Sáfrány Attila
A haza-tér-és más

I.

Hosszú eltávozásomból hazatérvén azt terveztem, hogy végre szavakba öntöm a az elmúlt évek fölismeréseit az idő rendjéről, a ciklikusság általam kidolgozott elméletét. Most otthonomba belépvén mégis az elsődleges dharmáról, a térről írok.

Visszatérve a térrel, vagyis magammal szembesültem. Magamba néztem, és nem találtam ott senkit. Megváltoztam volna? Ez egészen biztos, de nem erről van szó. Nem találtam magamat, mert közelebb kerültem - sokkal közelebb mint régen voltam - a dolgokhoz. A dolgok ugyanabban az ütemben váltak egyre ismerősebbé a számomra, ahogyan én magamnak egyre kiismerhetetlenebbé(?), megnevezhetet-lenebbé(?), megfoghatatlanabbá(?).

Az élmény alátámasztani látszik azt, amit anno a térről írtam. Ezt írtam: Az idő révén azt, amiben vagy, úgy kezded el érzékelni, mint ami vagy (a materializmusban azonosulsz a testeddel, az idealizmusban a tudatoddal), a tér által pedig azt, ami vagy, úgy kezded el látni, mint amiben vagy (mint rajtad kívülállót), vagyis az idő révén az illúzió, a maya fogságába kerülsz, a tér által pedig elidegenedsz önmagadtól. Visszafordítani magadba a világot, ez volna a cél.

Egy versem jutott az eszembe. Utolsó két sora így szól: a Tér kiürült közben-/ köztünk csend beszélgetett. Természetesen a homonimára épülő szójátékról van szó. A tér kiürülése két ember között, az én te vagyok érzete (tat tvam asi) ezen versélmény szerint megszólaltatta a csendet, vagyis a másik elidegenítő eszközt, a tér édestestvérét, a szó(robaj)t szükségtelenné tette a kommunikációban. Az a másik a nő volt. Egyoldalú, orgazmus nélküli egyesülés vele, csak úgy egymás mellett ülve, meg sem érintve őt. Van ilyen?

Ám a szó másik értelme is érdekes tényre világít rá a maga kontextusában. A városi térnek ki kellett ürülnie ahhoz, hogy egyedül lehessek vele, hogy óriásdimenzióvá növekedjen nemi másságunk jelentősége ebben a kettős magányban, s hogy ez a magány, ezt a kibírhatatlan magára figyelés a másik által, csúcspontján feloldódjon az azonosságtudat megnyugtató érzetében. Pedig a városi tereknek nem ez a rendeltetésük. Ürességük érces kongás, ürességük hiányérzet, sivárság, a város lelkének a megtagadása. Építészetfilozófiailag ezt kell ugyanis jelentenie a térnek: a város vagy a városrész szívét-lelkét. Egy központi, élő magot, melyből mint a vérerek futnak szét az utcák. A tér a sokaságé, a nyüzsgésé, a zsibongó életé, idegen tőle az üresség, a magány, a magábafordulás, az öntudatra ébredés, az azonosságérzet. A tér az elveszésé, a belefeledkezésé, a maya, a világi illúzió élő szimbóluma. Lehetne a közösségé is, ha nem létezne a közösség megszentelt gyülekezőhelye, a templom.

De a tér nem a közösségé, hanem a tömegé.

Az előbbi mondataim alapján kijelenthető, hogy a városi tér ugyanazt a funkciót tölti be, mint amit az idő általában. A város tere a város ideje. Ezért illik hozzá annyira a toronyóra. S ezért ékesítik szobrok, melyek a város népének az emlékezetében (vagyis az időben) őrzött alakokat, az adott hely és az adott hatalom éppen aktuális vagy örökké aktuális hőseit ábrázolják. Az emlékképek kövületei, a megállított idő, vagyis az abszolutizált idő polgárokban továbbélő szoboralakjai mint idő az időhöz rendelődnek a városterekhez. De a templom is megfér benne, jelezvén, hogy a tömeg a megszentelt térbe lépve máris közösséggé alakul. És a városháza is. A templommal rokonságban az utóbbi azt hivatott kifejezni, hogy az emberek profán önszerveződése, a maga törvényeivel a polisz hatalma is közösséggé formálhatja a tömeget. Világi közösséggé természetesen.

