Radics Anita
Kosztolányi Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében
(Részlet)
Kosztolányi Dezső nyelvművelés-történeti helye
Kosztolányi Dezső nyelvművelő tevékenysége egy emberöltőnyi időszakot ölel fel 1903-től 1936-ig. A gimnázium elvégzése után a budapesti egyetem Négyesy-szemi-náriumain tett örök hitet a magyar nyelv mellett, és haláláig hű maradt hozzá. Több száz cikkében foglalkozott vele, figyelte, védte, javítgatta. Munkásságáról önmagá-ban - korából kiemelve - értékelve nem kaphatunk valós képet, ezért szükségesnek láttam röviden (valóban csak a "nagy" események bemutatására szorítkozva) felvázolni e harminc év történéseit. A kitérő Kosztolányi nyelvészeti érdeklődésével is indokolható, hiszen tudjuk, hogy 1922 elején ezt írta Tolnai Vilmosnak: "Semmi sem kerüli el a figyelmemet, amit nyelvészek írnak."1
Ismertetőmet kissé korábbról, 1896-tól kell kezdenem. A magyar nyelvművelésnek ekkor egy új, Simonyi Zsigmond nevével fémjelzett korszaka indult meg. A Magyar Nyelvőr Szarvas Gábort felváltó szerkesztője új célt tűzött ki beköszöntőjében: a csatározások helyett a szilárd tudományos alapok megteremtését. A hangsúly nyelvünk rendszeres gondozására tevődött át; az idegenszerűségek elleni kemény küzdelem dokumentumai mellett a folyóiratból nem hiányoztak a leíró nyelvtani tanulmányok, a nyelvjárásokat feltáró dolgozatok és nyelvtörténeti cikkek sem.
A Nyelvőr íróinak tollából több önálló munka is megjelent. Ilyen volt 1900-ban Tolnai Vilmos Magyarító szótára, mely közhasználatú idegen szavakat és magyar megfelelőiket gyűjtött össze. Simonyi Zsigmond 1903-ban megjelenő Helyes magyarság című könyve már átfogó nyelvművelő munka volt. Saját nyelvhelyesség-szemléletének kifejtésén belül foglalkozott az irodalmi nyelvvel, a nyelvi törvényekkel és az idegenszerűségekkel is.
Azt nem mondhatjuk, hogy a nyelvművelés fő iránya megváltozott volna, hiszen továbbra is az új ortológia elvei érvényesültek, mégis egyfajta szerepcsere volt tapasztalható. Az uralkodó nyelvszokás fenntartása és a nyelvi újítások ellenzése helyett sokszor épp ortológusaink akarták a változást, míg a neológusok védték a régit.
A századfordulón a Magyar Nyelvőr volt az egyetlen olyan újság, melynek programjában a nyelvhelyesség, -tisztaság kérdése központi helyet foglalt el. Ez akkor sem változott lényegesen, amikor 1905-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakulása után megszületett a Magyar Nyelv. Ez már programjában elzárkózott az ortológia és neológia vitájától. Ugyanakkor az irodalmi és a tudományos műnyelv fejlődésének figyelését és segítését is ígérte.
A háború éveiben természetesen lanyhult a nyelvi kérdések iránti érdeklődés, és új lendületet csak a húszas években vett a nyelvművelő mozgalom. Ennek fő oka egyrészt a nyelv részéről jelentkező szükségszerűség, másrészt a levert nemzet identitáskeresése volt.
Az évtized vége felé egyre több napilap is bekapcsolódott a mozgalomba. Az érdeklődés ilyen mértékű növekedésére az akadémia a Nyelvművelő Bizottság megalakításával és a Magyarosan indításával válaszolt 1931-32-ben. A bizottság élére Négyesy Lászlót, Kosztolányi egykori tanárát választották.
Az új folyóiratot, a nyelvművelés hivatalos keretek közé terelését azonban sokan gyanakodva figyelték. Attól félte, hogy "az új mozgalom sallangos, cafrangos, magyarkodó lesz, s a nyelvművelők mindent alá fognak rendelni az idegen szavak elleni purizmusnak"2 A nyelvvédelem rangos képviselői között ott találjuk Kosztolányi Dezsőt is.
A '30-as években a rádió is bekapcsolódott a nyelvművelő mozgalomba, mely ekkor már igen széles területet ölelt fel. Előadások hangzottak el a színház, a sport, a törvények nyelvéről, a hivatali szaknyelvről és a szakszótárakról. A beszédművelés szintén egyre nagyobb teret kapott.
Ugyanakkor Benkő Loránd a nyelvművelés I. világháború utáni helyzetéről a következőket írta: "a nyelvművelés mint diszciplina ez időszakban jórészt a nyelvészek második-harmadik garnitúrájára vagy éppen a nyelvészetén kívülre szorult. (.) Mi úgy látjuk, hogy a nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány."3 Természetesen ez nem azt jelenti, hog rangos nyelvészek nem foglalkoztak nyelvészeti kérdésekkel, hiszen a már említett Simonyin és Tolnain kívül Laziczius Gyula, Klemm Antal és még Gombocz Zoltán is írt ilyen tárgyú tanulmányokat. A nyelvtudomány körébe tartozónak szűk értelemben mégis csak a nyelvtörténeti, szótörténeti-etimológiai, valamint névtani kutatásokat tartották.
Nagy felelősségük volt tehát az íróknak, újságíróknak, akik a magas tudomány tárgyköréből kiutasított, mégis fontosnak tartott nyelvműveléssel foglalkoztak.
Az írói nyelvművelés helyét a nyelvművelésen belül Heltainé Nagy Erzsébet határozta meg. Álláspontja szerint a nyelvművelés alapvetően grammatikus (tudományos) és dilettáns (tudományon kívüli) részterületekre osztható. Az írói nyelvművelés az utóbbihoz tartozik az amatőr (szinte mindenki által alkalmazott) nyelvműveléssel együtt. (Nyr. 1993. 275-290.)
Heltainé további két részt különített el az írói nyelvművelésen belül: az elsőbe az írónak az anyanyelvről tett megfigyeléseit, a saját írói gyakorlatából kialakított nyelvi eszmény megfogalmazását, az írói magatartás tudatosítását sorolja. A másik csoportba az írók tudatos nyelvészeti, vagy nyelvművelő tevékenységét (melynek során a szépíró tudományos megfigyelésekként fogalmazza meg saját érzéseit, gondolatait a nyelvről). Természetesen ekkor a tudományos és az írói, művészi szempontok keverednek.
A tanulmány írója a tudományos nyelvművelés mellett legalább azzal egyenértékűnek tartotta a szépirodalmon keresztül érvényesülő nyelvi hatást, annak nyelvfejlesztő voltát.
A XX. század elején oda is figyeltek erre a jelenségre, de nemcsak értékeire, hanem korcs kinövéseire is. Horváth János például 1911-ben cikket írt A Nyugat magyartalanságairól a Magyar Nyelv című folyóiratba. A századelő legrangosabb irodalmi folyóiratát szigorúan nyelvészeti-stilisztikai szempontok alapján marasztalta el a híres irodalomtörténész. Számba vette az írók stilisztikai furcsaságait és nyelvérzékük "általánosabb romlottságára" valló adatokat (mint például az egyes kötőszókkal való visszaélést, a melléknévi igenév elferdítését, a "szórend megbolygatását", a mutató névmás franciás és németes használatát, a névelők kérdését és az igekötőkkel való "garázdálkodás"-t). Megrótta a Nyugatot, amiért az "a magyar nyelv művészi s általában gondolkozásbeli jelentőségét nem fogja fel kellő komolysággal. Elintézettnek véli a nyelv ügyét, sőt némi önérzettel véli annak, mert hisz övé többnyire különbözik a conservatív irányokétól".4 A Nyugatot többen is bírálták, épp a "konzervatívok" táborából, itt azonban nemcsak erről van szó, hanem a folyóirat nyelvi felelősségéről is.
