Lábadi Zsombor
Csodálkozás és rezonancia: Stephen Greenblatt

Az Új Historizmus néven ismert irodalomelméleti-kultúrtörténeti irányzat a kultúra árnyalására tesz kísérletet. A kultúra fogalmán olyan összetett folyamatot ért, amely különböző szférák együttműködését foglalja magába. Olyan rendszert képzel el, melyet a sokszor egymással tökéletesen szembenálló diskurzusformák egyidejű jelenléte alkot. A kultúra alkotóelemeinek - az esztétikai, a társadalmi-szociális, elvont és a gyakorlatias, a magán és a közösségi szféra - összefonódásából áll elő.

Stephen Greenblatt, az Új Historizmus egyik fő teoretikusa A kultúra poétikája című tanulmányában1 azokról a rejtett folyamatokról beszél, melyek a szűkebb értelemben vett kultúra (a művészetekre szűkített) és a társadalmat alkotó területek között figyelhetők meg. A kultúra ebben a kontextusban két ellentétes folyamat metszéspontjában található, egyrészt a diskurzusok univerzalitására törekvés (egy gondolatrendszer elterjedése), másrészt az egységesítést folytonosan eltérítő, tagolt beszédtípusok határán, melyek között állandó kölcsönhatások, cserefolyamatok bontakoznak ki. A cserék, áthelyezések ritmusa különböző formákat ölthet. A hagyományos fogalmak közül említhetjük a szimbolizáció, az allegorézis, a reprezentáció és a mimézis móduszait. Ezek a fogalmak alkotják az alapját annak, ami az új történetírás képviselőinek a legérdekesebb kutatásait jelenti.

Greenblatt előszeretettel ad számot olyan történelmi dokumentumokról, amelyek az esztétika területéről mozdulnak ki, vagy egy nem kifejezetten esztétikai területről érkeznek meg oda. Ezért a esztétikai és a társadalmi diskurzusok közötti kölcsönhatásra soha nem az egyirányú közlekedés, hanem a kétirányú forgalom a jellemző. Stephen Greenblatt ennek alátámasztására szívesen nyúl a történelmi anekdotákhoz. A Resonance and Wonder2 című tanulmányában például egy püspöki süveg viszontagságait meséli el. A papi fejfedő, amit Wolsey püspök viselt a 16. században, ma Oxford egyik templomában található. A süveg a kiírás szerint a 18. században került oda egy vándor színjátszó csoporttól. A vörös posztóból készült ereklye ellenállhatatlan vonzereje folytán az esztétikum, a színház világába is bejutott, amivel Greenblatt a határok képlékenységére mutat rá. "Lenyűgöz, ez az átmenet - írja egy helyen -, amit az imént vázoltam föl - a színházi előadás és a múzeum világa között. Úgy látszik, hogy kritikai szempontból fontos összetevője annak a textuális relikviákkal foglalkozó tudományágnak, melynek a híve vagyok. Ez lehetővé teszi számomra, hogy betekintést kapjak azokba a folyamatokba, melyekben használati tárgyak, gesztusok, rituálék és társadalmi gyakorlatok az egyik társas zónából egy másik zónába helyeződnek át. A fenti anekdota is mutatja, hogy félrevezető lenne a történelemben zajló folyamatokat egyszer s mindenkorra rögzíteni, mert azok rendszerint új és új összefüggésekbe ágyazódnak."

Az előbb említett textuális relikvia mozzanata még egyszer felbukkan Greenblatt írásában, amikor A Szentivánéji álom egyik jelenetét elemzi. Itt Oberon király kísérőivel a fiatal házasok után indul, hogy megáldja őket.

Fő-nászágyhoz legelőbb!
Áldjuk meg e heverőt,
Hogy a sarj, mi ott terem,
Örökké boldog legyen.
Mind a három ifjú pár
Hű legyen, míg földön jár;
Soha tőlük származót
Ne gyalázzon testi folt:
Anyajegy, nyúlajk, sömör,
Rácsudállott szem-csömör
S mi anyánknak borzalom,
Ne legyen a magzaton.
Fű harmattal szentelünk;
Minden tündér jön velünk.3

A szertartás tulajdonképpen a hagyományos egyházi szertartást másolja le.

Itt azonban nem egyházi külsőségek között, hanem a tündérmesék világában folyik a fiatalok megáldása. Hasonlóan ahhoz, mint a püspöki süveg esetében, a liturgikus elemként felbukkanó vízszentelés ebben kontextusban új jelentésre tett szert. Egyszerre denaturalizál és naturalizál, azaz az egyházi szertartás egyik formáját ülteti át a szépirodalmi gyakorlatba, de mindezt szépirodalmi környezetbe helyezi.