A szoborban az őskép, a megállított, vagyis abszolutizált idő köszön vissza ránk. A kőkolosszus azt az illúziót kelti, hogy örökké lett, vagyis az abszolútba nyúlt át az a tartalom, amit jelképezni hivatott. Ez az oka annak, hogy a csoportérdekeket megtestesítő hatalmak szobrokat emelnek és szobrokat döntenek. Az új szobrok emelésével a maguk hatalmát érzik örökre biztosítottnak, míg a régi hatalom emlékeinek a lerombolásával annak az örökre eltüntetését remélik. Gyenge, intoleráns, s ezért gyáva az ilyen hatalom.

Talán mindegyik hatalom ilyen, hiszen nem ismerek olyan világi uralmat, amely nem ezt művelte volna. Talán a világi hatalom természetétől fogva nem is lehet másmilyen, mint gúvadó szemmel tekingető, rémképeket kergető, görcsösen kapaszkodó? Hogy ne legyen ilyen, ahhoz alá kellene rendelődnie az eredendően fölötte állónak: a városházának a templom alá. A középkori városok építészei jól tudták, hogy melyik épületnek kell a város legmagasabb épületének lennie.

II.

A kérdést előbb föltettem magamnak, mielőtt kényszerűen fölvetődött volna előttem. Már a háborúk előtt, az egzisztenciális bizonytalanságérzet elhatalmasodása előtt, a folyóirataink manapság divatos kérdésfölvetése előtt is mélyen foglalkoztatott, hogy mit jelent kisebbséginek lenni itt és most. Ez küldetés, vagy inkább elszenvedés? Egyszerűen a sors (ez a mindenre válasz, ugyanakkor semmire sem)?

A politikai stratégiák mai problemamegoldási mechanizmusai szerint a beágyazottság megoldhatatlan kérdését rejti magába ez az élethelyzet: a nemzet tagjaként ide, állampolgárként oda kötődünk, de mivel Nyugat kétszáz éve már csak nemzetállamban tud gondolkodni, ezért teljes joggal nem tartozunk ide sem, oda sem. Ide is, oda is, de valójában ide sem és oda sem. Paradoxon: kétszáz éve ilyen a kisebbségi lét. Nem feltétlenül siránkozásra való ok, felfoghatjuk életkihívásként is. Érett elfogadása a független személyiség, a szabad ember kiépítésének a kerete lehet. A helyzet feldolgozatlansága viszont gyerekes, felnőni nem tudó, önálló életre képtelen, a szülők állandó istápolására szoruló egyedeket szül. Nem tudja melyiktől követeljen többet: az "anyjától" (nemzetállamától) vagy az "apjától" (államnemzetétől). Ha pedig nem kapja meg az óhajtottat, akkor mélyen megsértődik, és a határozott felnőttet imitálva jogaiért kiált. A durcás kisgyerek módján: hangosan, de mértékkel, nehogy lázadása negatív következményeivel kelljen szembesülnie. Ráadásul még gyáva is.

Talán jól rátapintottam a kisebbségi lét szülte kollektív pszichére. Szerintem a miénkben mindkét személyiségi vonás föllelhető, az érett és a gyerekes is, csak attól félek, az utóbbi képezi a domináns elemét.

Vannak a politikain túlnövő más stratégiák is. Egyike ezeknek a kulturális összetartozás elmélete. Állítólag a kultúra nem ismer határokat, s ezért a nemzeti összetartozás kulturális tekintetben zavartalannak tekinthető. Hm. Sokat lehetne témázni erről. Mindkét oldalról sorjáznak az érvek. A kulturális elszakadás egynyelvű, azonos kulturális hátterű népeket sorolhat különböző nemzetekbe. Mint például a szerbet és a horvátot. Máshol viszont épp a különböző kulturális háttérrel rendelkezők folynak össze egységes nemzetté egy állami pártfogást élvező, fölérendelődő életmód és kulturális előtér hatására, mint ahogy Amerikában van. A kultúra nemzetteremtő ereje viszont mindkét példából kiviláglik. E minták szerint a kultúra szüli a maga nemzetét, s nem a nemzet a maga kultúráját.

