Thomka Beáta
"Finom adogatás": Kosztolányi - Tolnai*

A Kosztolányi-Tolnai kapcsolat eleven kölcsönviszony, le nem lezáruló, évtizedek óta tartó játszma. Az interaktivitás az életművek többszintű, poétikai, szöveg-, opus- és diskurzusközi kapcsolataira is kiterjed. Kosztolányi, másutt pedig Csáth a virtuális adogató, akik azonban egészen más alakzatokban, jelekben, képekben kapják vissza a feldobott labdákat. Motívumaik, élményeik, alakjaik, életeseményeik indítják el a folyamatot. Az elbeszélést az életrajzok, irodalomtörténetek, dokumentumok folytatják. Az önmaguk és a mások által megkonstruált, transzformált arcélek egymásra másolódnak.

A finom adogatás kifejezést a Balkáni babér egyik helyéről emeltem ki, s csupán a Tolnai-opus visszafelé olvasása során jöttem rá, hogy az emlékezetkihagyás hátterében éppen egy megjegyzett, átmenetileg mégis a tudat alá merült emlék vezérelt. Az adogatást bonyolító rekettet ugyanis Tolnai még 1983-ban, a Vidéki Orfeusz1 kötetben a kezembe adta. A Két teniszütő "árvacsáth" című első része még korábbi2, melyhez később a "gugakereszt" című versből, prózából álló darabokat illeszti. Ebben olvasható a látomás, amely az 1972-ben lecsapolt Palicsi-tó sártengeréből bontakozik ki:

"Ahogy közelebb másztam, már úgy éreztem, az aluminium csövön légző festő vásznán mászok, két emberalakot, két sárral tapasztott, különös pipiskedő pózban megkövült emberalakot láttam, 3-4 méterre egymástól.

Egykor fehér ruhában, fehér cipőben lehettek.

Egyik helyen még szépen látszott a ruhák fazonja, a másik helyen pedig be lehetett látni a csontváz belsejébe, ahol egy pillanatra úgy tűnt, bagyoly vagy varjú fészkel. Magasra emelt kezükben moszatos teniszütők... Már kifelé igyekeztem, amikor hirtelen visszafordultam.

 

Kosztolányi és Csáth?!

Lehetséges, dünnyögtem nyakig a sárban, hiszen ha rájuk gondoltam, mindig teniszezni láttam őket Palicson, és most, hogy minden lecsapoltatott, természetes is, hogy valóban megpillantsam őket.

Magasra emelt teniszütőjük között a nap...

És most már, mondtam valakinek a parton (régi nagy novellatémámra gondolva), csak rendbe kell hoznom a ruhájukat (a bagoly, a varjú benn is maradhat) és megmozgathatom, megszólaltathatom őket a fenyves mögötti vörös salakpályán, hiszen már ismerek mindenkit a közönség közül is.

Kosztolányi Dezső és Csáth Géza aznap délelőtt érkeztek Pestről és első útjuk a reketthúrozó mesterhez vezetett..."

E szövegdarab akár a keletkezés, teremtés, újjászületés, újraalkotás, az alaphelyzet és benne a két Urfigur inkarnálódásaként is értelmezhető. Ősszövegként is kezelhetnénk, melyből Tolnai az elkövetkező két évtizedben, s a meghatározó, alapozó jelek jelentőségét ismerve művében, továbbra is építkezni fog. Ám itt létesül egy harmadik sziluett is, a beszélőé. Ki beszél? Ki is áll nyakig a lecsapolt tó sarában? A három alak egyike mindig a megszólaló éppen aktuális énje, a másik helyenként a palicsi p howard, T. Orbán vagy a kosztolányi, csáth, desiré, brenner jósika, dr. brenner, árvacsáth szóhoz, névhez kötődő szólam. Együtt kalandoznak, közvetlen kapcsolatban vannak egymással, tesznek-vesznek, beszélgetnek, a szólamok pedig minden megszólalásnál más képzelt lényhez rendelődnek. A megkettőzés-előképhez, az elbeszélő - Esti Kornél pároshoz, a nézőpontcserékhez hasonlóan, itt is homályos a megszólaló alany és a megszólított, vagy a megszólalás tárgya közötti viszony. Beszélők és hallgatók együtt küszködünk a narratív identitás megalkotásának folyamatában.

