rajsli emese
terek

a wekerlei kertem (öt éve)

augusztusi liliom, ánizs, árnyékliliom, bazsalikom, bazsarózsa, berkenye, bodza, boróka, borsikafű, borsosmenta, büdöske, cékla, citromfű, cukkini, csemegekukorica (csenevész csövek nőttek csak), csillagjázmin, csipkebogyó, estike, fagyal, fáklyaliliom, fejes saláta, fekete ribiszke, fenyő (már a második karácsonyfa gyökerezik meg a kertünkben), fodros petrezselyem, fokhagyma, földieper, futóbab (fehér bab, piros bab, de legszebb a futóbab), füge (gyümölcsöt még nem termett, pedig én már nagyon várja: a bölcsiben hatalmas példány hullatja a mézédes fügéket, senki nem eszi rajtunk kívül), gyöngyvessző, gyöngyvirág, hajnalka, hamisciprus, hárs, hortenzia, hóvirág, ibolya, indás ínfű, izsóp, írisz, jácint, kakukkfű, kamilla, kankalin, kapor, karalábé (fás lett), kecskerágó, kerti viola, kikerics, kis télizöld, klematisz, krumpli (lett vagy fél kilónyi a két bokron), lestyán, levendula, lonc (bevált a kertész ajánlata, az első nyár végére befutotta a kerítést, csak nyesni kell, folymatosan, mert ellep mindent), madárbirs, majoranna, málna, metélőhagyma, mezei komócsin, mézillatú ternye, muskátli, nárcisz, napraforgó, nebáncsvirág, orbáncfű, oroszlánszáj, ostorfa, örökzöld tatárvirág, patlidzsán (csak álom volt: nem lett belőle semmi, levele is alig nőtt), páfrány, patiszon, petúnia, pitypang, prágai bangita, repkény, réti perje, rozmaring, rózsa, sarkantyúka, sáfrányos szeklice, som, sóska, spenót, szagos müge, százszorszép, szeder, szurokfű, taréjos cincor, tárkony, tatáriszalag, tátika, tuja, tulipán, varjúháj, vérehulló fecskefű (eltünteti a szemölcsöt), vörös csenkesz, zöldbab, zsálya, zsázsa.

bodobács, cinege, denevér, feketerigó, galamb, hangya, házimacska (+ bolha), hörcsög (döglött, elásva), katicabogár, sün, százlábú, szomszéd vizsla (sajnos), vakond, varjú (télen), veréb.

a gimnáziumom (megfutamodás)

itt van, szemben a házunkkal, egy iskolaévet töltöttem el benne, hogy rájöjjek: nem szabad tanítanom. vagy nem ilyen mezei iskolában. annyi benne a nem tanárnak való tanár, hogy eleinte csodálkoztam, aztán megpróbáltam ignorálni az egész helyzetet, és csak a tanításra összpontosítani, aztán tiltakoztam, aztán megszöktem. glavom bez obzira, mondanák a szerbek.

a mozim (mozgókép)

jövünk ki a moziból, még mindig röhögve, a valami amerikát néztük meg, azt mondja zsé, hogy pont ilyen filmre vágyott a depressziós lelke, nem egy mélyenszántóra, és most jó neki. de ugyanakkor érdeklődve figyeli önmagát, hogy egy-egy magyar film hogyan hat rá, hogyan szól hozzá minden mozdulat a vásznon, az is, ami csak épp egy rezdülés, vagy hang, vagy illat, vagy emlékfoszlány, hogy ilyenkor érzi azt, hogy ő mégiscsak magyar. mert érti a filmnek minden jelzését. összetartozik valami módon azokkal az emberekkel, akik kitalálták-megalkották-eljátszották ezt a filmet, még akkor is, ha korábban a nevüket se ismerte, és ha a filmet nem tartja egy tökéletes alkotásnak.

