Milovan Miković
Background Operation

1.

Behunytad a szemed, amint meghallottad a kerekek zakatolását, a lábad alatt pedig megérezted a peron ismerős remegését. Ha most kinyitod, az eső és a havas eső nedves fényében meglátod a melletted sikló vonat kivilágított ablakait, érzed az örvénylő légáramlatot, a rothadás és frissesség szagát. Amikor elcsöndesül a fékcsikorgás, a sötétzöld fémkocsisoron kinyílnak az ajtók. Úgy tűnik, megállás nélkül özönlenek a városba, és habár mindig újak, ugyanazoknak látszanak, és te még a gyermekkorodból emlékszel rájuk, és ahogyan már akkor észrevetted leplezetlen zavarodottságukat, amikor a vasútállomást odahagyva megpillantották a feketére lakkozott kerekű, rozzant fiákereket, poros sárhányójuk felett a viharlámpának a sötét jegenyék közé bukó lemenő naphoz hasonló nehéz, sárga fényében.

Azután éveken át figyelted, hogyan alakul át fokozatosan ez a zavarodottság a bejelentetlen háború csapdájává, lépten-nyomon pusztítva, őrölve minden otthonban az idevalósiak és a még mindig jövők húsát, csontját, agyát és lelkét. Időközben a jegenyék, amelyek alatt játszottál, megszűntek növekedni és rothadásnak indultak mindaddig, amíg törzseiket egymás után el nem távolították. Lebontották a vámházat is, ahol születtél.

Amikor a forgalmista jelt ad a vonatindulásra, nem lesz benned sem szomorúság, sem félelem, sem gyűlölet, sem bosszúság, nem lesz sem könnyebb, sem nehezebb, hogy elmész.

A vasúti kocsi szűk folyosóján teljesen egyedül fogsz állni, közönyösen, a nyitott ablakba támaszkodva, a város összes házát, az utcákat és a temetőket betöltő nagy üres teret szemlélve. Egyedül vagy, és kívül-belül fekete, mint az esőtől és hótól - és talán a naptól is - megfeketedett feszület a hullámzó gabona előtt.

2.

Lélegzetvételnyi szünet nélkül élted át mindezeket az éveket, és most első ízben kérded, mi történne, ha mindezek a férfiak és nők, akik már megfulladtan születnek és teljesen hiábavalóan izzanak, gyulladnak, küzdenek, sírnak, imádkoznak, kélnek, pusztulnak, üvöltenek és jajveszékelnek nemzőszerveiken és a petevezetékeken keresztül, szétszórva saját megállíthatatlan bomlásuk, a mocskos combok és farok minden bűzét, megfeszülve a nem csak lidérces álmaikat reszkettető félelemtől, mi történne tehát akkor, ha csak rövid időre is megállnának? Ugyanabban a pillanatban megszabadultan elcsendesednének-e örökre, lelkesen önmaguk felé fordulva?

E jelenet lassított felvételén látod őket, amint visszahúzódnak és örökre bezáródnak saját tarthatatlan magzati önteltségükbe, egészen addig a minden ok nélküli, leplezetlen üdvözült mosolyig, amellyel a Mária Terézia-korabeli gimnázium poros biológia-szertárában elhelyezett, formalinban úszó magzat tanuló- és tanárnemzedékeket bocsátott útnak, olyan messze ható következményekkel járó mosollyal, mintha azelőtt évekig nem is forgolódtak volna korhadt fekhelyeiken magukban, majd később feleségükkel és ágyasaikkal, férjeikkel és szeretőikkel mindmostanáig, amikor mindannyian együtt készülnek fulladásos bizonyossággal elúszkálni oda, ahol ennek az utazásnak a célja rejlik.

