Radoslav Petković
Sorsok és kommentárok

(Részletek)

ELSŐ KÖNYV

amelyben eléggé

távoli eseményekről esik szó,

olyan hősökről, akik különböző pillanatokban

más-más nevet viselnek,

valamint olyan történésekről,

amelyeket nem könnyű megnevezni, mert

what's in a name,

ahogyan azt az angol író mondta,

akit mások nagy előszeretettel idéznek

o be some other name

I. fejezet

Amelyben egyik hősünk egészen meglepő következtetésekre jut.

1806. március 5-én történt, hogy Pavel Volkov, az orosz cári tengerészet hadnagya először jutott arra a gondolatra, hogy minden, amit ő addigi életében csinált - mint ahogy, egyébiránt, minden, amit ezentúl tenni fog - szokatlanul, sőt zavarba ejtően hasonlít a gyerekek játékához. Ekkor az a hasonlóság jutott eszébe, amelyet élete a homokvárak építésével mutatott, mert vagy tíz lépésnyire tőle, a tengerparton, a gyerekek éppen ezzel szórakoztak. Szóval, Pavel Volkov arra gondolt, hogy egész addigi élete - a nélkül a remény nélkül, hogy a jövőben bármi másként történhetne - értelmetlenség, amellyel az ember kitölti saját idejét, azt képzelve, hogy a sorsot teljesíti be. Ez a gondolat aztán, átvillanva agyán, valami betegség csírájához hasonlóan azonnal átáramlott teste minden részén, és Pavel Volkov pillanatnyi gyöngeséget érzett, amely arra kényszerítette, hogy leüljön arra a vasoszlopra, amelyhez a Szent Miklós brigg volt kikötve. Maga az oszlop valaha ágyúcső volt, később homokkal töltötték meg, beöntötték a végét és a móló kövei közé tűzték, hogy biztonságosan kiköthessenek mellé azok a hajók, amelyeket, egykoron, megtámadott.

A gyöngeség érzéséhez később csatlakozott a meglepetésé. Néhány nappal - vagy, hogy egészen pontosak legyünk, néhány pillanattal - ezelőttig Pavel Volkov azok közé az emberek közé tartozott, akik tulajdonképpen elégedettek voltak saját életükkel - alapvetően azért, mert nem is gondolkodtak túl sokat róla, sőt, Volkov az utóbbi hónapokban kifejezetten élvezte, hogy első tisztként ott állhat a Mihály arkangyal sorhajó parancsnoki hídján; a hajón 74 ágyú és 222 tengerész volt, akik, a parancsnokot kivéve, mindannyian az ő alárendeltjei voltak; egy karriertisztet, aki alig töltötte be a harminckettedik életévét, egy ilyen látvány igazán csak elégedettséggel tölthet el. Eddigi élete során semmivel sem találkozott, ami különösebben nagy gondot jelentett volna, még csak a szerelem se okozott neki nagy bánatot, ahogy azt az évei alapján az ember gondolhatná, mert soha nem lépte túl az ésszerűség határát. Mint minden sikeres embernek, természetesen neki is voltak ellenségei, de nem több a megszokottnál. Ráadásul nem szenvedett attól a vágytól, hogy mindenki szeresse.