A válasz 1911 decemberében hangzott el Ignotus előadásában. Ő a nyelvőrség-csőszség ellenében az irodalom (s a Nyugat) szabadságát hangsúlyozta. Szerinte a grammatikának tisztelnie kell "az erőket, melyek az ő érdeklődésének anyagát alakítják. De az már nem lehet, hogy a grammatikus beleüsse az orrát az író dolgába". A fordított eset viszont szinte törvényszerű, hiszen "a nyelvre igenis visszahat az írók munkája", s "minden művésznek mindenben igaza van, ami sikerül neki"; ezért kimondhatja: "ezentúl ez lesz a szabály".5
Arany János álláspontja eltérően tehát - mely szerint a nyelvészek jobban tudják, a költők jobban érzik a nyelvhelyességet - a XX. század elejére az írók kizárólagos illetékességüket hangoztatták. Ha tanulmányokat nem is mindannyian írtak erről, de stilisztikai szabadságukat önérzetesen megvédték.
Az írók tudatos nyelvművelő tevékenysége is egyre markánsabb volt ebben az időben. Heltainé Nagy Erzsébet szerint nyelv és irodalom, nyelvhelyesség és nyelvművelés egészen a XIX. század második feléig együtt fejlődött. A kétféle - írói, művészi és tudományos - megközelítés szétválása Arany János életművében figyelhető meg először. Általánosan elfogadottá pedig csak a XX. században vált. Már az időszak elején sem csak a "nyugatosok" (Ady, Kosztolányi, Móricz, Déry), hanem az úgynevezett népi írók (például Veres Péter), és a "függetlenek" (pl. Németh László) is képviseltették magukat a mozgalomban.
Kosztolányi ezt a lelkesedést 1922-ben Tolnai Vilmosnak saját tevékenységéről írva így okolta meg: "egyáltalán nem érzem azt a különbséget, melyet Ön nyelvész és költő közt jelez. Mind a kettő philologos, nyelvszerető, sokkal atyafiságosabbak, sokkal közelebbi rokonok, mint például a költő és a tudattalan álmodozó, aki nem hisz az igék varázsában, a betűk, hangzók nagy igézetében. Számomra; ki nem vagyok szakember, a nyelvészet szerelem, s egy lelkes dilettáns áhításával olvasok el mindent, amit Önök írnak".6
Kosztolányi tehát besorolta magát és a költőt (szépírót) a dilettáns nyelvművelők közé. Ugyanakkor még a műkedvelő nyelvészeket is szakembereknek nevezte: "Az emberek folyton beszélnek. Mióta megszülettek, szavak zörögnek körülöttük.
Ki merészeli azt állítani, hogy nem mindenki nyelvész, hogy nem mindenki született szakember?"7
A továbbiakban e "született szakember" "dilettáns" nyelvművelő tevékenységét mutatom be.
Kosztolányit főként íróként, költőként és műfordítóként ismerjük. Mindhárom területen maradandót alkotott. Csakúgy, mint újságíróként. Munkássága ezen a téren már mennyiségileg is figyelemre méltó. Ám jelentőségét kortársai csak halála után fedezték fel; meglepődve tapasztalták sokszínűségét.
Az egyetemet elhagyó Kosztolányi először 1904. október 6-án lett egy lap belső munkatársa, a Bácskai Hírlapé. A későbbiekben - haláláig - közel hatvan újságban publikált. Közülük néhány (a sokféleség bemutatására): Budapesti Napló, A Hét, Élet, Világ, Pesti Napló, Új Nemzedék, Pesti Hírlap, Bácsország, Délma-gyarország, Figyelő, Renaissance, Nyugat, Színjáték, Figaro, Színház és Divat, Vasárnapi Újság, Független Magyarország, Népszava, Egyenlőség, Nagyváradi Napló, A Toll, Élet és Irodalom, Képes Újság, Ünnep, Magyar Nyelvőr, A Természet stb.
Van közöttük regionális és országos napilap, hetilap, folyóirat; van politikai, irodalmi, művészeti, közéleti, társasági és divatlap is. Pártállásra tekintettel találkozhatunk radikálisan baloldali, forradalmi újságokkal és reakciós ellenforradalmival, s megtalálhatjuk az összes közbülső álláspontot is. Ugyanez tapasztalható, ha a lapok olvasóközönségét vizsgáljuk: a "szatócsok lapjá"-tól a szellemi elitnek szóló kiadványokig széles a választék.
Hogyan lehetséges ez? Mit írhatott ennyiféle embernek? S főképp hogyan egyeztette mindezt össze ő maga saját "homo aestheticus" felfogásával?
Az újságírás közéleti tevékenység. "Homo aestheticus" (végletesen leegyszerűsítve) szabadon szemlélődő, nem cselekvő ember. Nem térek itt ki a világháború első éveiben tanúsított "elfogadó" magatartására, sem a háború utáni "szégyenletes szereplésére", mikor tollával a reakciós erőket szolgál. Azt gondolom, hogy politikai tévedései ellenére is hű tudott maradni eszményéhez, miközben nagyszerű újságíró vált belőle. Témái felölelik az emberi élet teljességét a "bölcsőtől a koporsóig", a különböző társadalmi rétegek, szakmák, emberek bemutatását, a természet köveit, élőlényeit, a közélet történéseit is. "Volt úgy, hogy készült, hogy fürkészte, gyűjtötte az anyagot - sokszor azonban enélkül is elboldogult, mert a sebtiben eléjepattanó életszilánk is elég volt, hogy kultúrája és bölcsessége rögzíteni érdemes jelentést fedezzen fel benne."8
Tehát a hírlapíró gyors reflexével írt mindenről, amiről szabad szemlélete folytán értesült lelkéből vagy a külvilágból. Ebből adódhat, hogy egy-egy témáról olykor megváltoztatta véleményét. De Kosztolányi a hírlapírás korlátaihoz élvezettel igazodott. Németh László szerint "az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet, s ráförmed: tessék kitölteni. S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik, koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, hogy ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzúg. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségesből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg legtökéletesebb műveit."9
Ha műfajait számba vesszük, már nem is meglepő sokféleségük, s az sem, hogy ezek inkább szépirodalmiak és nem tudományos alaposságúak. Írt tanulmányt, értekezést, recenziót, (színházi) kritikát, kommentárt, megemlékezést, esszét, irodalmi miniatűrt, (képzelt) riportot, (ál-) interjút, heti levelet, nyílt levelet, vitairatot, jegyzetet, tárcát, karcolatot, glosszát. Színházi kritikáival kapcsolatban megfogalmazta felelősségét, a művészi magas színvonal fenntartását, az irodalmi igényességet. "'Homo aestheticus' volt mindig, hiszen, mint igazi író, csak az lehetett mindabba, ami a megoldásokat illeti, de 'homo moralis' volt a művészete iránti hűségben éppúgy, mint abban a széleskörű munkában, amelyet külföldön és itthon a magyar kultúráért, a magyar nyelv tisztaságáért, a lapos és henye kontárság visszaszorításáért végzett."10
E munkában ő maga volt a hűség, hiszen ahol írásaival megjelent, abban a lapban egyszerre felbukkant a nyelv kérdése is. Lehet, hogy "csak" egy nyelvművelő munka ismertetésével, vagy egy nyelvművelő mozgalomra felszólító "túlvilági sétával". De találkozhatunk az asztalos vagy más mesterségek szakszavainak magyarázataival is. Egyszer a színészek rossz hangsúlyát felrovó nyílt levéllel, máskor egy vitriolos vagy megbocsátó hangú vitairatával, ha úgy érzi, hogy meg kell védenie a magyar nyelvet. Olykor pedig nagy nyelvészek tevékenységére emlékezve szólt anyanyelvéről. Talán semmiről nem írt annyit, mint épp a nyelvről. E téma hírlapírói műfajait átlépve megjelent tisztán szépirodalmi írásaiban is. Természetesen magánleveleiben és önmagának írt naplójegyzeteiben is vissza-visszatér ez a téma. Ennek okáról így vall: "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként."11
A továbbiakban azt veszem számba, hogy mit gondolt Kosztolányi a nyelvről, a magyar nyelvről, annak védelméről, a nyelvművelésről, s hogy ő maga miként látott hozzá e kényes tevékenységhez.