Ez a magzat a szemed előtt nyomódott szét 1964. április 13-án, hétfőn 9 óra 30 perckor, amikor erős földrengés rázta meg Belgrádot, Zágrábot, Szarajevót, Banjalukát, Újvidéket, Szabadkát és más városokat. A rádión egész nap ismételgették, hogy a földrengés erőssége az epicentrumban - Belgrádtól 190 km-re északnyugatra, Szarajevótól 130 km-re és Zágrábtól 170 km-re - 8 fokos volt. Titogradban a talaj maximális rezgésénél a tű nem ugrott ki a tartójából. A legnagyobb kárt Slavonski Brod szenvedte, ahol 49 személy sérült meg, míg Đakovón egy áldozatot is jegyeztek. Utólag olvastad, hogy Szabadkán a földrengés 3 fok körüli erősségű volt, és hogy előtte az utolsó földrengés 1922-benn érte ezt a területet, ekkor az epicentrum Kecskemét és Baja környékén volt, és különösen Szabadkán és Zomborban remegtek a házak.

Ki tudhatta volna abban az 1964-es évben, hogy a nyolcvanas évek végén Szabadkát egy jóval veszélyesebb és rombolóbb megrázkódtatás éri, amelynek következtében nem hullik le a vakolat, és nem repedezik meg a fal, azonban rengeteg, helyrehozhatatlan kárt okoz. Az epicentrum ezúttal is valahol Belgrád, Zágráb, Banjaluka, és Szarajevó között volt, a bekövetkezett változások nem voltak azonnal és lépten-nyomon szembeötlők, idővel azonban de még mennyire hogy észrevehetővé váltak.

3.

Ennek az időszaknak - amely az össznépi fékevesztettség korlátozatlan kitörései réven marad emlékezetes - az előestéjén a legszűkebb városmag: a korzó és a Szabadság tér - ahol mindig is a város legdrágább és legjobb üzlethelyei voltak - védett gyalogosövezetté alakult.

És lassan, de megállíthatatlanul a gyalogosövezet - ahol a Városfejlesztési Tanács embereinek elképzelései szerint teljes biztonsággal haladhattak az anyák a gyerekekkel, és a sétálók, azok, akik találkozni készültek valakivel vagy akik vásárolni indultak - egy éjszaka alatt nyugalmazott katonatisztek, az ő szintjüknek megfelelő állambiztonságiak, volt és mostani alvó és aktív ügynökök és besúgók, jelentéktelen svercerek, bűnözők, háborús nyerészkedők, és a koncon élősködő jelentéktelen naplopók és paraziták találkozóhelyévé vált.

Időről időre egy ilyen alvilági alak trombitásokat bérelt valahol délen és idehozta őket Szabadka városközpontjába, ami eddig az összes szabadkaié volt. Láthatatlan kéz vezette őket addig a helyig, amit mi mindannyian Napórának nevezünk, itt megálltak és megszólalt a zene, de nem ám úgy, hogy valamiféle térzene módjára felvidították és szórakoztatták volna a szabadkaiakat, éppen ellenük és a város ellenében zenéltek az őket fizetők meddő bánatát kielégítve.

Három évszázaddal az oszmánoknak a várból való kiűzése után magának az eklektikus és szecessziós homlokzatokkal körülölelt városmagnak a közepén homályos sárgaréz trombiták harsogtak és dörögtek a dobok, iszlamizált zenei frázisokat cifrázva valamiféle kisázsiai isten háta mögötti falusi vásárhoz hasonlóan. A védett városközpont és a sérthetetlen sétálóövezet a szabadkaiak számára egy olyan hellyé vált, ahonnét valaki idegen sötét és szomorú múltja nyelvét öltögetve űz csúfot belőlük, feléjük kúszva, hogy közös jelenükké váljon. A szabadkaiak némán, lehajtott fővel jártak, nem időztek és nem is hallatszott itt a hatása ennek az olcsó cigánykesergőnek, mert nem is látogatóba jött hozzájuk, nem is érkezett meg a városukba, olyanoknak kell csak, akik a várost egyáltalán nem is értik, és nem is sikerült nekik létrehozni semmiféle viszályt. Ezért nem állnak meg a szabadkaiak, hanem csak áthaladnak, és sietősen intézik dolgukat, ami miatt kénytelenek keresztülhaladni a városközponton, ahol születtek és valaha órákat sétáltak, találkoztak, beszélgettek, éltek és álmodtak.