Az igazság, mint rendszerint az ilyen esetekben, valószínűleg valahol középúton van. Mert ha metafizikusan gondolkodunk, akkor elkerülhetetlen a fölvetés, hogy a nemzet, elrendeltetése szerint, szabadakaratúlag választja a kultúráját. Szent István döntésének ezért illik jelentőséget tulajdonítani, s nem azért, mert a mostani vezető világhatalomhoz, Nyugathoz csatolt bennünket. Az a párszáz év, amióta Nyugat uralkodik, a világtörténelemnek csak egy rövidke epizódja.

Ha az elmondottakat kisebbségi léthelyzetünkre vonatkoztatjuk, s ha hisszük, hogy a kultúra, amit magunkénak vallunk még él, akkor elmondhatjuk, hogy bármilyen csekélyen is, de akkor is tevékenyen részt veszünk a további nemzetteremtésben. (Dialektikusan gondolkodva nem tekinthetjük a nemzetet befejezett állapotnak, hanem inkább megszületettnek, növekvőnek, és ha úgy hozza a sors, elhalónak.) Van kultúránk és van kulturális hozzájárulásunk, ezt remélem senki sem vitatja. Része vagyunk, még ha nem a legjelentősebb része is, annak az egységes, élő szervezetnek, amit magyar szellemi produktumnak nevezhetnénk. Akkor is így van ez, ha a helyi borúlátás, s hatására már a külhoni is az elhalásunkról szövegel. Akkor is így van ez, ha tényleg elhalóban vagyunk.

Az is áll, hogy mindmáig kitartottunk a kultúraválasztás mellett, amit akár Szent István-i döntésnek is hívhatunk. A délszláv hatás ténye tagadhatatlan, s a szerbbel járó bizánci-oszmán hatás is nyilvánvaló, ez viszont természetes, az egészre nézve pedig jótékony kölcsönhatás: a peremvidék ősi, felszívó és kibocsátó szerepkörének a betöltése, amely méreteivel sohasem fenyegetett az elszakadás rémével. Bármennyire elcsépelt frázisként hangzik is, híd szerepünk valóság. Ez nem feltétlenül tárgyi kivetülésű, nemcsak a fordításban és az egyéb közvetítői tevékenységben mutatkozik meg, ami az utóbbi időben különben is veszített az intenzitásából. Abban a formában is jelenlévő, amelyben megfoghatatlansága miatt nem szokás tudomást venni róla: úgy, mint magunkban hordozott attitűd, amely minden további megnyilatkozásunkat befolyásolja. A látásmódunkat, a problémamegoldási módszereinket, a retorikánkat stb. Mindazokat a tulajdonságokat tehát, amelyek megkülönböztetve kötnek össze a többiekkel. Természetesen ez a másság nyomokat hagy a kulturális produktumunkban is.

Azonban sérült kisebbségi tudatunk nyomait is felfedezhetjük ebben a perem és a központ közötti kulturális kölcsönhatásban: az előbbi gyerekességét, az önállótlanságát, szellemileg már káros függőségét. A provincializmus rákfenéje ez, amely a központi szellemi autoritás kritikátlan utánzásában, hogy ne mondjam majmolásában mutatkozik meg. Eszerint csak az a jó, ami onnan jön, és minden rossz, ami az onnan jövőtől különbözik. Ez a hozzáállás monopolizálja, egyoldalúvá teszi a kisebbségi elitkultúrát.

Az ezzel szembeni gyerekes dac ellenállása is tetten érhető, amely viszont a másik végletbe esik: "forradalmi" hitvallása szerint épp az a jó, ami itt-honi (vajdasági magyar, délvidéki), és kit érdekel az, hogy mit értékelnek a centrumban!

Az utóbbi időszak legsikeresebb vajdasági magyar kultúrcikke, a muskátlizene tíz évvel ezelőtti diadalútja pontosan ezt példázza. Egyszerre volt lázadás a vajdasági magyar (provincialista) elitkultúra egyoldalúságával szemben, és hangzatos kinyilvánítása a centrum értékrendje iránti közönynek.