Kosztolányi nyelvszemlélete
"Csodálatos ugyan, hogy a képek beszélnek, de
még csodálatosabb - isteni csoda -, hogy az
emberek is beszélnek."12
A nyelv titok, szellem lélek, muzsika. Vibrál benne az élet, Természeti és társadalmi termék.
Kosztolányi, a nyelv rajongója látja így. De írásaiban a nyelv eredetétől működéséig szinte minden - tudományosan is megfogalmazott - kérdés felbukkan. Ha nyilatkozatait megpróbáljuk rendszerbe állítani, egyrészt nagyon nehéz a feladatunk; sok helyen felbukkanó gondolatmorzsákat kell egy helyre gyűjteni. Másrészt könnyű, mert szemlélete az évek során alapvetően nem változott; inkább árnyalati különbségeket figyelhetünk meg.
A nyelv eredetére vonatkozó határozott tudományos válasz hiányában ő úgy véli, hogy az az ősidőkben megállapodás alapján jött létre; az indulat hevében, vad kiáltások formájában nyilatkozott meg először az ember. Ezt alátámasztva írja, hogy "a nyelv arcjáték vagy tagjáték, mely hangokban nyilvánul meg".13 Az ember elsődleges érzelmi. És gondolatkifejező formája szerinte nem a próza, hanem a vers volt, "mindannyiunk anyanyelve". A költő tehát visszakódolja az ősi, ösztönös formára a mondanivalót. A költészet, vers és próza viszonyáról a későbbiekben még lesz szó. Itt csak azt szeretném kiemelni, hogy szerintem Kosztolányi a versbeli közlést végső soron ahhoz a nemzetközi nyelvhez közelíti, melyet öntudatunk mélyén vél felfedezni. Mindennyelv elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy van emlékezete, "gyermekszobája": ez egyrészt történelmi, másrészt emberöltőnyi. Az első meghatározza nyelvrokonainkat, a második azt a "családot", melyben élünk. Család minden nép, mely egy nyelven beszél.
A beszéd felbukkanásával azonnal előtérbe kerülnek szemiotikai kérdések. Kosztolányi azt gondolja, hogy minden jelentő végső soron jelentett is. E felfogás hátterét vizsgálva Szegedy-Maszák Mihály úgy látja, hogy ezt a nyelvszemléletet a nyelvi viszonylagosság hite, a nyelv végtelen útvesztőként való felfogása, és a különböző fogalomrendszerek által létrejövő valóságok viszonylagosságából fakadó értelmezési problémák határozzák meg. Szemléletének elméleti háttere eszerint a romantikában gyökerezik, a XX. században pedig Wittgenstein és Derrida nézeteihez áll közel.
Hiszen azt vallja, hogy jelentő és jelentett kapcsolata eredetileg nem volt önkényes. Ezzel pedig kizárja a másik, Arisztotelész, illetve Augustinus neve által fémjelzett hagyományt. A nyelvet Humboldthoz hasonlóan szervezetként fogja fel, s ugyanúgy elválaszthatatlannak tartja a tudattól: a nyelv a tudat létezési formája; a nyelvi jelentés a használattal azonos. Abból a gondolatból pedig, hogy "a nyelv gondolkozik helyettem, s a szó jelentése a használatban rejlik, könnyen el lehet jutni ahhoz a meggyőződéshez, hogy a világkép örökség, 'öröklött háttér, mely szerint különbséget teszek igaz és nem igaz között' - ahogyan Wittgenstein mondja."14
Szabó Gábor ezeket a kérdéseket Kosztolányi novelláiban vizsgálva hasonló eredményre jutott. A Horoszkóp című novella kapcsán az embernek a nyelv, vagy a nyelvi játék által való meghatározottságát bizonyítja. A Szürke Glória című írás főhőse Marie, a nyelvtanárnő. Az ő nyelven túlra vágyakozásának oka "a nyelv szégyentelen, ledér természete; az a tulajdonséga, hogy egyazon érvényességgel képes egymással merőben ellentétes dolgokat igazolni és cáfolni".15 Marie azonban nem képes átlépni a nyelven, mert az ember lényegéhez olyannyira hozzátartozik a beszélőképessége, mint a lélegzés - amelynek segítségével létrejön -, s mint a lélek. Ezt a kettőt - lélegzést és lelket - a régiek azonosították is. Kosztolányi a nyelvet azonosította a lélekkel, szellemmel. Itt azonban következetlen. Ha tüzetesen megvizsgáljuk írásait, a nyelvnek és szellemnek többféle viszonya bontakozik ki: hol a nyelv és (emberi) szellem (tudat) harcáról szól, hol a nyelv szelleméről, mely az emberi tudat megnyilvánulása.
A nyelv szelleme egyfajta világszemléletet, "nemzetjellemet" jelent. Minden nyelvnek külön szelleme van, melyet az adott nép "lángelméje" talált ki. Korábban már volt szó a fogalomrendszerek másságáról; ez is ebből táplálkozik: a világ dolgainak népenként és nyelvenként való különböző feldolgozásából. Ez az a szellem, amelyhez minden nyelv ragaszkodik, ez az egyénisége. Ilyen értelemben lehet azt mondani róla, hogy "soviniszta", hiszen semelyik más nyelvvel nem törődve, csak saját keretei között tud élni. Ehhez minden nyelvnek joga is van, egyenrangúak. Kosztolányi mindegyiket egyformán csodálja: a szigetelőt, ragasztót éppúgy, mint a hajlítót. A nyelvek karakterében felfedezi a nép jellemét, s a nép jellemében a nyelvi gondolkodást. Bizonyos megfelelést lát a nyelv szerkezete és a nem nyelvi jellegű viselkedés között is. (Ezzel a felfogással beszédaktus-elmélethez közelít.) A kétoldalú meghatározottságot eredendő beállítódásnak, speciális világnézetnek tartja.
A nyelv természeti jelenség, ahogy az ember is. Kosztolányi úgy véli, hogy ha az ember gondolatait, érzelmeit, viselkedését a lélektan segítségével lehet megérteni, akkor ez a nyelvre is vonatkozik. Ezért képtelenség ez utóbbit a logika, az ésszerűség törvényeivel magyarázni. A nyelv hozzánk hasonlóan eleven, gyarló, következetlen. Mindennek ellenére azonban pontos is. Használatának célja, hogy "közöljük önmagunkat". Ez egyrészt gyakorlati, másrészt boldogság, öncél is. Kosztolányi elismeri, hogy egy-egy nyelvi elemnek csak akkor van helye a rendszerben, ha funkciója is van, de a nyelvet nem célszerűségéért szereti. Ki is mondja: "az olyan nyelv, mely csakis a megértést szolgálja, voltaképp fölösleges is."16
"Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes
beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas
lélek kifejezésére."17
Kosztolányi szerint minden nyelvnek csak anyanyelvként van értéke, csak ezen érdemes, ezen lehet kommunikálni. A továbbiakban e tételt bizonyítom be írásai alapján.