4.

Csak a kifejezett jellegzetességek - tekintet nélkül arra, hogy jók-e vagy rosszak - haladnak a szabadság irányába, és csak ezek válhatnak az isteni szándék részévé, de miért ilyen kevés a kiválasztottak és a szabadságra felkészültek száma, míg a többség teli szájjal szabadságnak hirdeti és ünnepli a rabságot, az akol melegével és biztonságával körülvéve. Honnét ez a félelem a szabadságtól, kérded. Honnét? Honnét?

"Félek tőled, amikor ezekről a dolgokról beszélsz, mert úgy tűnik, hogy semmit sem értettem meg a világból, és soha semmit sem fogok megérteni. Ki engedélyezte neked, hogy ilyen keményen és haraggal ítélkezz az emberekről, és látszólag mindenek fölött légy, mintha ez az élettől való sérelem valahol ott a távolban történne, nem téged és engem és mindannyiunkat érintene, és azokat, akiket haragodat nem leplezve említsz. Ti, férfiak vagy gazemberek, vagy anyámasszony katonái vagytok. Valódival még nem találkoztam! Valójában te lehetnél az az igazi, de mind gyakrabban zavarba ejtesz és az idegeimre mész, amikor úgy viselkedsz, mint egy egyszerű gőgös gúnár, aki egy butácska filmet néz, ami rá látszólag nem túlságosan tartozik. Lehetséges, hogy elnyúlósodott és tönkretett életünk valóban ilyen sérülékenyen érintett? Soha nem gondoltál arra, hogy valahol és valakitől mindezért kárpótlást lehetne igényelni, hogy ezt valakin egyszerűen meg lehetne bosszulni? Ugyan, mit is beszélek, nem egyszerűen, hanem kíméletlenül, igen, és kegyetlenül. Tán nem tartozol te is azon szaros pacifista szektatagok közé, akik mindenkinek mindent megbocsátanak, és tele vannak megbékéléssel és megértéssel minden közönséges kétlábú ökör iránt? Még az iránt is, aki szemmel láthatóan ellened tör? Mint a volt férjem, egy kamilla, aki lemezeket rakosgat, füvet szív, és a hunyorgó, üdvözülten leszart arcú Buddha előtt hódol. Tudom, túloztam, bocsáss meg, de általában mérges vagyok miattatok, férfiak miatt, és nem tudok magamon uralkodni, és ezt, amit itt csinálnak, valóban nem tűrhetem tovább. És ha mindaz, amit mondtam, nincs éppen úgy, ahogy látom, akkor legalább magyarázd meg, miért nem ítélhetem meg néha én is úgy az életet, mint ahogy te? Talán nekem valaki - azon túlmenően, hogy elvette a szabadságom, és - ahogyan te mondod, akolba rakott - azonkívül még kimosta az utolsó csepp eszemet is? Hát nem vagyunk te is és én is isten teremtménye és képe? Hát én szolga vagyok születésemnél fogva, mindörökre tudatlan, alkalmatlan és kiskorú teremtmény örökös gyámjaim, szigorú nevelőim és őreim és természetesen a ti, férfiak kielégítésére és szükségleteire klónozva? Néha arra gondolok, hogy Istennek fontosabbak azok, akik kínoznak bennünket. Neked nem úgy tűnik, hogy leemelte a kezét rólunk? Ne nézz így rám, gyere ide, ülj mellém. Ölelj át. Csókolj meg. Mondd, hogy szeretsz. Kérlek, gyere. Félek, hogy hamarosan elmész valahova. Bárhova. Bárhol máshol jobb lesz neked. Nem vagy e világra való. Csakugyan mit keresel itt? Miért éppen itt születtél? És mire vártál eddig, ha valami más helyen jobb lenne neked. Valami másik helyre készülsz, ugye? Gyere.

5.