De ebben a reggelben sem - amely során ez a furcsa gondolat úgy támadta meg, mint egy sarok mögül leselkedő gyilkos - szóval, ebben a reggelben sem volt semmi szokatlan vagy nyugtalanító. Volkov azért állt a mólón - a homokos part mellett, amelyet a tenger sodort oda, és amelyen most a gyerekek és a hullámok osztoztak, Korfu város kikötőjében, Korfu szigetén, a Hét Szigetek Köztársaságának székvárosában -, hogy felügyelje a másnap kihajózó Szent Miklós brigg végső előkészületeit. Ha kedvező lesz a szél - Pavel Volkov jól tudta, mennyire kell a sikerhez a jószerencse -, néhány nap múlva Triesztben lesz, élete egyik legfontosabb küldetésében. Tehát: Volkov a küszöbén állt annak, amit közönségesen az élet nagy lehetőségének szokás nevezni; a vállalkozás csöppet sem ígérkezett könnyűnek, komoly bizonytalanságokkal, ha egyenesen nem veszéllyel kecsegtetett, de szerencsés végkifejlet esetén elvezetheti az eddig csak megálmodott magasságokba, sőt: már most is indokolatlan volt Pavel Volkovot minden további nélkül hadnagynak nevezni; hisz zsebében volt a parancsnoki kinevezésről szóló - igaz, csak ideiglenes - okirat, de ennek tartóssága csakis Volkov ügyességének függvénye volt. És természetesen: a szerencséé. Volkov pedig meg volt győződve, nem minden ok nélkül, hogy azok közé az emberek közé tartozik, akik jól viselik a különböző kihívásokat. Vagy legalábbis eddig így volt ez.

És éppen azért ijesztette meg annyira hiábavalóság fölbukkanó gondolata; Pavel Volkov még soha életében nem gondolt hasonlóra - sőt, még csak az se jutott eszébe, hogy hasonló módon egyáltalán lehet gondolkodni. Zavartan hunyorgott, és igencsak hasonlított arra, ami valóban volt: olyan emberre, aki nem kívánatos fölfedezést tett. Pedig minden más teljesen rendben volt: a szél jó utat ígért, a Szent Miklós körül minden a legnagyobb rendben folyt, az utolsó bálákat rakodták be éppen a hajóra, amelyeket, állítólag, Isztanbulból Triesztbe szállít majd. Ezek a gyapotbálák a hajó minél békésebb kinézetét voltak hivatottak biztosítani; ugyanezért távolították el a fedélzetről az ágyúk nagy részét is. Csak hat maradt szem előtt, ami a rakomány értéke, és a számos tengeri kalóz miatt semmiképpen nem tűnt túlzásnak. A zászló, amely alatt a hajónak meg kellett tennie a Triesztbe vezető utat - a jelenleg éppen semleges osztrák császárság zászlója volt -, már ott lobogott volna az árbocon, ha a szél elég erős lett volna, így azonban csak lógott, időnként téve csak gyöngécske és nem túl meggyőző kísérletet arra, hogy nekifeszüljön a szélnek. Az évszakhoz képest szokatlanul meleg idő ellenére a víz felülete azzal a jeges fénnyel ragyogott, amely a téli tenger sajátja, de ennek a tisztnek, aki egész eddigi pályafutását a Baltikumon töltötte, a Jón-tenger egész évben vidám látványt nyújtott. Volkov nem csak a jövendő küldetése szempontjából fontos és szükséges utasításokat kapta már meg, hanem a felelősségteljes felhatalmazásokat is, és ezzel olyan hatalmat, amelynek korábban soha nem volt a birtokában: eddig még minden alkalommal sikerült megvalósítania azt, amit eltervezett, mindezt ráadásul gyorsabban és hatékonyabban, mint az őt körülvevő emberek többsége - nem volt hát semmi értelmes magyarázata kételkedésének.

Mégis lehajtott fejjel ült a mólón, csak a piszkos víz csíkját látta a sötét hajótest és a part zöldes, algákkal benőtt sziklája között; kínozta a kikötőt betöltő kátrányszag.

II. fejezet

Amelyben részletesen szólunk Pavel Volkov életéről, amely azt a márciusi reggelt előzte meg, amelyen azt gondolta, amit gondolt; a jövőjére, természetesen, később visszatérünk.

Segítsen Isten, és a hadi szerencse, mondta volna minden bizonnyal a Szent Miklós brigget nézve Pavel Volkov apja; ezt mondatot gyakran mondogatta, különböző alkalmakkor - különösen csata előtt -, még azokban az esetekben is, amelyekhez se Istennek, se a hadi szerencsének nem sok köze volt; mondjuk akkor, amikor belekezdtek az új hombár fölállításához a Dnyeszter menti apró, mocsaras birtokon.