Azért tűnik érdekesnek, hogy utánajárjunk anyanyelvéről tett ilyen radikális kijelentéseinek, mert tudjuk róla, hogy sok nyelvet ismert. Gyakran épp az idegen nyelvek tükrében csodálta anyanyelvét, művészként viszonyult mindegyikhez. Az gondolta, hogy azért is vizsgálunk más nyelveket, hogy sajátunkat megértsük; de ez alapján nem állíthatunk fel "rosszabb", "jobb" kategóriákat, mert nincs közös összehasonlítási alapunk.
Ha első külföldi útjairól írt leveleit olvassuk, rögtön világossá válik, hogy mire gondolt: idegen népek gyűrűjében eszmélt rá igazán magyarságára, és tett hitet mellette. Anyanyelvének különleges, csak rá jellemző szellemét is más nyelvekkel szembeállítva írta le. A magyar nyelvről összegezésként a következőket mondja: nem elemző (mint a francia), hanem összefoglaló. "Mi az értelem elhanyagolásával a lélek forró mélyéből dobjuk oda látszólag hányaveti gyermekiességgel szavainkat, olyan módon, hogy sokszor szántszándékkal félrefogunk és kacsintunk, de úgy, hogy szavaink, melyek talán nem mindig födik a tárgyi valóságot, magukkal sodornák az érzelmi velejárót is, és hírt adnak a beszélő eleven mivoltáról, elfogultságáról, szenvedélyéről, világnézetéről."18 Nézete szerint az érzelem és az indulat a mi nyelvünk szervező ereje az értelem helyett. Ebből adódik, hogy jobban kedveljük a széttöredezett, mint a kicirkalmazott mondatokat. (Ez nála azonban nem kizárólagos szabály.19)
Kosztolányi anyanyelvünket nemcsak egészében, hanem függőleges és vízszintes tagoltságában is vizsgálta. Elkülönítette a tájnyelveket és a különösen szeretett, de sokat is bírált Budapest nyelvét, valamint az irodalmi nyelvet és a parasztnyelvet. A tájnyelveket és a parasztnyelvet gyakran egybemosta, célja nem is kategorizálásuk volt, hanem hogy értékeikre felhívja a figyelmet. A népitől azonban élesen elkülönítette a népieskedő nyelvet, mint ahogy a zsargonban különválasztotta a szaknyelveket és a főváros csibésznyelvét.
Ebből a sokféleségből, nyelvünk kincséből és szeszélyéből mindannyian részesülünk. Ezeket az értékeket meg kell becsülnünk. Bár Kosztolányi úgy látta, hogy egy-egy nyelv megítélésben nagy szerepet játszik az adott nép gazdasági, politikai hatalma, a háború és az azt követő gazdasági válság után ezt írta: "ne legyünk igazságtalanok nyelvünkkel szemben. Vesztett és nyert, mint mindenki, aki a történelem vaskockáival játszik. Bennünket óvott meg testben és lélekben. Itthon munkálkodott csöndesen."20
A nyelv az életé. A mi nyelvünk a mi életünkké. Ezért ne is vágyakozzunk rá, hogy más nyelveket megtanuljunk. Egyébként is, az anyanyelvet sem olyan könnyű elsajátítani, mint azt sokan gondolják. Hiszen születésünktől fogva öntudatlanul gyakorlati nyelvórákat veszünk környezetünktől. Tudásunk még így is viszonylagos, mert az élet változásával a nyelv is módosul. Ezt a szüntelen mozgást csak anyanyelvünkön tudjuk figyelemmel követni, csak ezen lehetünk "naprakészek". Ez kötelességünk is: felelősek vagyunk érte, mert örökül kaptuk elődeinktől, hogy "csorbítatlanul" hagyjuk utódainkra. Kosztolányi meg van róla győződve, hogy "aki igazi értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét."21
Más nyelvet "szajkózás" segítségével csak bizonyos mértékig sajátíthatunk el. (Márpedig a nyelvtanulás "repülőgépét" még ma sem találták fel.) Kosztolányi ezt a megtorpanást a "lélek honvágyá"-nak nevezi az anyanyelv után. Ha idegen nyelven akarjuk gondolatainkat, leszállítjuk igényeinket (nyelvtudásunkhoz), s eszerint csökkentjük mondanivalónkat. Talán mondani sem kell, hogy legelőször az árnyalatok vesznek el, épp az a többlet, amit a mi lelkünk tudna a gondolathoz tenni. Kosztolányi a gyermekek különleges nyelvtanulási képességében sem hisz, "szellemi vakarcs"-oknak nevezi azokat, akikről azt mondják, hogy öt-hat nyelven tökéletesen tudnak. Ironikusan jegyzi meg, hogy ennyi erővel mindenki beszéli a világ összes nyelvét, csupán "néhány" esetben mondanivalója az adott nyelven nullával egyenlő. Nem hallgatja el megvetését azokkal szemben, akik egy nyelvet gyakorlati céllal tanulnak, s nem önmagáért. Szerinte tudni már unalmas, csak tanulni érdemes, s azt is csak a játék kedvéért, szeretetből.
Ugyanakkor elismeri az idegen nyelven való megnyilatkozás előnyeit is. Igaz, hogy ezen társalogva előbb-utóbb mindig kifáradunk (mert nem ösztönszerűen, hanem tudatunkkal formáljuk mondatainkat, ezért állandóan figyelni kell a szabályokra, "vigyázzban kell maradnom"), de bátrabban, egyenesebben fejezzük ki magunkat.
Ez bizonyos szabadságot ad, melyet Kosztolányi így fogalmaz meg: "Általában a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul."22
"Lélekben a nemzetek fölötti műveltséget, a
nemzetek közötti megértést szolgálom."23
Láttuk, hogy Kosztolányi az anyanyelv egyedüli, mindenek fölött álló értékét hangoztatta. De látóköre ezzel nem szűkült be. Írásaiban közel húsz nyelvről mondta el véleményét, színházi kritikáiban még a japánt is csodálta hangzása miatt.
Vallomásaiból az derül ki, hogy anyanyelve mellett a franciát tisztelte, szerette leginkább. Azt a nyelvet, amelynek szelleme szöges ellentétben áll a magyaréval. Anyanyelvében az indulatot csodálta, itt a világosságot és egyenességet, vagyis azt, hogy ezen a nyelven nem lehet hazudni.23 Elfogulatlan szemléletét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kijelentése: ha Arany Jánosnak lenne tökéletes francia fordítása, ő inkább azon a nyelven olvasná. Ugyanakkor a francia szellemet az angollal összehasonlítva úgy látta, hogy az előbbi "rab és hideg", míg az utóbbi "szabad és meleg". Az angolban ezt a szabadságot, "ősi rendetlenséget" csodálta. Nem úgy a németet. Ezt kemény hangzása miatt kevésbé szerette. Az indogermán nyelvekről öszszefoglalóan az volt a véleménye, hogy soha nem "szervülhetnek" a magyarral. A mi nyelvi és szellemi rokonaink a finnek: "Hiszem, hogy hatalmasabb, szellemibb és lelkibb jogon vagyunk atyafiak a finnekkel, valamennyien, akik itt egy nyelv közösségében élünk, és annak idején magyarul kértünk tejet, s majdan, haldokló ágyunkon magyarul kérünk vizet."24 A magyar-török nyelvrokonság fel sem merül műveiben. A tízes évek közepéig még a latin szellemet érezte leginkább rokonnak a magyarral. Az újlatin francia nyelvhez hasonlóan ebben is a világosságot kedvelte leginkább. Ám a harmincas években megjelenő publikációiban már elzárkózott tőle. Egy 1934-es naplójegyzetében is ezt találhatjuk: "a magyar nyelv szerkezete a latinba belesimult. (Nagy lépés volt ez.) De ki onnan! Ez a végcél."25 Ennek oka az lehetett, hogy ekkor egyre többen amellett foglaltak állást, hogy az idegen szavakat nem irtani, hanem terjeszteni kell a nemzetközi megértés érdekében. Kosztolányi ennek épp az ellenkezőjét vallotta, egyetlen "betolakodott" idegen nyelvnek sem kegyelmezett. Csak saját közegükben csodálta minden nép anyanyelvét.