én meg csak ballagok mellette, meghatódottan, lám, miket bevall itt nekem, aztán rájövök, hogy hozzám talán soha nem fognak így szólni a magyar filmek.

két hete voltam otthon, újvidéken, a gyerekeket egy hattyúetetéssel lekenyereztem, hogy este elmehessünk színházba bével. már a jegypénztárnál kezdem magam otthon érezni, kalandos módon jutunk belépőhöz: krleža glembay családját játszotta a szerb nemzeti színház. egy, talán két színész volt csak, aki igazán telitalálatnak tűnt a szerepében, de magával ragad a (múlt) századelő hangulata, örülök a horvát szónak, a szerb nemzeti színház bátorságának, hogy a krleža-darabot műsorra merte tűzni, nevetek a műsorfüzet szerb-horvát szótárán és megdöbbenek a szünetben hallott kommentáron (ilyen nyelv nincs is, ezt a horvátok most találták ki!).

leírom ezt, és megijedek. csak azért dicsérem, mert az enyém? mert otthon érzem magam benne? vagy mégis alkalmazható mérceként a zsigerből jövő értékítélet? azt hiszem, képes vagyok disztingválni, és ez a zsigeri tetszés csak a kezdeti lökést adja meg a véleményem kialakításához. hisz igen, látom, hogy a glembay családban túlzottan hűvösre sikerítette castelli bárónő figuráját jasna djurić, de boris isaković leonéja sodorja-röpíti az előadást, és hát maga a darab jó, az agramerizmus minden mesterkéltsége ellenére.

és azt is látom, hogy az idei filmszemle elsőhelyezett játékfilmje, a chico minden hibája ellenére is brilliáns film, és persze lehet arról vitatkozni, hogy akkor ez most játékfilm, vagy dokumentumfilm, hiszen az utóbbihoz fikcióból van benne túl sok, az előbbihez pedig pénzből kevés. de egyáltalán miért is van szükség erre a döntésre: hogy játék vagy dokumentum? ez a film így jó, ahogy van: a főhős élete vászonra kívánkozik, ő maga van olyan jó fej, hogy ezt el is tudta nekünk játszani, a rendező pedig képes volt összefogni a több évtizedet és rezsimet és országot és életet fölvonultató történetet. hogy időnként úgy tűnik, mintha kis kézi kamerával dolgoztak volna? megbocsátjuk. én legalábbis igen.

az otthon (eltűnt)