Peremlétünknek nemcsak negatív következményeiről beszélhetünk, szerencsére a kisebbségi lét pozitív hatásai is felmutathatók: az érett, független személyiséggé érlelődött alkotó egyének is megtalálhatók közöttünk. Személy szerint én bennük látom annak az okát, hogy mindeddig számarányi súlyunkat messze túlteljesítve tudtuk reprezentáltatni magunkat a magyar kultúrtérben. (Ha ebben igazam van.) Kétségtelen, hogy ebben a viszonylag fejlett kisebbségi intézményrendszernek is nagy szerepe volt, csakhogy a intézményekkel van egy nagy probléma: hajlamosak az egyoldalúságra. A sérült kisebbségi tudat átka alatt az ettől való mentesség valószínűtlen alternatíva. (Az egyoldalúság pedig rossz viszonyban áll az eredetiséggel.)

III.

Valamikor régen ezt jegyeztem le a térrel kapcsolatban: a tér a tudat létezése (tárgyi kivetülése). Dialektikus fölismerésről lévén szó, a gondolat igazán az ellentétpárja által érthető. Kiegészítő gondolatpárja a következő volt: az idő pedig a létezés tudata (alanyi érzete). Máskor ezt vetettem papírra: a lét létezéssé levését (tudatosulását) az idő érzékelteti benned, a tudás rendszerré válását (létesülését) pedig a tér kívüled. A dialektika megfejtési kulcsa a két alapfogalom (?), gyökértartalom(?), lényegi elem (?) a tudás és a lét (a hindu filozófia terminológiájával a Cit és a Sat) született ellentétessége. A tér és az idő lényegében ugyanazok, mindkettő kereszteződés, csakhogy a másik oldalról. Ezek szerint a "térnek" az alapformája a tudás-öntudat (idealista elnevezéssel a szellem), amely a léttel való kereszteződése következtében kivetül, alanyiságát veszti és rendként, rendszerként mutatkozik meg előttünk.

A létesült, kivetült, alanyiságát vesztett, vagyis objektiválódott tudás-öntudat (szellem) a rend (hindu filozófiai nyelven a dharma). Ez volna a tér megfelelő, mindenre alkalmazható kifejezése. Materialista beállítódású világunkban a tér fogalmát igazából csak a fizikai behatároltságú tartalomra értjük, a matematikai koordinátákban kifejezhető és térképen is ábrázolható tárgyi világ rendjére, esetleg építészeti terminusként alkalmazzuk, amely az előzővel egészen közeli rokonságban áll, s eközben elfeledkezünk arról, hogy bennünk, emberekben is van tér (rend), mint ahogy a társadalomban is.

A tér négyes fölosztású, a reálisan létező tetrarchális szerkezetek mindig tér-természetű, rend-alakú tartalmak. Tested tere (rendje) is négyes fölosztású: testváz (főszerve a kéz), anyagcsere (szív, mint belső szerv), idegrendszer (agy), vérrendszer (szív, mint életközpont). Tudatod tere is: akarat, értelem, érzelem és intuíció (a lényeglátás képessége). A társadalom keresztmetszete is négyosztatú tér: szellemi (brahmana), vezetői (ksatriya), tulajdonosi (vaisya) és munkás (sudra) életküldetés. A világ társadalmainak kulturális felosztása úgyszintén: nyugati, iszlám, kínai és hindu kultúrkör.

Tegyük egymás mellé ezeket a fogalmakat!

Az analógia törvénye ez. Azé a gondolkodásé, amely az ókorban és a középkorban Nyugaton is otthonosnak számított, de amit ma már alig használunk diszkurzív gondolkodáshoz szokottságunkban.

A sornak természetesen ezzel nem értünk a végére. A további mondandónk szempontjából talán ezek a leglényegesebb elemek. Most közelítsünk egy kicsit! Lássuk, hogyan állíthatók sorba a lényegi elemek, ha a metafizikai (?), a szakrális (?), a vallási (?) jelleget tekintjük irányadó szempontnak.

Természetesen a beazonosítások csakis a lényegi vonások kiemelésével történhetnek, tehát tipizálással és általánosítással. Itt fabatkát sem érnek a diszkurzív gondolkodás metódusai, az indukció és a dedukció. (Példa: a kereszténység általánosságában véve és tipikus vonásait tekintve mondható szolgálatvallásnak.) Másrészt erről az ősi fölismerésmódról azt is tudni kell, hogy holisztikus gondolkodás, "logikája" a fraktálok tagolódási módja szerint épül fel. Ugyanaz, amit itt nagyban fölvázoltuk, az adott elemeken belül kicsiben újból megismétlődik. (Példa: a kereszténységnek - önmagán belül - az akarati mellett érzelmi, értelmi és intuitív irányzata is van. Érzelmi vonulata például a sajátságosan keresztényi szeretet: a testvéri szeretet, a philia).