Az utcán gyerekek és autók. A behavazott délutánon szállingóznak a pelyhek és megállnak a hálószobája ablakán, amelyre az úr örökös, a környező házak betonfalairól áradó félhomályt terít. A finom, fehér és ápolt bőr alatt, főként álmában, az ujjakig átüt a rég elveszett és alig látható, de még mindig forró kreol beütés. Ez a távoli kapcsolat (senki sem kíséri nyomon?) lehet, hogy Bosznián és Kis-Ázsián keresztül vezet Szíriáig és tovább Mezopotámián keresztül a mai Iránig. Vagy Bosznián, Itálián, Szicílián, Korzikán és Spanyolországon keresztül Észak-Afrikáig. Az olasz kapcsolattal kötődve ez alá az elszenderült bőr alá lehet, hogy észrevétlenül belopóztak a gótok, kelták, germánok. Nem kószál el egy az észak-afrikai nyomok közül Egyiptomon és a Sínai-félszigeten át egészen Jeruzsálemig? Talán a népvándorlás öntötte erre a pannon meanderre egészen Indiából, egy időben az avarokkal, szlávokkal, vagy később a hunokkal. Ki tudná ezt. Mindegy, ez a finom pergamen, amely alatt vér folyik, nem fontosabb talán minden eddig elküldött hattiserifnél?

Igaza van: az életünket feldúlták a tolvajok és a zsebmetszők, a hamiskártyások, a szélhámosok és a maffiózók, a félhomályból előbukkanó kortesek, a csőcselék, az innét-onnét összeszedett lumpenproletár-söpredék, kevert városi szegénység és a barlangokból, erdőkből szakadékokból, településekből, falvakból és kisvárosokból előcsalogatott magányos csavargók, primitív, tanulatlan, agresszív és alattomos népség, örökké valamire éhes és ha jóllakott, reménytelenül irigy, gonosz, javíthatatlanul buta még akkor is, ha nagy nehezen oklevélhez, vagy valamiféle gyanús, teljesen összefüggés nélkülire, nem létezőre és alkalmazhatatlanra vonatkozó tudományos rangfokozathoz jutnak, mindez megbolygatta és végérvényesen széttépte az értelem és az erkölcs egyensúlyának olyan-amilyen, és már különben is módfelett vékony és bizonytalan maszkját, azon kategóriákét, amelyeket ezen a tájon egyébként sem fogadtak el teljesen, így inkább csak korcsosodva és csenevészesedve mint megbízhatóan, aminek következtében mintegy tíz nemzedék adta magát lopásra, hosszúra nyúlt ivászatokra, szüntelen zagyva beszédre a zabálások fosztogatások és erőszakok, csábítások és csalások szünetében, egy szemmel mindig józanul és csórásra kész éberséggel. És ezt az egész őrült káoszt állandóan valaki más fizeti, de mindig marad kiegyenlítetlen számla is. Mi fog mindezek mögött maradni, ha örökre leomlik ennek a nárciszoid, kondás-juhász-kecskepásztor-gulyás arroganciának az utolsó kulisszája is. Mely szavakat megőrizni és kinek. Ezek is csak arra fognak-e szolgálni, hogy mindenkit gúny tárgyává tegyenek, és semmibe vegyenek, a saját jelentéktelenségről és elkeseredett hiábavalóságról való elkerülhetetlen felismerés alapján, egy szegényes, patológiailag öntetszelgő és összeszűkült világban, amelyben minden átkozott, mert rabolt, amelyben minden mérgezett, hogy senkinek ne szolgáljon, amit alapjáig le kell rombolni és minden időkre elhamvasztani, mert belőle nincs kiút egy jövőbeni nemzedéknek sem?

6.

A hirtelen kitárt kapuval az udvart fojtott moraj töltötte be a fegyverek és felszerelés zakatolásától kísérve, ezektől Ratko tizede még pihenés közben sem válik meg. A faluban hó alatt alszik a föld, csak itt-ott látszik ki, feketéllik az istállók és a házak környékén. Helybeliek gyülekezete az udvaron, fázós csirkékként összehúzódva, némán ácsorog. Szemük sarkából méregetik egymás szőrös fülét, bámulva a csizmák orrára száradt sarat és a marhatrágyát vagy a kopott cipősarkokat, mozdulatlanul, mintha egy szörnyű ítélőszék előtt állnának, amelytől senki sem menekülhet. Talán. Pillantást vetnek a nedves, korhadt kerítés felé is, amelynek mentén idegesen járkál az álcázott uniformisba öltözött fiatalember, szinte gyerek. A kerítés hasadékai mögött sárga tökrakás. A nők hangosan imádkoznak.