A szüntelen újrakezdés, variálás, improvizáció következtében a megértésben ugyanazon mozzanatok töltenek be irányadó szerepet, mint amelyek az iránytévesztések játékát vezérlik. Láthatatlan kis labdákkal folyik a játék, mint Antonioni emlékezetes tenisz-pantomimjában: "csak úgy finoman adogattunk egymásnak / az ólomlemez felett"3 A pantomim-hasonlat mégsem pontos. "Finom adogatás" folyik, ám mintha a bedobott szövegdarabok, motívumok, jelek, nevek láthatóak lennének, s inkább a labda röpte, cikázása, irányváltása lenne követhetetlen. Előbb a Kosztolányi-szövegben, a Csáthéban, majd váratlanul a Tolnaiéban látjuk viszont. Közben azonban visszakereshetetlenné válik az eredeti hely, honnan is jött, s már csak azt a másik arcát mutatja a kép, látvány, szó, figura, érzés, szorongás, melyet Tolnai kezének, észlelésének, nyelvének "fogásától" kapott. Az elkapás, a kézjegy, a befogás, a viszszaadás nem újrateremtés és újrarendezés, hanem elsődleges teremtő gesztus. Az elődök álarcait, szerepeit, jelmezeit egy új szubjektum ölti magára. Ennek hagneme, látásmódja összefog és szétbont. Egy atavisztikus, retrogád szerelő, össze- és szétíró veszi őket kézbe, a désiré észbontó detaille-ainak csodálója, utóda, egyeneságú leszármazottja.

Mire körvonalazódni látszana egy személy, kezdenénk kiismerni hanghordozását, társító logikáját, csapongásait, egyszeriben felhangzik a nem költői és nem retorikai kérdés: "de akkor kis lila áriáit végképp félbeszakítottam / mondd desiré ki az a költő / aki megállás nélkül azt sugdossa nekem / aki egész opusát erre a refrénre építi hogy / árva-csáth"4. A megszólaló önreflexiós csavarintása a következő szöveghelyen is meghökkentő. Az alaphelyzet a mondom desirének, az ajánlás Mészöly Miklósnak szól: "azzal a bizonyos veronikakendő-problémával kapcsolatban / amely olyannyira meggyötört volt engem abbáziában / kikértem desiré véleményét / mármint hogy elképzelhető-e muszlinból / elképzelhető-e halványazúr muszlin veronika kezében / desiré tekintete srégen végigsöpört rajtam / báró brenner jósika mondotta / hagyd kérlek az ilyen halovány muszlin-ügyeket a verselőkre / mi prózát írunk mint a halál: tőmondatokban"5

Miféle valós metafora6 kerekedik ki tehát a Tolnai-versekben és prózákban Kosztolányiból, Csáthból, milyen hármas találkozik a határzónától Dániáig a legképtelenebb helyeken egymással, milyen fikciós műveletek hozzák létre e palicsi tófenékből kiemelt figurákat? Kosztolányinál és Tolnainál külön-külön is már-már követhetetlen az alakot és alakmást, az alterego alakmását, a mást mássá hatványozó, a jelet jellel fokozó, mozgató, kimozdító, bemozdító műveletsor, a szituációkat történetté tágító nyelvi figurativitás. Ezt bonyolítják a művek, az életelbeszélések és olvasataink által megképzett képek, árnyképek, melyeket K. D., Esti Kornél, Cs. G., T. O. vonásaival ruházunk fel. Az ismétlés, önismétlés, fokozás, bővítés, rájátszás, fikciót fikcióval tetőző kanyarintás, minden szemantikai bizonyosságot eleve kérdésessé tevő nyelvhasználati bravúr és az imitációs beszédmód mint a mímelés mímelése, a groteszk, a humor, az irónia deformáló józansága - mindezt felerősíti.

