Antal Attila
Nem én voltam...

"Kivérzett az ujjam, ahogy a rövid göndör hajú parasztasszonyok kiveszekedtek magukból, és lábaik elé hullottam, fájdalmasan és könyves kézzel, hemperegve a porban. Nevettek. Tudatlan agyukban késként fordultam meg, hogy fejük vérzett végtelen nyomort üres testükbe, mely csak fejésre alkalmas, melyről (ha valaha is létezett) minden szépséget eldolgozott a kapa és a vasvilla a tehenek lábainál. Szájuk mély istállószagtól terhes fellegeket árasztva üvöltött mosolyt fonnyadt arcukra. Megint belém rúgtak, s nevettek, állati, ormótlan csöcseiket remegtetve; rázták disznószerű seggüket, felkészülve az újabb rúgásra, szemeikből torzult, kancsal kacsintások repültek egymás felé, és paraszt szívüknek mennyei örömöt okoz minden átok és nyál, mellyel meggyaláztak. Anyám vezeti a tömegeket, kifordult kereszttel nyakában, egyébként meztelenül, fehéren, és én vagyok a hibás hibáiért, melyeket miattam követett el tegnap és mindig. Kérlek. Kérlek, rejtsd el fedetlen melleidet előlem, túl nagy a kísértés, és újabb testvérekkel ajándékozom meg magam, kiknek sírását már nem tudnám egyben elviselni, és belém nyúlnék, hogy megint fájjak. Ezért inkább a rúgások, és a gyalázat. Rám varrják jeleiket, hogy azután. véres lyukakba helyezett ujjak nem fognak többé bántani, és betakar majd egy hideg kar, és betakar majd egy forrón fájdalmas gondolat, mely azonban most utolsó, és készületlen." Nem akarok véres lyukban aludni soha már, mert nem értelmes minden fertőtlenített ötlet, és hiába őrült meg értem mindenki, mikor az én őrületem meg sem született még. folytatnom kell magam.

"Követem példájukat, és kasztrálom könyveimet, kivágom a betűket, egyesével, és szétszórom őket a baromfiudvarban, nevetek már én is, mindenen, ami ártalmas. A csirkék, és az öreg tyúkok, szemeiket meresztgetik új áldozataikra, de nem sokáig tétováznak, egy szárnycsapás, karattyolva zabálják a valaha-tudást; én csak nevetve bámulom élvezetüket. Most már vagyok én is valaki, szagom is van már, és szakadok, de nem vagyok már szomorú: legnagyobb gondom az eső, vagy nem." Kurva, kikaparja a szemem, de nem hagyom magam, és elárulom neki, amit már egy órája tudnia kellene, de kihasználtam a helyzetet. Most megszólalok, de ő csak néz, nem hiszi, hogy most újabb Krisztust ölök meg benne. Összetört és fáradt, pedig csak egy órája találkoztunk, de nem vesztegettük az időt: nincs időm.

Lent sétáltam az utcán, most utoljára, de ezen nem gondolkodtam, csak egy érzés fogott el, hogy végre találkozunk majd megint, még ma, mert holnap már késő lesz, s ő lesz ki a holnapot örök holnappá változtathatja. Estefelé értem a külvárosba, bűz és mocsok hazája, de élveztem, most először életemben. Ahogy megláttam az utcán ácsorogva, egyedül, de nem magányosan, hisz vele volt szépsége és frissessége, pont, ahogy emlékezetemben élt; nem találkoztam senkivel egész nap, de fáradtan feküdtem le aludni, félve az éjféltől, s vágyva rá: unok én már mindent itt, nincs több dolgom, elvégeztettem, megszületetlenül. Odamentem hozzá: ??? Igenlő válaszával megölte bennem a kételyt. Margarétának neveztem, bár megkért, hívjam csak Marinak. Nem teljesíthettem kéréseit, ma nem. Ma ő szolgál engem, amíg erejéből telik, mégis ő fog élvezni, s enyém a gyötrődés. Zöld üveget tartott a kezében, mert először megijedt, de virágot kaptam fogaim közé, és elájult. Felvittem a szobába. Kint álltunk a teraszon és vágytunk déligyümölcs-illatra, és barackot adott a kezembe; a látványtól elsírtam magam.