Lássuk ugyanezt a sort a világi (?), a profán (?), a materialitás (?) szempontjából.

A mérleg elve szerint ezeknek a lényegi vonásoknak egyaránt megvan a jó és a rossz oldaluk.

A szakrálisnak például.

És a profánnak is.

Ezek csupán kiemelt vonások, intuitív próbálkozások a lényeg megfogására. Akár tévedhetek is velük, ám a funkciójukat még ebben az esetben is be tudják tölteni, hiszen az elsődleges cél egy gondolkodásmód szemléltetése. Véleményem szerint a mélységébe hatolóan egyedül ezzel a gondolkodásmóddal lehet megérteni a kultúrkörök közötti eltéréseket és megegyezéseket.

A tér négyosztatú szerkezet, kétdimenziósan ábrázolva egy kereszt. Két egyenes szeli át benne egymást kilencven fokban. Ez nagyszerűen kifejezi a négyességben rejlő ellentétpárszerkezetet: az egyenes egyik vége és másik vége a négyesség két egymást kizáró ellentétpárját képezi le a geometria nyelvére, a kereszteződés pedig azt jelzi ugyanezen a nyelven, hogy az ellentétes tartalmak találkozása által létesülnek az alapelemek. Valóságosan az Isten Fia is ezen a kereszten, a tér és az idő keresztjén szenvedett. A rómaiak által állított kereszt jelkép erejű volt.

A kettősség természetesen a már előrejelzett formában is megnyilatkozik: mint a világi és a szent ellentéte. Mindegyik kultúrkörnek megvan a szakrális és a profán alapjellege, melyet - amint az a legkézenfekvőbb - az analógia-sorból kiemelve egy-egy tudati tartalommal jelölhetnénk. Miként ezt már elmondtuk, egyedül a nyugati kultúrkörre jellemző, hogy a profán és a szakrális különválva egzisztál benne, a többiben a profán hozzárendelődő viszonyban áll a szakrálissal. Így volt ez a nyugati kultúrkörben is valamikor.

Lássuk ezt sematikusan ábrázolva!

A kultúrkörök földrajzi elhelyezkedése az egész emberiséget meghódító kultúra szülőhelyén, az eurázsiai-afrikai földrészen nagyjából meg is felel ennek a sémának.

Természetesen ezeken az ábrákon a sok-sok fontosabb és kevésbé fontos módosító elem nincs rajta. Ez a lehető legegyszerűbb, vagyis a legáltalánosabb és a legtipikusabb vonásokat feltüntető séma. Célját viszont így is beteljesítheti. Világosan rámutat arra, hogy a világ kultúrfölosztásában mélységes rend uralkodik. Nincs abban semmi véletlenszerű. És arra is, amit, nekünk nyugatiaknak, jól a fejünkbe kellene vésnünk: nem létezik kulturális felsőbbrendűség!!! Rend uralkodik, a célok és a módszerek felosztottsága, megfelelés és meg nem felelés, az emberiség, a kozmikus ember (purusa) négy részre tagolt életfunkciójának a beteljesítése vagy elmulasztása. A kultúrának nem véletlenül mondjuk, hogy tere van. Tere van, mert született rend uralja azt.

1 Az akarat az egyetlen tudati tényező, amely tisztán extravertált. Ennek köszönhetően történhetett meg a nyugati kultúrkörben az - ami a másik háromban önmaguk megtagadása nélkül elképzelhetetlen volna -, hogy a szolgálatvallás vallási etikája kinevelt magából egy világi etikát, az Istenre irányuló akarategység elve pedig kitermelt magából egy világias akarategység eszményt, az állampolgárok akarategységét. A cél és a módszer ezen szakrálisra és a profánra való szétszakadása teljesen elkülöníti a nyugati kultúrkört a többitől, azokban ugyanis a szakrális (férfiúi) fősége alatt a kettő harmonikus házasságot alkot.

2 Az intuíció a tudat magába fordultságának a kivetülése, ezért profán megnyilatkozása is szükségképpen vallási jelleget ölt, hiszen lényegében a vallás sem más, mint magába fordulás.