furcsa árnyak táncolnak a szoba mennyezetén, ablaka északra néz, szemben sašáék háza, utcára néző egyetlen ablaka nyitva áll, kihallatszik saša hangja, valamelyik áriát gyakorolja, annak idején együtt jártunk énekkarra, plavnij amur szvaji valyi nye szjot veter szibir szinu pesznyu pajot, harmadik hang, én szinte az egyetlen lány, a suli csarnokának hátsó bal sarkában, a második lépcsőn. kétoldalt, a tanárok lakásából kinőtt pálmák és leanderek fátyla mögött a rajzszakkör kiállítása, elöl, balra, a portásfülke, mögötte egy időnként, a demográfiai hullámot és az épület tatarozását követő rendben üzemlő tanterem, valamelyik alsó évfolyamon az volt az osztályunk. jobbra elöl a pionírcsapatok zászlói, mellettük nyílik a tanári folyosó. valahol a falon (a lépcsősor fölött?, a nagy oldalsó falon?) tito képe. sašával óvodába is együtt jártunk, egyszer, még a verseci utcában, összeverekedtünk, arcomon máig látszanak körmének nyomai. jobbra tőlük, sorban, ágiék, verbásziék, eliék háza, aztán a dinnyés szomszédok (minden nyáron dinnyét árultak a kapuban), melletük az orvosi rendelő előkertje a fenyőkkel és a hatalmas aranyesőbokorral, aztán a sarok. sašáéktől balra mindjárt sarokház, a zsuzsa fodrászaté, a sarkon túl pacikék, aztán renátáék, szemben draganék, aztán a szlovénok, a sarok után balsó falszomszédaink, gyöngéék, jobbra maroldék, aztán a sztiropor-szomszéd, a sarkon a szlovákok tótkék háza. ott jobbra fordulva a neimarova (kőműves utcának lehetne tán fordítani, de minek), itt játszottak a környék gyerekei, nekem soha nem volt szabad kimennem, a végén megint jobbra, az ady utca, de két ház után már vége is, a zombori vágány dzsungele következik, régebben megvolt még a vasúti töltés, még szánkózni is lehetett rajta, nem kellett elmenni egészen a kis-dunáig, itt kaptak el bennünket, amikor sašával elindultunk világgá. végig az új józsef attila suliig. ott balra a cirill és metód utcán, a benzinkútnál kell csak jobbra fordulni, az már a tengerész utca, a jagić utca torkolatánál a trafó, aztán már csak egyenesen, le a dunáig, a kis-dunáig. jobbról az utolsóelőtti ház a nagyanyáéké, előtte havlekéké. mögötte sóséké: tengerész utca 60. zöld faléc-kapuján anyuci áthajította az iskolatáskáját, majd átmászott rajta, noha nem volt bezárva. a hintán ülve azt ordította, ankarában bőg a péter az ormánya három méter, és hajtotta a hintát, az egekig. nagyanya mindig attól félt, hogy átfordul(unk). a ház előtt két hintát, zöld táblát (nagyapa minden télen átfestette, csikorgott rajta a kréta) kerített el három oldalról az alacsonyan futó lánc, aztán, hogy nagyobbak voltunk, eltűnt, már nem mentünk be a virágok közé. rózsafa, lila és rózsaszín lupinuszok, hortenziák (a talajtól függően rózsaszínek vagy kékbe hajlók), ibolyaszőnyeg, japánbirsbokor, szimpla százszorszépek, tulipánok, jácintok. alig tudtuk kiásni a hagymákat, amikor eladtuk a házat. a kert másik oldalán vékony virágszegély, mögötte a veteményes, ezüst fokhagymaágyások, paradicsombokrok, karósbab, epertenger, karfiolfejek, középen, a diófa alatt, a félig földbe ásott pince ferde, kátránypapíros teteje, borostyán fut rajta. oldalt, sósék tüzfala mögött, vesnáék kerítésénél a málnabokrok, leghátul, a komposztdomb mögött, a fává terebélyesedő mogyoróbokor és a ribizlifácskák, aljuk beterítve a hullott mogyoróval. nagyanya fésüli a ribizlit. a pince mellett a ládaház, idővel elkezdtem beverni a fejem a fölső ajtófélfába, mögötte az elkerített tyúkudvar, nagyapa műhelye, a kispadlás, a nyúlketrecek, a budi, az olajoshordók, a nagy satupad, a rúdra szerelt, tusolóként működő esővizes hordó, a ruhaszárító kötél, életek rendben tartott limloma. a ház sárga vakolata mállik, nagyapa betegségével arányosan romlott az állaga, előtte üveges veranda. az ajtót (előtte szúnyoghálós csapóajtó) két kulcs zárja, mögötte többéves magyar szó-oszlop, rajta a partvis ágaskodik a fogas fölé. a konyhaajtó üvegén slingölt függöny, kilincse ismerős kézre vár, különben alig nyílik, bent, egy lépéssel magasabban, félhomály fogad, pedig ablak is nyílik az odatoldott verandára. szembe a konyhaasztal (később nagyapa ágya, hogy napközben se legyen egyedül), jobbról a kredenc, balról a tüzelős sporhet, mellette a mosdóállvány, tetején, a lavór mellett, a mindenkori cicúr helye. a külső falon a mosogató és - később - a frizsider. a mosdóállvány és a mosogató között - igaz, szintén csak később - nyílt a fürdőszoba és a spájz közös ajtaja, mögötte a spájzra