A textuális relikviák (azaz az anekdota), mint azt Joel Fineman megállapítja, Greenblattnél egy sajátos referenciális köteléket hoz létre: "Van valami az anekdotában, ami irodalmi státuszát meghaladja, és pontosan ez a többlet az, ami az anekdotának a valósághoz való félreérthetetlen, referenciális hozzáférhetőségét nyújtja."4

Greenblatt elveti a kontextust nélkülöző elemzést, és a kultúra tárgyainak történelmi folyamatosságát hangsúlyozza. Saját elméleti alapállását azzal a történelem képpel szemben definiálja, amely az alábbi állítások köré csoportosítható. Az American Heritage Dictionary a szó három jelentését adja:

1. Az a meggyőződés, hogy a történelmi folyamatok maguktól zajlanak le, anélkül, hogy az ember túl sokat tehetne megváltoztatásukért.

2. Az elmélet, amely előírja, hogy kerüljük az ítéletalkotást a valaha volt kultúrákkal és múltjukkal kapcsolatban.

3. A hagyomány és a múlt iránt táplált mélységes tisztelet.

Greenblatt határozottan elutasítja ezeket a nézeteket.

Az első megjegyzés a történelmi absztrakcióra vonatkozott. Greenblatt ezzel a törekvéssel szembehelyezi a partikularitást, amely egy egyedi eseményt jelöl a kultúra átmeneti szabályrendszerén belül. Greenblatt azt emeli ki, hogy az identitások autonóm forrásának és a társadalmi meghatározottságoknak a dialektikájával írhatók le a kultúra diszkurzív formációi. A történelem nem változatlan struktúrákban ragadható meg, körvonalai elmosódottak, és folyamatos átalakulásban vannak. A dolgok rendje nem egyértelműen meghatározott. Adott helyzetben átalakítható, visz-szarendezhető.

Greenblatt ezt két tengely, a kényszer (constraint) és a mobilitás (mobility) fogalmaival érzékelteti. Ezzel a két kifejezéssel arra utal, hogy a társadalmi jelenségek mozgósító erejüknél fogva kényszerítő erőt fejtenek ki az emberek egy csoportjára (ez az elképzelés központi szerepet kapott néhány reneszánsz szerző poétikai munkáiban, amelyekből Greenblatt is merít).

A kulturális gyakorlatokat összeköti a társadalmi energeia fogalma. Jürgen Pieters tanulmányában5 a társadalmi energia greenblatti elképzelésére tér ki. "Greenblatt a kulturális totalitásokról mint szervezett, dinamikus rendszerekről vélekedik, mely elkülönült, bár egymással kapcsolatban álló zónákból tevődnek össze. Ezek emlékeztetnek arra, amit Foucault A szavak és dolgokban "des région de discours"-nak nevezett: a zónák mindegyike egy diszkurzív területnek felel meg, mely a rajta keresztül keringő tárgyakat sajátos módon határozza meg és hozza létre. Greenblatt zónái társadalmi terek, melyek sajátossága nekik megfelelő diszkurzusok által funkcionálisan determinált." Greenblatt végső forrása Arisztotelész Retorikájának harmadik könyve, mely szerint az "energeia" a mozgalmasság, elevenség, élettelen dolgok élőként való reprezentálása. A társadalmi energeia greenblatti átértelmezését a Shakespea-rean Negotiations című kötete tartalmazza: "a terminus - írja a szerző - tartalmaz valamiféle mérhetőt, de nem lehet meghatározni egy alkalmas és megbízható formulát egy egyedülálló, stabil egység elkülönítésére, mely a vizsgálat tárgyául szolgálhatna. Mi az energiát közvetve, hatásai által azonosítjuk: ami abban nyilvánul meg, hogy képes kollektív fizikai és mentális tapasztalatokat előidézni, alakítani és szervezni."6

A társadalmi energia fogalma tehát arra kíván választ adni, hogy bizonyos kulturális gyakorlatok egy adott időben milyen mértékben és hogyan hívnak elő hasonló reakciókat emberek egy csoportjában. "A társadalmi energia fogalma - írja Greenblatt - az örömnek és az érdeklődésnek ismételhető formáival van kapcsolatban és azzal a képességgel, mely nyugtalanságot, fájdalmat, félelmet, szívdobogást, sajnálatot, nevetést, feszültséget, megkönnyebbülést és csodálkozást tud kelteni"7