Abban a karneváli forgatagban, melyet Tolnai szövegösszefüggései a Kosztolányi- és a Csáth-fikció köré szőnek, egyértelművé válik, nincs olyan Kosztolányi- vagy Csáth-arc, amit rekonstruálnunk lehetne. Ez az imagináció tart ugyan némi rokonságot saját olvasatunkkal, ám mindebbe most még egy látószög keveredik: a lencsét, hol a mikroszkópét, hol a csillagvizsgáló távcsövét, hol valami öntükröző tükröt tartó virtuális figuráé. Közben felrémlik Mészöly példája, aki egy démonikus Krúdy-arcot kutatott, nem a Szindbád mögé improvizált kedélyes pesti bohémét. Segítenek-e vajon az irodalomtörténeti portrék? Vagy e képzelt lények történetei a históriáét? Kockázatos lenne a helyeslő válasz. "Merre csörög a dió? Semerre." Tolnai ott idézi Kosztolányit a mottóban, ahol a vers következne, ahogy illik: "s itt következzék a költemény // mely nem következik" - és a sor hétszer ismétlődik7.

A Tolnai Ottó írásgyakorlatát mélyen meghatározó ismétlés, variálás, a kijelentés, szövegdarab, fogalom, metafora újraidézése, az állandóan megújuló kontextusteremtés, egész opusát mozgásban tartja. Minthogy ebben az imaginációban és nyelvi gyakorlatban mindig minden új s egyben már valahol leírt, az összefüggéseket kereső olvasás is a szüntelen rekapituláció jegyében folyik. Az adogatással, teniszütővel kapcsolatos átmeneti kihagyásom, a felejtés és rátapitás egybeesése, is erről tanúskodik. A több mint négy évtizedes munkásság során Tolnai maga is többször végzett rekapitulációt.8 A mostani kérdéskör szempontjából a nyolcvanas évek eleje és közepe tűnik jelentősnek, amikor néhány összefoglaló verset írt, s a költői tapasztalat összegezésével egyidőben verseiben és prózájában olyan metaforavonulat és tematikus-motivikus láncolat jelent meg, melyek egy új korszakot készítettek elő.

Ilyen szerepet tölt be az 1987-ben Újvidéken megjelent Prózák könyvének kötetzáró, Palics című szövege. Egyes mozzanatait azután a született deconstructeur módján versben, elbeszélő szövegben szétírta. Ám a mondatig, mely szerint alteregóinak egyike, "T. Orbán ismét palicsi polgár"9 lesz, még hét év telik el. A Palicsra költözés ténye nyomán felerősödik a Kosztolányival és Csáthtal kapcsolatos költői stúdium10. A két előd hűlt helyét a nyomozás termékeny újraalkotó gesztusai töltik be. A Versek könyvében (1992) olvasható Életjel, Érzelmes vers Vasról, Levél arról hogyan tanítani a vajdasági irodalmat Velencében, valamint a Mi volt kérded a legszebb Dániában című hosszabb narratív versszövegek, az ezredvég költészettörténeti jelentőségű darabjai, a mostani elemzés szempontjából is kitüntetettek. "A magyar irodalom e csodálatos bácskai ikerpárja"11, Csáth és unokabátyja, Kosztolányi, eleinte mintha annak a hivatkozási, utalási sornak az elemei lennének, melyek Tolnainál valóságos lexikonná terebélyesednek. Az írók, költők, festők, művészek, filozófusok, filmrendezők, regény- és filmszereplők nevei a megszólalás, a gondolkodásmód és az utalásos nyelvhasználat köznapi eszközei. A gyakori hivatkozások természetes elemei beszédének és a szövegeket alakító imaginációnak.