nyíló kisebb. a falon fényképek. anyuci érettségizik. zsuzsa anyucival és apucival belgrádban (anyuci plisszírozott olasz, rózsaszín? vagy narancssárga? ruhája ma vasalórongy). nagyapa legényként. a falon konyhai áldás, dísztányérok, rajzaink, később a szomszéd vesna fotója, akire nagyanyáék vigyáztak. az ajtó mögött az egyre vakuló ovális tükör, ha eléje álltam, ott volt mögöttem, a kredenc párkányán, a kefébe tűzött fésű, a csatok, a fésülködőkendő, balra tőlem, fél karnyújtásnyira a szobaajtó, a nagyszobáé. egyetlen ablaka a hintákra néz, havlekék felőli fala salétromos, két szekrény (a polcos legalján, eldugva, édesség, az akasztós fenekén cipősdobozban a fényképek), két kaucs, két fotel (fotőj), kisszekrény, kisasztal, (télen, amikor a kisszobát nem fűtik) varrógép, az egyik sarokban a tévé, a másikban a mohazöld, vadászatmintás cserépkályha. a falon pipacsmezőn andalgó szalmakalapos lány, ingaóra, katolikus falinaptár - a (név)napok kedvéért. a kisszobában két ágy, magasan föltornyozott ágynemű, tükrös szekrény, két éjjeliszekrény, nagyapáén áll a vekker, ágya fölött anyuci édesanyjával való esküvői képe, a sarokban vaskályha. a kisszoba egyik fala csupa ablak, mind különböző, úgy lettek, idővel, egymáshoz toldva, a kőkertet látni innen, nyáron a sok-ablak alatt áll a lábbal hajtós varrógép. narancssárga minibiciklim nyergét fogva lépek ki a kapun, kétoldalt augusztusi liliomok, amikor tito hatvannégyben meglátogatta a hajógyárat, ezt és a két szomszédos utcát is leszórták kővel. igaz, tito a fölső utcán ment le a dunára, de a makadám megmaradt, csak a nyolcvanas évek elején váltotta föl az aszfalt. sós bácsi haragszik, ha a járdán hajtom a biciklit. udvarában több csónak telel, meg is javítja őket, ha kell. a töltésoldal meredek, fölfelé csak tolni lehet a biciklit, lefelé bezzeg repesztünk, forog alattunk a pedál, lábunkat kétfelé vetjük. a töltés duna felőli oldalán enyhébb a lejtő, de keményebb teleken, amikor biztonsággal befagyott a kis-duna, egészen a túlsó partig lehetett elsiklani a szánkóval. a vízparton fűzfabokrok, félúton egy hatalmas eperfa, szétszórva hatalmas betontömbök, talán a katonaság használja valamire, erre szokott gyakorlatozni a folyami tengerészet, a kétéltűek fölszántják a töltésoldalt (később a tetején futó aszfaltot is), aztán belefutnak a vízbe. az éppen érvényben lévő városrendezési terv szerint hol kiszárítják, hol vízzel töltik föl a holtágat. fölfelé menet valahol a köves alatt, a majornál apad el a vize, nyárfák pihéje ezüstözi be a békanyálat, lefelé a sodros többnyire csónakkal is járható, ki lehet rajta menni a nagy-dunára. vagy gyalog vág neki az ember, esetleg narancssárga biciklijén, el a kaszárnya és a hajógyár mellett, át a keskeny földnyelven, a horgász-sziget kempingje mögött apró kunyhók (víkendházak gyanánt), lacikonyhák, borkimérések, csónakok, kátrányillat, a hajógyár felőli oldalon vastraverzek, öles fákba benőtt, az aszfaltba is árkot szántó hajósodronyok, télen ezekkel csörlőzik ki a kisebb hajókat, itt a vizet olajfoltok borítják, a szél se rezzen. a nagy-duna felőli oldal mozgalmasabb, tekintélyes étterem (parkolója öblében artézi kút, nagyapa innen hordta a vizet, műanyag kannákban, kiskocsival, vagy csak a zománcozottban, másik kezében tenyeremmel), vízisí- és motorcsónak-klub, vállalati üdülők, kiépített, ferde kőfal, lefut a vízig, oldalán ide-oda kanyarogva biciklizek, csak meg ne tudják. a horgász-sziget félsziget, csücskét spiccnek hívják, innen lehet átúszni a városi fizetőstrandra. vagy, száraz nyarakon, a térdig érő vízben átgyalogolni, ilyenkor a duna közepén is kibújnak a szűz homokzátonyok, mindig máshol, ahogy a kotrógépek meghagyják őket. később itt épül, a sodros alatt, a harmadik újvidéki duna-híd, a ganz-gyárból a dunán leszállított vasrészei míniumvörösen ívelték át a vizet. a csávósabb fiúk a hídról ugráltak, az egész strand szeme láttára. szemben kamonc, a gyermekfaluval, lejjebb a trandćament, alatta az elit üdülőteleppel, a kanyar előtt, magasan a duna és a város fölött pétervárad vára. falai alatt a legrégibb híd - néhány száz méterre tőle a második világháború alatt fölrobbantott híd pillérei - túl alacsony, magas vízállásnál kilométereken át hajóvonták sorakoznak, várva, hogy elférjenek alatta. a harmadik lejjebb, a tisztinek nevezett szabadstrandnál, kívül esik a város forgalmán, leginkább a tranzit-teherautók és - lévén vasúti híd is egyben - a vonatszerelvények futnak át rajta.