Nem mozdítva egy arcizmát sem Ratko belülről mosolyog, mintha ő maga lenne az a szörnyű ítélőbíró, amely előtt most itt reszketnek mindezek a - paraszt módra istállóra, jószágra, faggyúra, kormos hóra szagló - sötétképű szerencsétlenek. Annyi évet tékozoltak el hiába, mindegyik a maga vesződséges, kilátás nélküli életét, hogy most ő ítélkezzen felettük. És amikor lesújt az ítélet - és bizony le fog sújtani -, egyetlen jeladására Goran, Hrvoje, József, Marko, Miklós, Srboljub, Stipan, Srećko, és Teofil megindulnak a sáros hóban és határozatlan, véres szeméthalommá lövik őket. Ők mindenhatók és senkik.

Ugyanolyanok, mint azok a szerencsétlenek abban a faluban, ahonnét az apja származott. Ezekből mindig párolog valamiféle altató, beteges szag. Dohány-, füst-, parasztpálinka-, fokhagyma-, keserű kőrislevél-, összesöpört udvari föld-, gyászmenetszag, ablakba kitett nehéz őszi virág illata. A szemekben violaszínű szlavóniai köd. Nyomorultak, akik tegnapig a mindennapos, rosszul leplezett paraszti irigységben, gyűlöletben, rosszmájúságban égtek, és most pedig elfeledkeznek kicsinyes emberi irigységeikről és itt reszketnek előtte. És Goran, Hrvoje, József, Marko, Miklós, Srboljub, Stipan, Srećko, és Teofil előtt.

Férgek. Átkozott, büdös férgek. Csőcselék. Átkozott, büdös, paraszt csőcselék.

Azokban a pillanatokban, amikor erős, ellenállhatatlan indulat és a kilátástalanság érzése vesz erőt rajta, Ratkónak az esik legrosszabbul, hogy ezt mindenki látja és tudja. Ezért fogja most őket szépen kinyírni.

Beszívja ezt a borongós szürke téli reggeli hideget, amely megrövidíti az öregek, betegek és tehetetlenek lélegzetét és megmagyarázhatatlan módon megvilágít minden rosszat, szerencsétlenséget, árnyoldalát és romlottságát annak a világnak, amelyben eddig éltek és amelyhez még egy bizonyos ideig tartozni fognak, amelytől tehetetlenül függnek és amelyhez görcsösen ragaszkodnak, amelyből, végül is, nincs hova lenniük, amelytől okkal remegnek, folyton izgatottan, habár mind ritkábban és rövidebben szidva, éjnek évadján viszont mind gyakrabban ébrednek leizzadva, páni félelemben, megérezve annak a kínnak a nagyságát, amely gyönge vállukra zúdul, mielőtt még az élet visszavonhatatlanul a befejezés felé tereli őket.

Kinyírja őket. Mást nem is érdemelnek. Ők a mindenhatók.

Felüvölt:

- Tűz. és meghúzza a ravaszt.

7.

Nem láthattad, amint Goran, Hrvoje, Jozsef, Marko, Miklós, Srboljub, Stipan, Srećko és Teofil berontottak az út melletti első ház udvarába, de hallhattad Ratko határozott, rövid parancsát: tűz! Valójában nem is hallottad tisztán, a kalasnyikovok szinkópái túlharsogták. Sortüzet zúdítottak mindenre, ami mozgott, és mindenre, ami többé már nem mozdult.

8.

Besüppedtél a hideg, mocsaras talajba, míg körülötted elolvadtak az utolsó hófoszlányok is. Biztos voltál abban, hogy nem fogod megúszni. A tekinteted a mocsár hullámzó felületén kószált, amelyet a hűvös esti szellő pikkelyszerűre redőzött. Ezekbe az elhagyatott füzesekbe egyedül a hold és a közeledő halált megérző madár tér be.