E két név azonban kivételesen lassú átalakuláson megy át, jelként kezd működni, majd egész jelrendszert hoz létre. A Balkáni babér egyik versében felkínált kifejezés értelmében költői kategóriává válik. A Tolnai nyelvi műveleteit alakító kettősség, amely elválaszthatatlannak mutatja a figurativitást és a narrativitást, a két név vonatkozásában is működésbe lép. Minden "csak" metafora, és mindenből történet szövődik. Éberen kell figyelnünk a jelek létrejövő/lebomló, újra összeálló, majd széteső, egymást vonzó és egymást taszító mozgására. A két név motívumok, képek, érzetek, tárgyak, jelképek sorát idézi és rántja magához. A narratív olvasat értelmében két ellenhős, tragikus, komikus figura alakja lép ki a sárból, s mint az első emberpár, mozogni, cselekedni kezd. Helyzetek, történetek szövődnek köröttük, hol ketten vannak, hol hárman, ugyanis az éppen beszélő, a megszólaló (grammatikai én vagy ő) egy velük együtt tébláboló, közvetlen párbeszédben, kölcsönviszonyban álló virtuális személy. A szituatív beállítottság, tehát a különleges helyzetek iránti fogékonyság, mikrometszeteket alkot, ezeknek pergetése, váltogatása, sorjázása, halmozása történetszerűvé, majd előbb-utóbb regényszerűvé válik.

Az Árvacsáthot (1992) már mint olyan alternatív folyamot követjük, "regényt versekből", melyre a korábbi Kosztolányi és Csáth-motívumok felkészítettek bennünket. A két, illetve három alak, az imaginárius versszubjektumok közötti rokonság, ikerség, egymásrautaltság kivételesen felerősödik e versciklusban. A 2001-ben megjelent Balkáni babérban tovább élő nevek, figurák, metaforikus együttesek felmerülése már magától értetődőnek tűnik, kérdés azonban, hogy e meg nem állapodó kategóriákból most, itt éppen mik és kik képződnek meg. Ugyanazon jelek vándorolnának az opus szövegterében és alakítanák annak belső szövegközi viszonyhálózatát?

A kérdés elválaszthatatlan attól, hogy miben észlelhető egyáltalán folyamatosság Tolnai művészetében. Zsigeri ellenállása az oksági logikával szemben, a diszkurzív gondolkodásnak megfelelő alakzatoktól és formáktól való alkati idegenkedés az analogikus, asszociatív tapasztalásmód következménye. Az opus szempontjából eldöntött az elméleti vita: a metaforának van ismeretelméleti funkciója. A metafora princípiuma a megismerés, az öntapasztalás és a nyelvi világalkotás elsődleges lehetősége.

Erről tanúskodik a dolgok kapcsolatokban és bonyolult in absentia viszonyokban megmutatkozó rendje és összefüggése. Látszólag ellentmond ennek a dolgokhoz visszavezetett tárgyias nyelv poétikája, a "betűzni botladozva a lét hegeit"12 programja, amelynek törekvése, hogy "a deklamálás az éneklés és az elidegenített / effektusok között valahol / egy közvetlen nyelven / olykor ha dadogva is elmondani mindezt"13.

Hasonlóképpen ellentmondhat a léttörténés eseményszerű megélése is, amely gyakran folyamatszerűnek mutatja a tárgyi, látványi, dologi világ olyan elemeit is, melyektől alapvetően idegen az időbeliség és a mozgás. A narratívum ennek megfelelően hatol be azokba a nyelvi és poétikai alakzatokba, melyeknek műfajtörténeti értelemben nem része. Az eredmény az az epika-dráma-líra hármasságot felváltó beszédmód, amelyet a Barthes-féle discours fogalom jellemezhet a legpontosabban. Ebben további megkülönböztetések válaszfalai omlanak le, mint amilyen az irodalmi - nem irodalmi beszédmód, próza - vers, illetve a metafora - elbeszélés, vagy a diszkontinuáltság - folyamatosság. Az első két szembeállítás megszüntetésének esztétikai és műfajpoétikai, az utóbbi kettőnek retorikai, szemléleti, nyelvhasználatbeli következményei vannak.