Sztojan Jovanovicsnak hívták. Az apját pedig Jovan Vukovićnak, aki osztrák önkéntesként 1739-ben a grockai vészben megmentette az életét valami osztrák tábornoknak; a későbbi változatokban, amelyeket a fia mesélt, ez a megmentett személy egyre magasabb rangot kapott, mígnem a császár fia nem lett belőle - a hőstörténetek leginkább valótlanok. De még a valós történetekben is - ami mindig azt jelenti: kevésbé hősiek - a tábornok az tábornok, és nem közönséges paraszt és közlegény, mint amilyen Jovan Vuković volt; egy tábornok és egy paraszti származású közlegény között azonban akkora a különbség, hogy az is megengedhetetlen - hacsak nem valami hiba folytán -, hogy ez utóbbi megmentse az előbbi életét, ezért minden ilyen hibát ki kell javítani. Ezért, miután sikerült kicipelnie a tábornokot a hadszíntérről, ahogy azt a hősi nyelvezetet használva mondanánk, de valójában a vér, a félelem, a sár és a szar káoszából. amelyet Jovan Vuković a saját szemével látott, majd, ráadásul, sikerült a tábornokkal együtt átkelnie a Dunán, Jovan Vuković a túloldalon azon kapta magát, hogy egy tiszti rang, és egy - igaz, aprócska - nemesi titulus várományosa. Így aztán a helyükre kerültek a dolgok; a tábornokot és gróf urat mégiscsak egy olyan-amilyen, de tiszt és nemesember mentette meg; a fia pedig, az immár született nemes Sztojan Jovanovics, későbbi meséiben folytatta a múlt kijavítását, azt állítva, hogy Jovan Vuković már otthon, valahol Šumadijában is előkelő ember volt, sőt, a grockai csatában sem volt közönséges közkatona, hanem az önkéntesek egyik osztagát vezette. De, minden későbbi történettől és azok változataitól függetlenül tény, hogy Jovan Vuković Mária Terézia tisztjeként végezte életét, egy apró, ingoványos, bánáti birtok tulajdonosaként.

Ha az apja a Duna déli partján marad, Stojan családneve Jovanović lett volna; az északi parton azonban a "ć" "cs"-vé változott, különösen, ha az illető nemesember volt. Így aztán Sztojan Jovanovics rövidesen százados lett, majd Oroszországba költözött, ahol elismerték rangját és nemességét, és kapott egy birtokot, amelyhez hasonlóval már találkozott - kicsi volt és ingoványos. Később is ért el még sikereket: őrnagy lett és feleségül vette egyetlen lányát a szomszéd földesúrnak, aki nála sokkal gazdagabb volt, mert háromszáz lelkes birtoka volt; a korabeli Oroszországban a gazdagság mértékét a birtokolt lelkek számával mérték. Sztojan Jovanovicsnak alig ötven lelke volt, noha ő ezen is csak csodálkozni tudott - mielőtt Oroszországba ment volna, azt hitte, hogy a lelkek csak Istenhez tartoznak.

Amikor feleségül vette, Alekszandra Vlagyimirovna már az úgynevezett vénlányok közé tartozott, hisz belépett a lányok számára már reménytelen huszonharmadik évébe. Nem tartozott azok közé a nők közé, akiket rossz hírük sodort ebbe a sorba: semmiféle híre nem volt, ráadásul megszólalni se igen szokott. Apró szeme és terebélyes teste volt - már tizennégy évesen lógott a melle és a hátsója - és nagyritkán elmosolyodott.