9.

Az áttetsző reggeli fehérségben elővigyázatosan lépkedsz a holt avaron, a megfeketedett kéregmaradványokon és a megdőlt, kiszáradt füvön a korhadt, göcsörtös fatörzsek között, míg a síkon mereven nézed az égő falut.

Eltörpülsz a feszült ég hangtalan üressége alatt. Kicsi vagy és néma. Váratlanul hűs síksági fuvallat támad. Fúj. A széllel valahonnét idehozott magból újraindul az élet, mintha mi sem történt volna.

Sokáig békében élve az emberek valami miatt elromlanak, csak saját magukra gondolnak. Anyád jutott az eszedbe. Naponta órák hosszat törölgette a port a bútorokról. Akármennyit takarított, másnap még több por volt.

- Arcul ütötte feleségét, Anát, ezt a csodálatos és nemeslelkű bunyevác asszonyt elragadtatva attól a kifejezetten fejlett szerb hazafias érzelemtől, amely éveken át bátorított bennünket, hogy kitartsunk nemzeti harcunkban akkor is, amikor a legnehezebb időket éljük. (Šešelj, Telegraf, 1994. okt.19.)

10.

A városháza szecessziós homlokzata előtt, a Szabadság téren állva, azon a helyen, amelyet a szabadkaiak Napórának hívnak, áll egy újságírónő és beszél a kamerába, leírva, hogyan készült ebbe a szép városba az ország északi részén, ahol a vajdasági magyarok és a vajdasági horvátok ellenzéki pártjai vannak hatalmon, ahogyan fogalmaz: "magyar-usztasa koalícióban". Meg sems szakítva a vendégekkel folytatott beszélgetést a kávézó tulajdonosa távirányítóval kikapcsolja a hangot, meghagyva az ernyőn a riporternő arcát, a megvetéstől meggörbült ajkak elcsúfította arcot, és bekapcsolja a rádiót. Zágráb jelenti, hogy Tenj környékén heves tűzharc folyik, amelyben egy szabadkai különleges csetnik egység is részt vesz.

- Ezek azok a mieink, akiket éjjel szednek össze a rendőrök és megbilincselve kamionokba gyömöszölik őket, hogy önkéntesként egyenruhát öltsenek? - Kérdezi egy elővigyázatos hang a sank felől.

- Hallod, hogy róluk van szó. Erre valaki dörgő sörös szellentéssel ajándékozza meg őket. A sank megindul és hullámozni kezd a kitörő nevetéstől.

Előveszed az újságtartóra kapcsolt Borbát. Olvasod: Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a sebesültet. Koponyájának felső része egyszerűen hiányzott. Élt, és mozgatta a szemét. Megfordultam és megkérdeztem, van-e mentség a számára. Megegyezünk abban, hogy ezt nem élheti túl. Nem bírtam nézni. Kérdem a foglyokat, ki hajlandó bajtársának megrövidíteni a kínjait. Senki. Felhúzom a pisztolyt, és odaadom az egyik fogolynak, hogy lője le a sebesültet. Nem bírta megtenni. Összetörten állt. Csak később gondolkodtam el azon, honnét jutott eszembe pisztolyt adni egy fogoly kezébe. Lelőhetett volna. De akkor se ő, se én nem tudtunk másra gondolni, csak arra a lüktető agyra. Visszaadta a pisztolyt. Nem segített a parancs. Amíg azon vitatkoztunk, ki fogja megölni, a kómában levő sebesült integetni kezdett a kezével, hogy ne öljék meg. A mieink közül valaki odamegy és, beledugja az ujját az agyba. És vége. A horvát katonának a vége az ő végzete is volt. Később megőrült és öngyilkos lett."

Lassan, szinte elővigyázatosan engeded le az újságtartót a márványasztalra, mintha a lapok közül kiömölhetne az a véresszürke anyag, sietve felkelsz, fizetsz a sanknál, és a törzsvendégek tekintetétől kísérve távozol.

Fordította: Sinkovits Péter