A léttörténés eseményszerű és/vagy társító megélésének formája a történet és/vagy a metafora. A dolgok asszociatív módon létesítenek kapcsolatot egymással, helyzetekbe rendeződnek, a helyzetek pedig kimozdulnak, alakulnak, változnak, tehát történnek, valakivel történnek: a metafora mozgásba jön, temporálissá válik, elbeszél. Ha nincs tárgy, tény és alak, akkor is van valaki, aki észleli a történést. Az észlelő, az érzékelő, a látó, a tapasztaló, a megszólaló - akár mint a Mészöly-féle tanú, a tradícióbeli krónikás, vagy a régi történetek elbeszélője - puszta jelenlétével, benneállásával, valami grammatikai Dasein-funkció által, vagy a történetszerű érzékelésmóddal, alakokra, eseményekre való odafigyelésével létesít folyamatosságot. A kapcsolatteremtés a metafora, az asszociáció, az érzéki tapasztalat és az imagináció révén következik be. Ha nem a szövegszerű vagy a beszédszerű minőségek biztosítanak folyamatosságot, akkor a jelek, képek létesülése vagy a képek kapcsolódása, egymás mellé rendelődése alkot folyamatot. Amikor alakok, események népesítik be a szövegvilágokat, alapvető töredékessége ellenére mozgó-képpé, történetszerűvé válik a beszédfolyam - az alternatív versek minden sorszerű tördelésétől, rendhagyó szintaxisától és az írásjelek nélkülözésétől függetlenül.

Befejezésül kiemelnék néhány mozzanatot a Kosztolányi- és Csáth-kategóriák lehetséges értelmezései közül.

- Alakváltozataikat, akár útitársak, maszkok vagy ördögi elődök képében jelennek meg, a beszélő a virtuális folytonosság és az önazonosság keresésében szólítja magához.

- Minthogy a fikcióképzésben egymásra másolódnak, egyben szerzők és egymás szerzeményei is, akik felöltik saját imaginárius hőseik vonásait.

- Az irodalmi hagyományból, az irodalomtörténetből és az életrajzi háttérből kilépve belépnek egy fiktív életrajz előterébe. Új életrajzolójuk, a Tolnai-szövegek szubjektuma is velük együtt konstituálódik. Szabadkai elődeit és saját opusát az ontológiai beállítottságnak megfelelően olvassa és írja újra.

- A helyszínek (a város, a fürdőhely, Szabadka, Palics, a park, a női strand, az orvosi rendelő, Ludas, a szik) eredetileg imaginációjuk nyomán váltak irodalmi toposzokká. Ez bővül és transzformálódik az új léttapasztalatnak megfelelően.

- A térbeliség Tolnai szövegeiben különféle korokat egyidejűsít. A 19. századvég térideje átível a huszadikon, és a 20. századvég olyan attribútumaival egészül ki, melyeknek értelmezéséhez a megszólaló megkerülhetetlenül az előidők felé fordul.

A szabadkai Teréz-templom homlokzatának, boltozatának hasadása egyben a különféle történelmi időrétegek illeszkedése, amely támpontot nyújthat a létmegértéshez: "desiré és brenner józsika málnaszoknyában ők ministrálnak / hasad desiré és brenner józsika temploma / hasad halkan mintha csak súgni akarnának valamit".14

- Az inkarnálódás/visszatérés változatai az iszapfigurák kiemelkedése a tófenékről, a kreatúrák döbbenetes látványa, az Andersen szobornál való találkozás, vagy az Érzékiség gyónásom két szöveghelye: "visszajöttek desiré ropogós disznóbőr / bőröndökkel pullmann első osztályán / dr brenner négykézláb mászva át / az árvalányhajjal benőtt határzónán"15 A virtuális visszatérések legtöbb esetben térbeliek és időbeliek is.

A későbbi korba, mába (1992-be vagy 2002-be) való visszatérés (például 1919-ből vagy 1936-ból) valójában a határzónába ékelődött helyszínek felé irányuló előremozgás. Az alaphelyzetek mindegyikét a vidék térbeli fekvéséből következő kettősség, köztesség tudata határozza meg.

- Az azonosságtudat bizonytalansága, a hordozható és felcserélhető identitás, a személyes meghatározók átruházhatósága, a szövegről szövegre, kötetről kötetre imbolygó hármas valamely legkisebb közös többszörös minimálprogramját realizálja az alakváltások és szerepcserék sorozatában.

- A két költői kategória az egységes és koherens személy létesítésének lehetetlenségét példázza, s ezzel együtt egy lehetséges közös ars poetica látomásának alakítója: "egy napnál senki sem merészeljen tovább szabadkán maradni / elveszünk a részletekben / itt akárha egy nagy mozsárban törték volna össze / mind a monarchia finom porcelánját".16

A Balkáni babér összefoglaló jelentőségű nagy verseiben (Érzékiség gyónásom, Adriadalom) az ellenvers, a nem-vers formájú konfesszió a megszólaló szembesülése saját léttapasztalatával és önmagával mint az imaginárius figurák egyikével, s ezzel együtt szembenézés azzal a poétikával is, melynek nemlétező centrumába e két alakot állította.

