot a Játékok keretében rendezendő kiállításra. Nagy érdeklődéssel és szakértelemmel vizsgálta az Imre készítette majdnem kész portrét, olajfestményt. Úgy a keze fejével - nem a tenyerével! - végigsimította a képet az állam alatt, a nyakamnál, s ezt mondta: 'Imre, ezt itt még dogozza ki, fejezze be, s megy a festmény a kiállításra!' Minden így is történt, s a kiállítás végeztével Imre barátom nekem ajándékozta a festményt."38
Közben a Magyar Szóban, Gondolatok és jegyzetek képzőművészetünkről címmel megjelent B. Szabó György "szubjektív beszámolója a palicsi tárlatról", két részben.39 Ebben egy kis módosítással ugyanaz áll, amit a MÜJ alkalmi kiadványában is olvashatunk. A cikk első részének illusztrációi a legfiatalabbakhoz tartozó Sáfrány Imre sikeres művészportéi, három szabadkai résztvevőről: Ivanyosról, Szilágyiról és Kubátról, a cikk második részének illusztrációja három kiállított alkotás reprodukciója: Csávosi Sándor Aratási ünnepe, Almási Gábor Korsós nője és Husvéth Lajos Tavasz felé című festménye. Ezt a publikációt érdekesebbé és értékesebbé teszi az az egy-egy karikatúra, ami a kiállítás körüli polemi-kára utal. B. Szabó György írásának első részében Kovács Sztrikó Zoltán diplomás fizikatanárnak és a Magyar Szó illusztrátorának és karikaturistájának a rajza jelent meg ("A palicsi képkiállítás rejtélye", Magyar Szó, 1952. július 24.). Ebből kiderül, hogy a kiállításon már absztraháló, modern törekvések is megmutatkoznak. Sztrikó Sáfrány képeire utal. (Itt meg kell jegyezni, hogy a bírálóbizottság Sáfránytól öt, Sztrikótól pedig csak egy képet állított ki.) Sztrikó Sáfrányt úgy ábrázolja, aki önmagát kalapáccsal ütögeti a fején, míg Sztrikó Picasso-képeket tart. Picasso azt mondja: ,,Eddig azt hittem, én vagyok a legabsztraktabbUgyan, mondja meg már, mit ábrázol ez az 'elvont' kompozíciója!" Sáfrány: Én magam is éppen azon töröm a fejem. Tulajdonképpen öntől vártam magyarázatot, mester. De ha már ön sem tudja, majd csak megfejti valaki a palicsi látogatók közül." B. Szabó György, akit Sztrikó - mint tudjuk -, már a kiállítás előkészületei közben hasonlóképpen kritizált, művészportrék elkészítéséhez felkérte Sáfrányt, akinek Ivanyosról, Szilágyiról, Kubátról készült munkája jól tükrözi kiváló rajzkézségét. Mintha azoknak üzenne, akik szerint egyes művészek azért absztaktak, mert nem tudnak rajzolni: tessék, az absztahálás nem jelenti a rajztudás hiányát! B. Szabó György szövegének második részében is megjelent egy Sáfrány-karikatúra Sztrikó a hölgyet nem látja címmel (Magyar Szó, 1952. augusztus 10.). A Nap és a hölgy felé tekintő Sáfrány és Sztrikó lehajtott feje között a magasan álló hölgy a művészetet jelképezi. A szöveg: ,,SZTRIKÓ: Öregem bo-bo-bocsás meg! Remélem nem haragszol a karika-turámért?! SÁFRÁNY (a hölgyhöz): Mit csináljak vele? HÖLGY: Hagyjuk játszadozni!".
B. Szabó írása második részének megjelenésekor a lap következő oldalán olvashatjuk a Petrik Pállal, a "legifjabb akadémiai festőnkkel, a címfestőből lett művésszel" készített interjút is. A válaszból kiderül, kinek az oldalán áll a közismerten szerény, visszahúzódó, de festeni, rajzolni imádó egyéniség. A kiállítással kapcsolatos kérdésre ezt válaszolta: "Nívós kiállításnak tartom. Egyik nagy erénye a változatos anyag. Nem értek egyet azokkal, akik értetlenül állnak a próbálkozások és keresések előtt."
Összegzésképpen elmondhatjuk azt, amit irodalomtörténészeink már megállapítottak B. Szabó György irodalmi munkásságával kapcsolatban: kivételes szerepe volt művészettörténetünk egy szakaszában. Írásai, tanulmányai, képzőművészeti alkotási, kiállításrendező tevékenysége elősegítette a vajdasági képzőművészeti élet kibontakozását, alakulását, másrészt, nála játszódott le képzőművészetünk és képzőművészet-politikai elképzeléseink eltávolodása a negyvenes években uralkodó, dogmatikusan értelmezett szocialista realista szemlélettől, s közeledett a művészet korszerűbb felfogásához.40 Ebben voltak méltó társai voltak a bírálóbizottság tagjai: Ács József, aki abban az évben Zentán megszervezte Jugoszlávia háború utáni első, folyamatos és szabadelvűségéről híres festőtelepét (a Zentai Művésztelep idén ünnepli fennállásának 50. évét), a szerb nemzetiségű, de magyarul kiválóan beszélő és Párizst is megjárt Milan Konjivić, aki a jugoszláv, illetve a vajdasági kortárs képzőművészet avantgárdá-jának számított, Herceg János író és Hangya András, aki már fiatalon kivívta magának a kortársak nagy elismerését, aki Petar Dobrovićnak, a Pécsről Belgrádba optált fauvista festő tanítványaként maga is elhintette a szabadelvű festészet csíráit a szabadkai esti figurális rajztanfolyamon, amely megalapozta a város, illetve Vajdaság akkori legfiatalabb művésznemzedékének szemléletét (a tanfolyam hallgatói közül kiállított: Almási Gábor, Sáfrány Imre, Vinkler Imre).
Hasonló kiállításra, mint amilyen a vajdasági magyar képzőművészek 1952-ben megrendezett kiállítása volt, csak a '90-es években került sor. Ez azonban egy másik tanulmány tárgyát képezi.