gregoria prlicseva: a sorrend (első fordításom macedónról)

(ohridban fordítottam, gé ott lógatta mellettem a lábát, segített, ha elakadtam, de nem kellett sokszor szerbre váltania, a hónap végére már belémivódott a macedón szavak archaikus puhasága. megpróbálta kiejteni a magyar szavakat, elmondani egy idegen nyelven a saját versét. később a fényképezőgépemet babrálta, a keresőn át pásztázta a tó esti-tükörsima felületét és azon filózott, hogy szemüveg nélkül kéne fényképeznünk, hogy megmutathassuk, milyennek látjuk a világot. aztán szemüveget cseréltünk: kiderült, hogy alig különbözik valamiben a dioptriánk, az egyik szeme előtt neki is szférikus, a másik előtt cilindrikus a lencse.)

az én szemüvegem

az ő hajgumija

az én pulóverem

az ő bőrkabátja

az én vállpántom

az ő ingének gombjai

a nyakam, a vállam, az arcom, a szám

a szánk.

 

*

 

tenyerébe veszi az arcom

csókol, közben

leveszi a szemüvegem,

és két szárát gondosan összecsukva,

vaktában hátranyúlva

helyet keres neki a polcon.

tenyerembe veszem az arcát,

hátrasimítok homlokából

egy kiszabadult tincset,

majd a haját végigsimítva

lehúzom rövid copfjáról a hajgumit.

éppen csak a vállamon

lóg a pulóver, nem vacakol

vele, lesodorja rólam,

puhán hull a földre.

először az egyik

majd a másik kezével kell

elengednie a derekam, hogy

levehessem róla a bőrkabátot,

belső zsebéből hullik

az aprópénz, a kocsikulcs - zseb-kacatok.

a gerincemen araszol végig a

keze, külön-külön kitapintja a

borzongó csigolyákat,

a két vállpántomba csak

az ujját akasztja be

és karomon lecsúszó kezét követi a szája:

a nyakam, a vállam, a kar

csiklandós belső oldala, a csuklóm,

a tenyerem, az ujjaim, majd vissza:

az állam, a fülem, a szemem, a szám.

sorra gombolva inge fémgombjait

lassan araszol lefelé az ujjam,

éppen csak hozzáérek itt-ott a bőréhez,

a nadrágszíj csatjának

hűvöse teszi a pontot

a fémgombok sorára.