Segítsen Isten, Szent Ignác és a hadi szerencse, mondta Sztojan Jovanovics esküvőjének reggelén; Szent Ignác napján volt védszentünnepe és ezt a kifejezést csak igen ritkán használta, még csak nem is minden csata előtt. De mégse segített; ha az ember olyasvalakivel házasodik meg, aki leginkább egy növényre hasonlít, aligha várhat segítséget bárkitől. Szerencsére nem kellett neki különösebb segítség: kevés jó és rossz dolog történhetett az emberrel. Az igazat megvallva a növény számára a férje volt egyike azon ritka személyeknek, akik iránt valamit is érzett: gyűlölte őt. De ezt a különlegességet senki se vette észre, talán maga Alekszandra se volt igazán tudatában, a házban is csak a mindenki által észrevett, kényszeredett hangulatból lehetett érezni; a férj, a gyerekek, a cselédség is érezte ezt, de senki se tudta pontosan meghatározni, miről is van szó; egy hangszínváltozásról, amely az emberben megváltoztatja az éppen hallgatott zenéről alkotott véleményét, de a változás okait csak a kifinomult hallással rendelkezők tudják megnevezni. Ilyen tehetséges ember Sztojan Jovanovics házában nem akadt; csak Pavel Volkov jött rá, később, Triesztben.

Alekszandra éldegélt, olyan tompasággal irányította a cselédséget, amely megóvta minden csalódástól - az a fajta tompaság volt ez, amely falként védi az embert mások csalafintaságától, de azért minden ebből származó kár mások, sokak rovására megy. Erős, de felesleges páncél volt ez, túl ormótlan és nehéz ahhoz, hogy az ember járni tudjon benne, hanem csak hempergett a talajon, mint valami torzszülött teknősbéka. Így valahogy feküdt Alekszandra Sztojan Jovanovics alatt is, amikor a férje megkívánta őt - már amíg egyáltalán kívánta: eleinte, természetesen, gyakrabban, majd egyre ritkábban -, még a nászéjszakájukon is teljesen egykedvűen fogadta szüzessége elvesztését és a rengeteg vért; majd sorra szülte a gyerekeket, akik felnőttek, vagy meghaltak - inkább az utóbbi történt -, és akik között többségben voltak a lányok, férje nagy bánatára és Alekszandra tökéletes közönyére.

VI. fejezet

Amelyben lelassul az elbeszélés folyama, hogy elmondhassuk az általunk Pavel Volkovnak nevezett ember életének egy fontos részletét.

A tenger hirtelen bukkant föl.

Egy késő délután - vagy már este lehetett, a pétervári nyári esték sokkal tovább tartottak, mint amit Pavel Volkov megszokott - Volkov ott találta maga előtt a tengert, a világosságnak abban a visszfényében, amely már nem nappal, de nem is éjszaka. Fényesen megvilágított csikorgó testével ott ringott a hideg hullámokon az Erzsébet cárné hadihajó. Az andrás-zászló a magasban lengett, fehér alapon kék kereszttel; alatta számtalan színes zászlócskát lobogtatott a szél. Egy pillanattal korábban ült el a díszlövések zaja, amelyet a fedélzetre lépő cárnő tiszteletére sütöttek el; a füst még nem oszlott szét - a tenger illata összekeveredett a puskaporéval -, a fedélzetről pedig, a parton tolongó sokaság feje fölött, zene szállt szerteszét. És mégis: a puskapor, a mosdatlan testek, a vodka apjára emlékeztető szagán át is világosan érezni lehetett a tenger illatát.

Pavel Volkov boldog volt.

VII. fejezet

Amelyben az író tanáccsal szolgál az olvasónak

A könyv imént elolvasott részéhez hasonló részek olvasásakor az olvasónak nagyfokú figyelmet kell tanúsítania, különösen attól a kísértéstől kellene óvakodnia, nehogy Volkovnak tulajdonítsa saját érzelmeit, és az se lenne megvetendő, hogy bizalmatlanul fogadja az író jegyzeteit - beszéljünk nyíltan, a bizalmatlanság nem csak ehelyütt kívánatos -, mert az író hajlamos elkövetni azt a hibát, hogy bizonyos saját érzéseit és tapasztalatait könnyedén összekeverje a hőséivel. Az óvatosságot diktáló ok nem abban az ismert állításban rejlik, mely szerint nem vagyunk egyformák, épp ellenkezőleg: mindenki, vagy legalábbis az emberek többsége, bizonyos azonos időszakokban egyformább, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Még az olyan élmények is, amelyeket nagyon személyesnek érzünk, és magánéletünk fontos részeként büszkélkedünk velük, még ezek is, nagy mértékben, azon szabályok alapján játszódnak le, amelyek meghatározzák a világot és a pillanatot, amelyet éppen élünk.