Vagyis bizonyos tárgyak és gyakorlatok társadalmi energiájuk folytán egyének feletti érzéseket hoznak létre. Greenblatt meghatározó szerepet tulajdonít ebben a kontextusban az irónia használatának. Az irónia társadalmi erejénél fogva alkalmas arra, hogy felszabadítólag hasson. Ez különösen olyan korokra jellemző, amikor az emberi kapcsolatok meglazulnak, az emberek kiesnek a szerepükből és az öröm kiélésének lehetőségei viszonylag korlátozottak. "Az öröm irodalmi megélése lényeges szerepet tölt be a kultúrában, ám nagyon nehezen megközelíthető a történelmi megértés számára. Meg kell azonban mondanom - írja Greenblatt -, hogy az öröm változatlansága és folyamatossága egy történelmi illúzió részét képezi. Az öröm monolitikus és időtlen felfogása meg kell, hogy változzon."

Greenblatt másik központi fogalma az énformálás (self-fashioning)8, amely a társadalmi változás motorjaként működik. Ez a kifejezés arra utal, hogy a tevékeny szubjektum nem tűnik el a struktúra mögött, hanem elvárásai, tervei is aktívan alakítják a világot. Minden cselekvés egy stratégia részét képezi, ezáltal az elszigetelt gesztus vagy gondolat is olyan kollektív, társadalmi energiával rendelkezhet, ami változást indít el a dolgok rendjében. Sohasem tudhatjuk azt, hogy mi az, ami bizonyos történelmi helyzetben nem működőképes, más körülmények között is alkalmatlan lesz-e.

Ez a kijelentés átvezet ahhoz a megjegyzéshez, amely a történelem értékmentes szemléletére utalt. Greenblatt elméletében az általa tanulmányozott korszak a jelenhez való viszonyában tűnik fel, mind analogikus, mind ok-okozati értelmében. Az értékelés néha szorosan összetartozik a múlt iránti nosztalgiával, a múlttal szemben érzett tisztelettel. Greenblatt módszere ugyanakkor nem a múlt feltétel nélküli elismerésén, hanem sokirányú, kritikai megközelítésén nyugszik. Az egységes történelemkép helyett az ellentmondások és a konfliktusok is fontos momentumai az elemzéseinek. A központi események helyett inkább a peremterületekre összpontosít. Figyelemmel kíséri a homályban maradt részleteket: naplók, önéletrajzok, a korszak tárgyi emlékeinek leírásai, képi emlékei is a kutatás tárgyát képezik.

Greenblatt törekszik a mesterművek történelmi elszigetelésének a megszüntetésére. Bevonja a vizsgálódásba a megszületésük körülményeit, visszahelyezi az időbe, tapinthatóvá teszi őket.

"Az esztétikai tárgyak nyitottsága a múzeumokban ügyes magyarázó szövegekkel szerezhető vissza, a falakon vagy hangzó anyagok által. A magyarázó szöveg ismereteket nyújt a tárgyról, és egyúttal pótolja a hiányzó kontextust, amely a múzeumi környezettel együtt veszendőbe megy. Mégis a túlnyomórészt vizuális és verbális kifejező eszközöknek, a textuális kontextualizmusnak is megvannak a saját korlátai.

A művészek használati tárgyainak, paletták, ecsetek és más tárgyak kiállítása ebből a szempontból a formális művészet határát súrolja (.)" Greenblatt a kontextusteremtés egyéb módozataira is figyelmet fordít: "Asztalok, székek, tervrajzok, amelyek gyakran a műtárgyak díszítéseként szolgálnak, rendkívül expresszívvé válnak, ha nem háttérként, hanem kényszerítő erejű reprezentációs mintaként szerepelnek. Ezáltal a főműre is jelentős hatással lesznek, és az valamiféle körforgásba kerül: a kulturális gyakorlat és a társadalmi energia, amely például a készülő művek vázlataiból kisugárzik, lehetőséget ad számunkra, hogy annak reprezentációs jelentőségére is tekintettel lehessünk. Ehhez hasonlóan a megkopott szövet a széken vagy a szekrényen talált véset, a kiállított festmény vagy szobor nemcsak az idő múlását, hanem a ember keze nyomát is magán viseli, és a felmagasztalt esztétikai tárgyon hagyott nyom felszabadító erejére utal."9

Greenblatt a kulturális és a történelmi folyamatok cserejellegét a reprezentációs gyakorlatok birtokbaadása-vételeként jellemzi. Az elszigetelt esztétikai tárgyakat az összefüggések, kapcsolatok belefoglalások bonyolult szövedékébe helyezi el. A esztétikai tárgyakhoz fűződő viszony az emlékezés és vizuális tapasztalatszerzés mindenkori terepe is, amely az otthonosság, a deszakralizálás és a nosztalgia kívülállás állandóan változó benyomásait közvetíti felénk.