Az olasz népet már 1914-ben mosolyogva figyelte; tüzes temperamentuma, rengeteg beszéde ragadta meg. A nyelvről így írt: "csemege az ínyemnek is, és fülemnek édes datolya, dallamos terzina, de nem bírom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam, hétköznapi mondanivalók kifejezésére."26 A "délszakiak" már-már fülsértően sok beszéde, s azt északiak (norvégok) "csönd"-je - két szélsőség - között a magyar nyelvet-népet középre helyezte. A valódi süketnéma beszéd azonban nem elégítette ki. Elismeréssel adózott neki, de őt nem érdekelte. Azt pedig, hogy valaki pantomimmel fejezze ki magát, mikor beszélni is tud, "kelletlen különcködésnek" érezte. Akkor már inkább az ír, cseh, orosz, horvát, görög vagy kínai nyelv zenéjét csodálta. Ezeket a népenként különböző óriási együtteseket másságukkal együtt fogadta el, szerette. Talán épp különbözőségükben rejlik létjoguk - más-más népek világszemléletének, sokszínű megnyilvánulásának látta őket. Ezt a sokféleséget törölné el egy közös, nemzetközi nyelv, s hozná létre helyette a tömegembert (Das Mannt). Kosztolányi ezt a '30-as években már minden lehetséges megvalósulási formájában elutasította. Álláspontja azonban nem volt egységes.
1905-ben és egy évvel később még lelkesen üdvözölte az eszperantót mint az "ember nyelvét". Ekkor még lehetségesnek tartotta, hogy ez a műnyelv váljon "édesmindnyájunknak kultúrnyelvévé". Ám már 1912-ben, egy színházi kritikájában megfogalmazta ellenvéleményét: "Az eszperantónak nincs emlékezte, egy szűz talaj, egy amerikai nyelvterület. Minden szót kitűnően értek, de fáj, hogy értem, ízetlen és sótalan, nincs a szavaknak tartalmuk. Hazugság minden szó, mert nincs múltjuk. (...) Lehet ezen a nyelven beszélni és komédiát játszani? Legfeljebb kereskedni, levelezni, falragaszokat, rendeleteket írni. (...) Alig hiszem, hogy az eszperantó valósítja meg valaha az egynyelvű világszínházat."27
Ebben a nyilatkozatában a művészet köréből utasította ki ezt a műnyelvet, és 1927-ben is íróként utasította vissza a szövetség elnöki tisztét: "Rokonszenvvel tekintek minden kísérletezésre, mely az emberek nemzetközi megértését szolgálja (.), de nekem mint írónak szent a hitem, hogy nyelvet lombikban előállítani nem lehet. Nyelv csak gyerekszobában születhetik, ivadékok munkája által. Hogy az önök nyelve sok gyakorlati célt elér, abban nem kételkedem. De a nyelv célja - legalább az én szememben - nem gyakorlati: vallás a számomra."28 Egy 1930-ban Kiss Kálmánnak írt levelében azonban újra büszkén említette, hogy tud "esperantóul", s hogy már munkáiból is fordítottak néhányat erre a nyelvre. 1933-ban viszont a Basic English kapcsán nagyon kemény kritikát mondott a műnyelvekről: rajtuk "semmit sem lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat".29 Igaz, itt az anyanyelvvel szembeállítva marasztalta el a műnyelveket. Egy kalap alá vette a több nyelv "keverékéből" létrejövő eszperantót, és az egy nyelv redukciójából születő Basic Englisht.
De az "embernyelv" megteremtésének nemcsak ilyen lehetőségét utasította vissza.
Az 1930-ban A. Melliet francia nyelvészhez intézett nyílt levelében kifejtette, hogy megvalósíthatatlannak tartja bármely "nagy" nyelv uralmát is a Föld népein.
Kosztolányi minden nép anyanyelvét tisztelte, ezért is volt képes szinte mindegyik csodálatára is. Egyes nyelvekről az idők folyamán változhatott a véleménye, de létjogosultságukat soha nem vonta kétségbe. Még a műnyelvek gyakorlati hasznát sem vitatta, de anyanyelvét "nem hagyta". Számára az igazi nemzetköziség egymás kölcsönös tiszteletben tartása volt.
Kosztolányi nézetei a nyelvművelés történetéről és jelenéről
"Tisztelt Uram,
miután elolvastam könyvét, szükségét éreztem, hogy
a nyilvánosság színe előtt forduljak Önhöz."30
Kosztolányi a nyelvműveléssel kapcsolatban nemcsak az irodalmi nyelvvel foglalkozott. Szinte családi hagyományként, tanár apja hatására folyamatosan figyelemmel kísérte a megjelenő nyelvművelő kiadványokat. Az egyetemen főképp Négyesy és Simonyi irányításával történt ez, de érdeklődése később sem hagyott alább. Leveleiből és cikkeiből következtethetünk nyelvi tájékozottságára. Vitairataiban többször idézett irodalmi, nyelvészeti tekintélyeket, a Magyar Nyelvőr szerzőit; példáit sokszor a régi magyar irodalomból, olykor a kódexirodalomból vette. Az általános és alkalmazott nyelvészet új eredményeit szintén ismerte. A '30-as években közvetlenül is részt vett az MTA munkájában, jól ismerte annak kiadványait.
Már pályája elején, 1914-ben hírt adott az etimológiai szótár első füzetéről (Magyar Etymológiai Szótár, A! - A szó). Ismertetésében először a két szerkesztő, Gombocz Zoltán és Melich János tekintélyét emelte ki. Fontosnak tartotta, hogy ez volt az első tudományosan feldolgozott gyűjteménye a magyar szavaknak, és eredetüknek. A kiadványtól kissé el is kanyarodva, itt is megragadta az alkalmat, hogy a sajtó felelősségére fölhívja a figyelmet.
A szótárakról később is gyakran írt, még a Larousse egy magyar vonatkozású tévedése sem kerülte el a figyelmét. A szótárak valósággal megigézték; szinte ódai hangú vallomást írt róluk. "Szótárat lapozgatok. Van-e szótárnál gazdagabb, élőbb, lelkesebb valami? (...) Benne van a gyöngédség és a durvaság minden árnyalata, az udvariasság és a gorombaság, a szemérem és a trágárság, a szépség és a rútság, az illat és bűz, a tisztaság és a szutyok, a boldogság és a boldogtalanság, az önfeláldozás és a gyilkosság. Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem. Benne van a halálom is. Benne van a sorsom."31 Máshol ugyancsak lírai hasonlattal azt fejtette ki, hogy a szótár soha nem lehet teljes, a nyelv tengerének kagylója lehet csak. Az előzőekhez képest objektív véleményes is volt: a szótár hibájaként rótta fel (töredékes voltán túl), hogy a nyelv rugalmasságával szemben merev, nem képes követni a változásokat.