Kopogtak az ajtón, és én léptem be, kék ruhában, melyet sosem viseltem, mosolyogtam, és kiesett a kezemből az arc, melyen egész nap dolgoztam, a padlón ezer darabot szült magából, s hiába kaptam utána; te sem láttad mi történt, pedig emlékszem, néztél állandóan, megbabonázva. Nem kérdeztem semmit, csak a testedet láttam, kifacsarva, angyali mosollyal, de nyugodtan pihenve. Ettünk, majd megkértem, vetkőzzön le. Szájába acélrudat tettem, s ő vetkőzni kezdett. Fehér testén csak néhány folt volt, mellei mereven rugalmasak, égbemeredően alkalmazkodtak minden kívánsághoz, vágyaim királynői ők, kiket szolgálni öröm, de meggyötörni élvezet; hasán már meglátszott az anyaság örök nyoma, de feneke márványként csillogott, combjain uralkodva, de nem elnyomva azok fényét, és ártatlan gyávaságát, és kárpótolt minden gyengeséget. Megismerkedtem mindenkivel, de nem érdekelt senki, üres társalgásaik idegesítettek, és a vacsora után otthagytam őket, lopva kisurranva az utcára, hogy végre levegőhöz jussak. Egy lány a bálon megsimogatta arcomat, és csókot helyezett arcom csúcsára. Szép volt, táncoltunk és azt mondtam neki, ő az egyetlen, aki örök holnappá tudja változtatni a holnapot, ezért kezét nem engedtem el, pedig hamar elfáradt. Még nem volt sötét, de már esteledett, ahogy a külváros felé rohantam, ruháimat tépve, mert szagot éreztem, mely orromat marta. A szobában sötét volt, és meleg. Egyre melegebb, párásodott a levegő, és csak halk nyögések hallatszottak. Nem mertem belépni. Tudtam, hogy anyám van bent, azt is tudtam, nem egyedül. Leültem az ajtó elé, befogtam füleimet, és sírtam, sokáig, zokogva.

Még soha nem éreztem ilyen jól magam, és megtáltosodtam, mert tudtam, neki így öröm az, mi nekem fáradság, és fájdalom. Ültünk az ágy szélén, kezeim még mindig melleivel játszadoztak, de én már nem.

-- Csodálkozom, hogy még nem tudod, ki vagyok. Miért élvezed? Miért jó neked a nyálam a melleiden és a hasadon?

Nem szólt egy szót sem, mert kopogtak. Egy hordár, vagy benzinkutas lépett be, mindenesetre kék overallja volt. Kezéből kiejtett valamit, de az nem tört össze, csak puhán dobbant a padlón, és az ágy alá gurult; meglátott bennünket. Ijedten rohant ki a szobából. Nem néztem utána, kinyitottam anyám szobájának ajtaját, de az üres volt. Az imént még két ember fáradt lihegése, most csak nedves szag, és hiány. A padlón valami összetört, megpróbáltam feltakarítani, mert én leszek a hibás. Az arcot a kezembe vettem, és tovább táncoltam a lánnyal, aki most görcsösen kapaszkodott a kezembe, szemei a távolba meredtek, mintha mozicsodát látna az égen. A bálban telefonáltak, mondták, azonnal menjek, mert anyám rosszul van, rohamot kapott az ágyában, s félő, hogy most nem éli túl. Amikor hazaértem, csak egy félmeztelen, izzadt testet láttam, ahogy görcsösen szorít egy fényképmaradványt, melyet, úgy látszik, előbb összeégetett. Ujjai, mintha mutatni akarnák, az ágy alá lógtak. Benéztem. Egy régi órát találtam, mely megállt. Mutatói szerint tíz perc múlva áll meg.

A nőhöz fordultam, meg kell neki mondanom, amit már egy órája tudnia kellene. Nem hiszi még, hogy újabb Krisztust ölhetek meg benne. Most már nyugodt vagyok, békével várom a holnapot, csak még hadd telefonálok egyet, talán megoszthatom örömömet.

2002. április 22.