Hol kereshetnénk tehát a legkisebb közös többszörös helyét? Azokban a nyelvi gesztusokban, amelyek magukban rejtik önmaguk megszüntetésének esélyét:

- a legtisztább jel17 utáni nyomozásban, noha "az is meglehet már nincs is szükség / se jelre se gesztusra" (uo.)

- az alkotás és az alkotás visszavonása egyidejűsítésében ("hogyan kell megírnom hogy ne írjam meg / annál is inkább mivel már a kezdetektől / megíratlan verseket írtam"18)

- a szétszerelésben ("beálltak lám / e szétszerelt orgonaként hangzó vitorlásba / szanaszét szellentyűk szélládák"19)

- a töredékességben, a szaggatottságban, a törés, hasadás, szétválás állapotában ("ők a kis málnaszoknyás ministránsok / neszeleték meg először hogy valami hasadni kezdett / súgni hogy valami halkad hasad // hogy VÉGE /ám hasad egyre tovább"20)

- a jelentéktelenségek, a motívumnélküliségek, a tárgyak, a semmis, a pontszerű méretek jelentőségének felismerésében ("mint a kis / majdhogynem motívumnélküli /semmis pointillista vásznak forró isteni rasztere"21)

- a létérzékelésben, amely a felfokozottság, ajzottság és a lefokozottság rettenete között végzi ingamozgását.22

Tolnai szövegeiben Kosztolányi, Csáth és palicsi krónikásuk véresen komoly és esendően komikus helyzetekben téblábolnak. Mintha az alábbi észlelettöredék is ezeknek sorához tartozna: "Nagyon egyszerű temetés volt ez, olyan, amilyen a Halotti beszéd költőjéhez illik. A rövid gyászmenet élén a nyugatos írótársak egy kis csoportja. S azoktól elszakadva, külön, a végén, az útszélen az árokparton, hajadonfővel, nyitott galléros kockás tarka ingben a testi-lelki jóbarát, Karinthy Frigyes."23

* Elhangzott a Kosztolányi Dezső Napok irodalmi tanácskozásán (2002. március 28-án)

 

1 Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. 264-272.
2 Tolnai Ottó: Világpor. Forum Kiadó, Újvidék, 1980. 229.
3 Pilinszky az IN MEMORIAM CELAN-t készül meg-nemírni. In.: Balkáni babér. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001. 193.
4 Árvacsáth. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1992. 81.
5 Uo. 78.
6 Balkáni babér. 67.
7 Két teniszütő. In.: Vidéki Orfeusz, 266.
8 A Versek (Forum Kiadó, Újvidék, 1975) kötet alcíme is Rekapituláció.
9 Tolnai Ottó: Kékítőgolyó. Új prózák könyve. Kortárs Kiadó - Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994. 358.
10 "minden szabadkai megszállott (őrült) helytörténész (ha nem kosztolányit és/vagy csáthot kutatja) akkor a villamos történetét". Érzékiség gyónásom. In. Balkáni babér, 143.
11 Versek könyve. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1992. 97.
12 Életjel. In.: Versek könyve. 98.
13 Uo.
14 Balkáni babér. 147.
15 Balkáni babér. 154.
16 Balkáni babér. 136.
17 Balkáni babér. 180.
18 Balkáni babér. 181.
19 Balkáni babér. 154.
0 Balkáni babér. 147.
21 Balkáni babér. 136.
22 A véletlenek folytán, melyek olyan nagy jelentőségűek Tolnai versnyelvében, nem közülük, csupán közelükből került ki Az ingamozgás elmélete című, 1883-ban Eszéken megjelent könyv, melynek szerzője Kosztolányi Dezső apja, Kosztolányi Árpád.
23 Baránszky Jób László: Kosztolányi arca. Új Írás, 1985. 11. 12-17.