1922-ben a helyesírási szabályzat módosítására is felhívta olvasói figyelmét, számba vette az alkotók gyakorlatias elveit. A kiejtés szerinti írásmód érvényesítésével teljesen egyetértett, mert ez az élő, s a nyelv - mint azt az előzőekben tárgyaltam - szerinte az életé. E kiadvány legnagyobb vívmányainak a "cz" eltörlését tartotta. A nyelv és élet előbbi viszonyának figyelembevételével könnyen vált meg tőle: funkció nélkül nincs létjogosultsága. Játékos kedvében még sírfeliratát is megalkotta:
"Czammogó voltál, szegény cz, czéltalan cziczoma, és elpusztultál czimbora.
No, isten veled."32
De nemcsak az akadémia kiadványaira figyelt, több könyvajánlása is megjelent. Ezek közül én most Kertész Manó két lelkesen méltatott könyvét mutatom be. Az első az 1922-ben kiadott Szokásmondások című volt, amelyben a művelődéstörténész, szóláskutató a közmondásokat és más állandósult szerkezeteket vizsgálta. A frazémákat gondosan összegyűjtötte, tárgyanként csoportosította, és művelődéstörténeti, nyelvtörténeti magyarázattal látta el őket. Kutatta jelentésüket és történeti alakváltozataikat; sok esetben máig érvényes magyarázatukat adta. A gazdag anyag sokszínűségét Kosztolányi hiteles példákkal igazolta, így csinált kedvet a kiadvány kézbevételére. Összefoglalásában kiemelte a nyelvésznek a nyelv iránti önzetlen rajongását: nyelvész és művész között elmosódtak a különbségek.
Kertész Manó másik könyvének címe: Szállok az Úrnak. Ebben az udvariassági formulák, szabályok történetét, jelentését ismertette a művelődéstörténész. Kosztolányi ennek kapcsán a nyelv és kultúra egységét emelte ki: "aki az udvariasság történetét írja meg, az egyszersmind az emberi becsvágy, hiúság, rangkórság történetét írja meg. (.) Nincs sajátosabb, mint egy nép udvariassági szóláskincse."33
Szakirodalmi tudását a Magyar Nyelvőr és a Magyar Nyelvtudományi Társaság újabb kiadványaiból is bővítette. Egy könyvajánlásában megemlítette Hittrich Ödön kisgyermekeknek szóló nyelvkönyvét (Der, die, das).
Egy-egy barátjának, ismerősének, tanárjának olykor - mintegy a nyelv nevében - meg is köszönte írását (pl. Zolnai Gyulának, Tolnai Vilmosnak, Zolnai Bélának, Trostler Józsefnek és Berszowszky Edének).
Figyelmét nem kerülték el az országhatáron túli kiadványok sem. Jó példa erre Orbán Gábor A magyar nyelv című kötete, amely 1935-ben, Prágában jelent meg. Egyetértett a szerző nyelvszemléletével, hiszen a nyelv szerinte sem értelmi, hanem lélektani jelenség. A méltatás mellett azonban a könyv néhány hibájáról is szólt: tévedésnek vélte a vonatkozó névmás elutasítását és a jelző mellékmondatokkal szembeni engedékenységét. Összefoglalásul ezt írta róla: "dióhéjban benne van az, amit a XX. század elején nyelvünkről tudnunk kell".34 Ugyancsak 1935-ben jelent meg A. J. Storfer: A szavak és sorsuk című műve Berlinben. Ez már nem is a magyar nyelvvel foglalkozott, Kosztolányi mégis érdekesnek, említésre méltónak ítélte meg egy ismertetés erejéig.
Eddig a Kosztolányi által dicsért kiadványokról szóltam. Érdemes azonban szólnom róla, hogy legalább ennyire jellemzik őt azok a vitairatok, amelyekben nem a követendő, hanem a bírálandó elveket emelte ki. Példaként említhetem dr. Supka Géza szemlélete ellen 1932-ben a Pesti Hírlapban megjelent vitriolos cikkeit, vagy Szakátsi Csorba Ferencnek a Nyelvünk és a nemzeti szellem című írásával szembeni kemény hangnemű cikkét. De ide tartoznak dr. Nékám Lajoshoz intézett elnéző, de helyreigazító írásai is. 1933-ban még Schöpflin Aladárral is szembeszállt. Következetes helyreigazítását épp tekintélye követelte meg: a Nyugat szerkesztőjének álláspontja nagy súllyal esett latba a vélemények mérlegelésekor, ezért Kosztolányi nem hagyhatta szó nélkül a benne rejlő hibákat. Schöpflinnek Nyelvművelés című írásában az új mozgalom eredménytelenségére vonatkozó jóslatot és a soviniszta nyelv vádját tartotta támadhatónak. Az elsővel könnyel leszámolt, miután feltárta Schöpflin előítéletes megközelítésének gyökereit. Így írt: "azt tapasztalom, hogy egyre több hívünk akad. Nem lehetetlen, hogy évek múlva fölöslegessé is válik buzgólkodásunk. Az ilyen mozgalom kézzelfogható 'lényeges eredménye' az, hogy akik szították, lassanként eltűnhetnek".35
A "soviniszta nyelv" kérdésére azonban többször visszatért. Azzal, hogy elfogadta a vádat, egyszersmind meg is védte a nyelvet a támadással szemben: "Lényege az, hogy soviniszta legyen: kizárólagosságra törő, önmagával szemben elfogult és önimádó. (.) Ártatlan, senkinek se vétő, szűzi sovinizmus, akár a gyermeké, aki az édesanyját legszebbnek, legjobbnak látja, s ezért esze ágában sincs, hogy kiirtsa a többi édesanyákat."36
Kosztolányi vitastílusára általánosan is jellemző, hogy először "ellenfele" tudását, tekintélyét mérte fel, s később ehhez igazította bírálatát. Legironikusabb, olykor már gúnyos vitairatait épp a szakmailag leginkább képzettek ellen írta. Álláspontjukat sok esetben látszólag elfogadva, saját hadállásukból bírálta őket. Soha nem egészében bírált egy-egy írást, hanem azt ízekre szedve válogatta szét a helytálló és hibás kijelentéseket. Ez utóbbiak cáfolatakor legtöbbször a tudomány érveit szegezte az előítéletek, tudatlanság vagy következetlenségekkel szembe.
Ebből a szempontból is érdemes kiemelni azt a nyílt levelét, amelyet egy nagytekintélyű francia nyelvész könyvéről jelentetett meg a Nyugatban. Ez az írása szemléletes példája bizonyítja Kosztolányi vitastílusának, felkészültségének. A nagy terjedelem ellenére felépítése tökéletesen átgondolt; retorikai hatáskeltő elemeiről is külön lehetne szólni, itt most azonban csak egy gondolatát emelem ki. Kosztolányi az író keserű felháborodásával vette sorra, és cáfolta meg A. Mellietnek a magyar nyelvről tett lekicsinylő, elmarasztaló kijelentéseit. Először a kis nyelveket ért általános támadásokat verte vissza. Eszerint az ésszerűség törvénye azt diktálná, hogy felcseréljék nyelvüket valamely nagyobb nemzetével. Így mindenki megértené őket. Képzeletben a szélsőségekig - az egynyelvűség víziójáig - vitte végig Melliet felvetését, és leplezte le a tudós racionalizmusát. Ez itt, a nyelv kérdésében, értéktelen (ezt Kosztolányi több alkalommal is kifejtette). Miután kimutatta az ötlet tarthatatlanságát, újra a magyar nyelvre tárt rá, melyet a francia nyelvész elmarasztalt: nemcsak szerkezetét és történeti szerepét, de még irodalmát is. Kosztolányi a vádak elhárításában újra és újra a tudományosság szempontját hívta segítségül. Ezzel mutatta ki Melliet elfogultságát. Mindezt azért, hogy végül ismét a szépíró valljon a nyelvek létezésének csodájáról, és kivétel nélkül egyenjogúságukról.