A romantikus költő lelkesedése a tenger láttán szabad lélek, örök múzsád lesz a tenger, majd e lelkesedés számtalan hasonló utánzása, amelyek végül korunk turistájának lelkesedésébe torkollnak, amely alapján évről-évre úgy dönt, valós belső szükséglete a tenger látása - mindez, nagyjából, ismeretlen volt a régebbi korok embere számára. Odüsszeusz büntetésből járta a tengereket, és noha közben valóban sok érdekes élményben volt része, azért egészen kevéssé kellemes az utazása. Még a nimfával töltött élete is a mérgező és veszélyes varázslatok körébe tartozott. És Kalüpszónál gyakrabban lehet a tengeren Polüphémosszal vagy Kirkével találkozni, és azok szállnak leginkább tengerre, akiket űz a hatalom, aranya vagy kenyér utáni vágy, és le kell győzniük a tengert, ha ezt a vágyukat csillapítani akarják.

A távoli Atlanti- és Csendes-óceáni szigetek lakói, akik megelégedtek a part menti halászattal, igencsak kétségbeeshettek, amikor tanúi lettek az ő fogalmaikhoz képest hatalmas európai hajók harcának, amelyet a nyílt tengeren - és érte - folytattak.

A tenger iránti végtelen lelkesedés csak a romantikus költőkben él, akik egy csöppet sem hisznek a sárkányok létezésében - akármennyire állítják is, hogy ebbéli meggyőződésük sziklaszilárd -, és akik számára a tengeri utazás egyre kényelmesebbé és biztonságosabbá válik.

Amikor az illatok és szagok közötti viszonyról gondolkodunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a környező világ megélésének módja igencsak relatív és változó. Egész nemzedékek élték le, gondolkodás nélkül, bűzben az egész életüket - vagy legalábbis abban, amit mi ma bűznek nevezünk. Valamelyik mesébe illő királyi vacsorán való részvétel a ma embere számára tüsszögő rohammal végződne, hisz a vendégek csak kivételes esetekben fürödtek meg, a városok utcái pedig egyben szennyvízcsatornák is voltak.

Másrészt nincs teljesen kizárva, hogy Pavel Volkov "a puskapor, a mosdatlan testek, a vodka apjára emlékeztető" halovány szagán át valóban meg ne érezné, hogy a tenger illata tiszta és frissítő illatként bukkan föl, mint valami vonzó és titokzatos dolog hírnöke.

A mi történetünk Szentpétervárott játszódik, a XVIII. század végén; abban a pillanatban és azon a helyen az élet középkori és modernnek nevezett megéléseinek határvonalán állunk. Ennek a valószínűségét egy kissé megkérdőjelezi az a tény, hogy Volkov most érkezett vidékről, ahol a világ egészen másként festett - szülőföldjének Pétervártól való távolságát nem csak versztákban, hanem évszázadokban is lehetett mérni. Pavel Volkov azonban gyorsan tanult és meg is értette azt, amit agyába vésett, nagyapja birtokán pedig olyan franciatanárai voltak, akiknek a zsebében lapuló zsebkendő mindig kölnivíztől illatozott. Talán nem annyira azért, mert annyira zavarták volna őket a házban uralkodó szagok, hanem azért, hogy különbözzenek; hisz pont ezért a tulajdonságukért kapták a fizetésüket.

Fordította Rajsli Emese