Saját elmélete lényegének megragadására Greenblatt a csodálkozás (wonder) és a rezonancia (resonance) ikerfogalmaival tesz kísérletet. A csodálkozás és a rezonancia kontextusa, a múlt és a jelen közötti kapcsolatok határozzák meg Greenblatt érdeklődési körének fő irányát. "A rezonancia fogalmán, írja Greenblatt, egy dolog azon erejét értem, hogy képes formális határain túlra, egy nagyobb világba átnyúlni, hogy képes a szemlélőben felkelteni azokat a komplex, dinamikus kulturális erőket, melyekből előbukkant, és amelyeket a szemlélő által érzékelhető metaforaként vagy metonímiaként képviselhet. A csodálkozás terminuson egy dolog azon képességét értem, hogy megállásra készteti a szemlélődőt, a páratlanság látszatát kelti, és túlfűtött figyelmet ébreszt."10

A csoda/a gyönyörködtetés már Arisztotelész tragédiaelméletében is fontos szerepet kapott. A Poétika arról ír, hogy a felismerés gyönyörködtet. A platonisták is az irodalom fontos elemének tekintették. A 16. században a neoplatonista Francesco Patrizi a költőket a csodálkozás mestereinek nevezte. A csodálkozást olyan emberi tulajdonságként gondolta el, amely az érzelmek és a gondolkodás között ingázik. Albertus Arisztotelész metafizikájához írt kommentárjában a következőt írja: "a csodálkozás, valami rendkívüli, nagy és szokatlan megjelenése abból a vágyból táplálkozik, hogy szeretnénk megtudni a hatás valódi okát". "A csodálkozás úgy kell, hogy érdekeljen bennünket - hangsúlyozza Greenblatt -, mint valamiféle képzeleti felfokozottság élménye, egy pillanatnyi kegyelmi állapot (...) A költeménynek abbéli képessége ez, hogy felkelti érdeklődésünket, megérint, hogy lelkesít bennünket. Egy pillanatra mintha eltűnnének a köztes évszázadok, újjáéled a költő, és úgy szól hozzánk, mintha egy időn kívüli, kultúránk áthatolhatatlan sajátosságain kívüli valóságban élnénk."11

A rezonancia fogalma arra utal, hogy ez az affinitás megszűnik elszigetelt, egyedi érzésként hatni, és széles körre kiterjeszthető élménnyé vélik. Louis Montrose, az Új Historizmus másik jelentős teoretikusa szerint az a feladatunk a múlttal kapcsolatban, hogy egymással párhuzamosan értsük meg a szövegek történetét és a történelmet mint szövegeket. Így a múlt is szövegszerűvé (olvashatóvá) válik.

"Hajlamosak vagyunk az irodalmi műveket ideálisként, önállóként kezelni - szögezi le Greenblatt -, s úgy gondoljuk, magukban hordozzák mindazt, aminek segítségével megérthetjük jelentésüket és élvezhetjük szépségüket; a legtöbb reneszánsz szöveg viszont szorosan kapcsolódik konkrét helyzetekhez, meghatározott közösséghez, egyfajta életmintához. Taníthatjuk a korszak szerelmi költeményeit úgy, mintha eleve szöveggyűjteménybe szánták volna őket, ám a szerzők csak elvétve kívánták művüket nyomtatásban látni. Nehezen képzelhető el a Tudor-kori költők idején egy olyasfajta névtelen közönség, mint amilyet mi alkotunk a tantermeinkben; egy kis túlzással az angol reneszánsz szerzőkről azt állíthatjuk, amit egy történész mond a reneszánsz asztalokról és székekről."12

Mindig figyelemmel kell lennünk az adott kultúra elvárásaira, ismeretrendszerére. Miután jó néhány évszázad választ el bennünket ezektől a költeményektől, mi már nem rendelkezünk azzal az ismerethalmazzal, melynek a költő kortársai birtokában voltak, ám ez nem akadályoz meg minket abban, hogy bizonyos elvárásokat, szándékot, vonzalmat tulajdonítsunk a költőnek. Stephen Greenblatt több reneszánsz kori verset idéz, melyek ma is változatlan intenzitással tűnnek fel. Sir Thomas Wyatt angol udvari költő sorait idézzük:

Hogy menekülnek tőlem mind a nők,
Akik mezítláb illegtek szobámban!
Oly jók, szelídek, lágyak voltak ők -
S mind elvadult! Feledték, hogy korábban
Bizony veszélyt is kockáztatva bátran,
Kezemből vették kenyerük. De lám,
Buzgón sürögnek mások oldalán!
Áldom szerencsém, hogy volt jobb időm,
Százszorta jobb - Kivált egy kép kísért,
Midőn habfátyol fedte őt, s midőn
A válláról leejtve köntösét,
Két karcsú karral átölelt, s beszélt,
Becézve csókkal is személyemet:
"Édes szívem, hogy tetszem így neked?"
nem álom volt: ébren feküdtem én.
De jámbor voltam, s íme elhagyott:
Sivár magány vár életem delén.
Szerelmétől immár szabad vagyok,
S ő is tőlem szabadságot kapott,
De mióta így bánt velem, hogy mit érdemel!"13

A férfinek a nővel szembeni viselkedésmódját a jámborság jellemzi. A Hogy menekülnek tőlem kezdetű sor azt a helyzetet vetíti előre, amely a költő áldozatként azonosítja, a nőt pedig a nemére jellemző féktelenségéért hibáztatja. A Hogy menekülnek tőlem költője keserűen emlékezik vissza arra az időre, amikor azokat, akik most kerülik őt, sikerült hatalmába kerítenie. A helyzetkép sokkal bonyolultabb annál, minthogy csupán a leereszkedés, meghódolás egyszerű jelét lássuk ebben.

Ennél sokkal többről van szó. A leereszkedés, az esdeklés és a fenyegetés sűrű szövete alkotja a történetet.

Greenblatt hangsúlyozza, hogy a költészet és a társas kapcsolatok rejtett összefonódásában rejlik a rezonancia titka.

"Részben ama szabályok (az udvari etikett) ellentmondásaiból származik, amelyek szerint a költő is él, és amelyek ránk, olvasókra is vonatkoznak (ahogy Wyatt első közönségére is vonatkoztak). Mindig abba a folyton visszatérő helyzetbe kerülünk, hogy míg teljességgel egyfajta kulturális minta szerint élünk (ez ugyanis feltétele az irodalommal szembeni érzékenységnek), fél szemmel állandóan az említett minta határai felé kacsintunk. Talán éppen ez a kettősség teszi olyan izgalmassá a múlt irodalmával való foglalkozást. A művek vitathatatlanul beletartoznak a tágabb értelemben vett kultúránkba, mégis elég távoliak ahhoz, hogy körbetekintsünk körülöttük."14

A kultúrától, melyet a költemény közvetít, egyszerre túlságosan is távol és közel is vagyunk. A kor társadalmi valósága elég távolinak tűnhet, pedig a kultúrát formáló erők ma is hasonlóan rejtetten működnek, mint a múltban. "A kultúrát megtapasztalni annyi, mint érezni, milyen önazonosságunkat megformálni"15

Irodalom

Stephen Greenblatt: Towards the Poetics of Culture. In.: Learning to Curse. Routledge 1990.
Stephen Greenblatt: Shakespearean Negotiations: The Circulation of Social Energy in Renessaince England. Berkeley. 1988.
Stephen Greenblatt: A reneszánsz költészet rezonanciája (ford. Matuska Ágnes) In.: Aetas, 1999. 1-2.
Jürgen Pieters: New Historicism. Postmodern Historiography. In.: History and Theory 2000/2.
The New Historicism (ed. Veeser) Routledge, 1998.
1 Stephen Greenblatt: Towards the Poetics of Culture. In.: Learning to Curse. Routledge 1990.
2 Uo. 161.
3 W. Shakespeare: Szentivánéji álom (ford. Eörsi István). Cserépfalvi, Budapest. é. n.
4 In The New Historicism (ed. Veeser) Routledge. 56.
5 J. Pieters: New Historicism. Postmodern Historiography. In.: History and Theory. 2000/2. 21-39
6 S. Greenblatt: Shakespearean Negotiations: The Circulation of Social Energy. In.: Renessaince England. Berkeley. 1988. 6.
7 Uo.
8 Lásd i. m. 2.
9 Uo. 172.
10 S. Greenblatt: Learning to Curse. Routledge, 1990. 170.
11 S. Greenblatt: A reneszánsz költészet rezonanciája (ford. Matuska Ágnes). In.: Aetas, 1999. 1-2.
12 Uo.
13 Fordította Mészöly Dezső. In.: Klasszikus angol költők I. Európa, Budapest, 1986. 204-205.
14 Uo.
15 Uo.