Sorra véve a Kosztolányit érdeklő nyelvművelő munkákat, láthattuk, hogy azok meglehetősen nagy tárgyterülete ölelnek fel. Nemcsak tájékozottsága, de élénk érdeklődése is nyomon követhető bennük. Sőt, saját nyelvművelő elvei is ezekben körvonalazódtak először, egy-egy téma pontosabb kifejtésekor. De nemcsak bírált és lelkesedett, hanem maga is tevékenyen részt vett a nyelvművelő mozgalomban.
Az 1932-ben megjelenő Pesti Hírlap Nyelvőrét ő szerkesztette.
Kosztolányi nyelvművelő és beszédművelő gyakorlata
"Ki-ki saját vagyonából sáfárkodjék."37
Kosztolányi nyelvszemléletének vizsgálatakor láttuk, hogy számára az anyanyelv mindenek felett álló érték volt. Védelme érdekében valóságos hadjáratot indított a betolakodó idegen szavak ellen.
Nemcsak a Pesti Hírlap Nyelvőre két szótárának segítségével harcolt, hanem saját műveiből is összeállíthatnánk egyet, az idegen szavak értelmező szótárát. Írásaiban szinte észrevétlenül hozta olvasója tudomására például az anakronizmus, gently, argot, pesszimizmus és neglizsé szavak jelentését. Többször felháborodva szólt a budapesti reklámtáblák idegenségéről és azok veszélyeiről (pl. a Túlvilági séták és a Fénybetűk az éjszakában című cikkeiben). Fölhívta a figyelmet arra, hogy a gyermekek egyik anyanyelv-tanulási színtere épp az utca, ezért türelmetlenül sürgette annak újramagyarítását. Fölvetette a magyar termékek idegen nyelvű elnevezésének kérdését, és nem kevés gúnnyal figurázta ki pl. a Darling cigaretta idegenmajmolását. Az új, hibás képzésű vagy idegen mintára alkotott szóösszetételeket, illetve szókapcsolatokat sem kímélte (pl. vésnök, reményteljes, fősör). Még keményebben lépett fel azokkal szemben, akik azt hangoztatták, hogy nem kell harcolni az idegen szavak ellen. "Javíthatatlan tökfilkók"-nak nevezte azokat, akik kényelemből, vagy egyéb okból unos-untalan használták az idegen szavakat, és fölöslegesnek érezték az ezek elleni harcot.
Jól tudta, hogy az egyes nyelvek presztizse egyenesen arányos a nyelvet beszélő nép politikai, gazdasági hatalmával. De ezzel nem mentette fel azokat, akik "prédául" akarták odadobni a magyar nyelvet egy hatalmasabb nemzetnek, mintegy védelme alá helyezve ezzel a magyar népet. Ellenvetése négy pilléren nyugszik. Egyrészt a hazánkba látogató külföldiekről azt írta: nem otthon akarják érezni magukat, hanem a magyar "szellemet" szeretnék megismerni. Másrészt szembesítette az idegen szavak híveit azzal, hogy sok angol, német, francia eredetű szót hazájában már meg sem ismernének. Természetes nyelvi közegükből kikerülve ezek elferdültek - tehát egy ál-nemzetköziséget szolgálnak csupán. Harmadrészt épp a nyugati országok példáját hozta fel. Eszerint ott az anyanyelv "derekas" tudása a művelt ember mércéje, míg nálunk több idegen nyelv "tessék-lássék tudása" jogosít csak fel valakit arra, hogy előbbrejusson. Negyedrészt a nyelv szellemére hivatkozott. Megalkuvást nem ismerő szigorának alapja az volt, hogy úgy gondolta, minden nyelvnek van egy csak rá jellemző, egyéni szemlélete.
Határozott óhaja volt, hogy a magyar megőrizze sajátját.
Tisztában volt vele, hogy nem irthat ki minden idegen szót, de új térhódításukat minden eszközével próbálta megakadályozni. Ezt a kíméletlen fellépést azzal indokolta, hogy "elrútítják beszédünket, írásunkat. (.) Ha befogadjuk őket, akkor hasonértékű magyar szókban előbb-utóbb fogalmi hasadás támad, jelentésük bővül vagy szűkül, fölöslegessé válnak, kirekednek a forgalomból." A magyar szellem a meghamisítás révén teljesen idegenné válhat. Ez a veszély. És a megoldás?
Gondolkodjunk magyarul! Hiszen egyetlen idegen szónak sem fogjuk megtalálni a pontos magyar megfelelőjét (mint ahogy nincs két egyforma jelentéstartalommal rendelkező szó egy nyelven belül sem), de ez a felfogás Kosztolányi szerint alapvetően hibás is. "Aki idegen nyelven gondolkozik, eleve csatát vesztett. Próbáljon magyarul gondolkodni, s akkor nyomban fölöslegesnek érzi ezt a fogalmat (pesszimista), s öntudatlanul megannyi találó, pontos megoldás kínálkozik számára."38
Ebben ő maga járt elöl példával. Írásaiban a '30-as években már alig találunk idegen szót, annak ellenére, hogy kezdetben - saját bevallása szerint - nehezen mondott le róluk. Őt is vonzotta másságuk, különlegességük, általában mégis inkább korlátozta művészi szabadságát, hogy aztán épp az idegen szellemtől való függetlenségét élvezze.
De még nem jutottunk végére az idegen "szellem" elleni harcának. Az idegen szavakon túl a szélesebb értelemben vett idegenszerűségeket sem tűrte meg. A magyar szellem megcsonkításának tartotta az idegen személyneveknek a magyarhoz képest fordított írását. Úgy vélte, helyesebb, ha Mann Tamásról, vagy Zweig Istvánról beszélünk, mert ez felel meg a magyar nyelv szellemének, ezt szentesíti a szokás.
Az angolok is Alexander Petőfit mondanak Petőfi Sándor helyett, mert az angol nyelv "logikája" ezt követeli tőlük. Bár a korban részben divatoztak az efféle átírások (pl. Verne Gyula, Tolsztoj Leó), egy ilyen elv felállítása ma mégis túlzásnak tűnik. Az idő nem igazolta, a mai gyakorlatban megtartjuk az eredeti alakokat.
A helyes magyar szó álarcába öltözött, idegen gondolkodást tükröző kifejezések ellen is felszólalt. Pajzán szóképek című cikkében például a "rendőrség őrizetbe vette", "elnyerte méltó büntetését", és "a hóna alá kellene nyúlni" szókapcsolatokat pellengérezte ki. Úgy vélte, többnyire ezek mintájára készülnek a hivatali nyelv nyegle, fölényeskedő vagy körülményeskedő fordulatai is. Érdekes megfigyelni, hogy mennyivel elnézőbb volt az általa magyarnak tartott, "majdnem-mondások"-kal, mint a német mintára létrejöttekkel szemben. Az előbbiekre példa a "Hej, csak egy zsákkal lenne belőle" vagy a "Ki kell aludnia magát", esetleg a "Mintha élne" mondás. "Minden áldott nap találkozom ezekkel, amelyek nem annyira eredetiek, hogy közmondásokká emelkedjenek, és sokkal eredetieskedőbbek, kérkedőbbek, öntetszelgőbbek, semhogy békésen elvegyüljenek a többi becsületes, szürke kifejezéssel. (.) Úgy látszik, mégis szükség van rájuk. Csak virágozzanak továbbra is. Nem vet árnyékot azokra, akik élnek velük.39 A "gyatra német fordítmány"-okon azonban vagy nevetett vagy bosszankodott.
Erélyesen harcolt megnyilvánulásai ellen. Ilyennek tartotta például az előzőleg ismertetett "pajzán szóképek"-et, a teljes képző egyre nagyobb térhódítását s a tárgyas igék mellé következetesen kitett tárgyat is. Nem hallgatta el, hogy a határozói igenév és létige alkotta ("igazolva van" típusú) szókapcsolatok is németesek, de csak a jövőre utaló funkcióban. A jelenre vonatkoztatva azonban helyesnek vélte őket, mert a múlt idős formájától jelentésárnyalatban eltérnek. Ugyanúgy egyetértett a jövő idő fog segédigés kifejezésével és az igenév birtokos személyragjának esetleges elhagyásával, vagy a "nemcsak de" együttes használatával. Érvelését rendszerint irodalmi példákkal tette megdönthetetlenné. (Talán legtöbbször Arany Jánosra hivatkozott.) Mert az volt a véleménye, hogy "egy nyelvészeti vitát az általános nyelvgyakorlat, a remekírók és a nép dönthetnek el."40
Az első kritériuma a nyelvhelyességnek tehát a szokás, az emlékezet. A második a szépírók gyakorlata. A harmadik a nép nyelve. Ez utóbbiról 1932-ben azt írta, hogy nem tartja törvénynek. Ehhez kiegészítésül annyit tennék hozzá: nem tartja kizárólagosan annak. Hiába írja, hogy a nép is "sokszor cikornyás és mesterkélt".41 Általában népnyelv alatt az ízes, természetes, tiszta magyarságot értette, amelyet követendőnek is tartott.
De Kosztolányi nemcsak a magyartalanságokra hívta fel a figyelmet, hanem a téves hibáztatásokra, illetve a magyar nyelvre nem alkalmazható kijelentésekre is. Olykor súlyos nyelvtani tévedésben kapta vitapartnereit. Dr. Supka Gézát, a "kötőmód" magyar nyelvtani fogalomként való meghatározásáért és a kötött szórendű mondat eszményéért marasztalta el.
Egy természettudóssal - Nékám Lajossal - a magyar nyelv szerkezetéről, egyes elemeiről vitatkozott. Az egyetemi tanárt nyelvművelő babonák terjesztésével vádolta. Nem értettek egyet az igeragozás, és prepozícióink kérdésében. Kosztolányi ez utóbbiról megállapította, hogy nincs is a magyar nyelvben; "Kezdetleges"-nek, "pontatlan"-nak nevezett igeragozásunkat viszont "legnagyobb gazdaságunk"-nak tartotta. Hiányosságairól azt írta: "Minden nyelvben vannak olyan igealakok, melyek hiányzanak, mert nem lehet kimondani őket. Nálunk is akad néhány, sokkal kevesebb, mint egyéb nyelvekben. Az ablak fénylik, az ablakok fénylenek. Ha óhajtó módban akarom ezt kifejezni, nyelvem belesántul. Az ablak fényljék, az ablakok fényljenek. Mit mondok? Azt, hogy az ablak ragyogjon, csillogjon, a nyelv pedig tündököljön."42
Kategorikus kijelentései alapján úgy tűnhet, hogy a nyelvtant egy merev szabályrendszernek tartotta. Ezt a gondolatot azonban kétkedéssel kell fogadnunk, hiszen a folyton változó, produktív nyelv gondolatából ez egyáltalán nem következik. Ő is úgy vélte: "A nyelvtant nem lehet kaptafára húzni. - írta egy helyütt, majd folytatta - Ahány szabály, annyi kivétel."43
"A fordítói munka veleje éppen az, hogy mindent áthangoljon a maga formanyelvére, mert egy alkotástcsak így tud közelhozni honfitársaihoz."44
Az előző fejezetből kitűnik, hogy Kosztolányi szerint a szavak jelentésköre a szavak testével is összefüggésbe hozható. Ha ezt a gondolatot következetesen végigvisszük, akkor igazolhatjuk, hogy a hangzás és alak megváltoztatásával átalakul a szavak hangulata. Kosztolányinak akadtak olyan túlzó kijelentései, hogy szinte nem is lehet fordítani. Főként a nép, író lelkéből ösztönösen fogant mű fordítása ütközik leküzdhetetlen akadályokba. Az egyetlen nyelv, melyen világra jött, "varázskörében" tartja, s nem ereszti.
Kosztolányi mégis fordított, de nemcsak fordított, hanem már hetedikes gimnazistaként az önképzőkörben bírált is. Műhelytanulmányai vannak Goethéről, Poe-ról, Shakespeare-ről. Mindannyiszor az árnyalatok megválasztására hívta fel a figyelmet. Azt tartotta, hogy egy irodalmi mű idegen nyelvre való átültetése "a legfurcsább nyelvi csoda". Nehézsége abban rejlik, hogy "ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja, s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha pedig csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát."45 Tehát az eredeti művet teljes egészében nem lehet visszaadni. Ha ez igaz, akkor a fordítás során létrejött új mű nem az eredeti reprodukálása, hanem egy primer alkotás. A jó fordító társszerzőnek tekinthető. Előfordul azonban, hogy az új ruha "lötyög a szövegen" (pl. Szász Károlynak Shakespeare A vihar című művének fordítása esetében). Moly Tamás munkájának egyenesen magyarságát kérdőjelezi meg Kosztolányi. De még azok tevékenységében is talál kivetnivalót, akiket egyébként becsül. A legjobb műfordítónak Heltai Jenőt, Karinthyt és Arany Jánost tartotta. Ez utóbbival kapcsolatban értékítélete nem volt következetes. Shakespeare János király és Szentivánéji álom című drámájának fordítását Kosztolányi pályája elején szigorúbban, inkább elutasítóan értékelte, míg később föltétlen tetszéséről szól. 1906-ban ezt írja a János királyról: "Arany János fordítása minden művészi kvalitása ellenére néhol nagyon is sértette a fülünket. Az avult félmúltnak következetes használata, a fülsértően merész poetica licentia a színpadi előadásban az élő beszédből nagyon kirí."46 Még 1916-17-ben is új Shakespeare fordításokat sürget Pázmány Péter nyelvén, s Aranyt a vidámság, könnyedség hiánya miatt marasztalja el a Szentivánéji álom bírálatában. Ugyanerről a fordításról 1928-ban azonban már máshogy vélekedik: "Arany János szövege, ez a bűbájos, erőtől duzzadó nyelv, melynek hallatán mindig büszkeség fog el, hogy magyar vagyok."47
A fordítás egyben interpretálás is. Ebben Kosztolányi elveti a XIX század végi gyakorlatot. Nem hiszi, hogy az életrajzi adatok és a lelki történés, az alkotás között egyenes arányosság lenne. Nem tagadja, hogy az emberek kíváncsiak a nagy emberek életére, de a művet csak önmagából lehet többé-kevésbé megérteni.
Felhasznált szakirodalom
JEGYZETEK