Bakos András
Lefelé

Felébred az éjszaka közepén, a még ismeretlen ház padlásszobájában, és bár semmit se lát, olyan sötét van, azért kinyitja a szemét, és elindul előrenyújtott kézzel, mint alvajáró az amerikai rajzfilmekben, arra, amerre az ajtót sejti. Megtalálja a falat, a kapcsolót, de úgy érzi, biztosan fájdalmat okozna ilyen sötétség után a fény. Kinyitja az ajtót, örül, hogy itt nem nyikorognak a zsanérok, előrelép, megfogja a korlátot, s elképzeli maga előtt a meredek lépcsőt, amelyen napközben csak lassan mert lemenni. Megáll. Itt is azonnal a kapcsolóra tapint a falon. Elhúzza a kezét. Jobb, ha nem lát le a deszkák rései között.

Mióta a költözésre készültek, az este átgondolt feladatok és a gondok reggelre kelve összekavarodtak a fejében. A ruhával, könyvvel, gyerekjátékokkal megtelő dobozok zörgése közben került kórházba az apósa. Néhány nap múlva nagyapja is, ugyanabba a kórházba, csak másik emeletre. Egy éjjel azt álmodta, érte is eljött a mentő, de nem beteg volt: a mentőorvos azt mondta neki, azért viszik el, mert liftkezelőre van szükség a kórházban. Néhány nappal később hazajöhet a nagyapja, aztán amikor a költözést szervezik, apját is be kell vinni. A kórház folyosóján találkoznak. Hallgatnak mind a ketten. Nemcsak, hogy szava nincs erre a szerencsétlen sorozatra, de már nem is lepődik meg. Este, otthon végül a dobozba kerül az a képkeret is, amelybe a felesége a család összes tagjáról készült régi és új képeket beragasztotta. Elköltöznek, gyorsan, kapkodva, van segítségük, nem is akármilyen, a csöndes szavú férfi a leszerelt csillárok helyére foglalatba csavart égőket köt. Estére megágyaznak a rumli közepén, de csak akkor jut eszébe, hogy örülni kellene az új háznak, amikor meglátja a kisebbik fiát, aki a szivacs ágybetétből kunyhót hajlított a feje fölé, és komoly figyelemmel rendezgeti benne a kispárnáját és a takaróját. Néhány napja semmi fontosat sem felejt el, igaz, gondolkodni sem szokott. Vajon meddig marad ilyen? Amikor nézi édesanyját a kórházi ágyon, ahogy mindenáron fel akar ülni a frissen műtött csípőjével. Hirtelen olyan érzése támad, hogy nagyon könnyű a gyomra; le kell ülnie, de így se jó, kiküldik a levegőre. Ilyesmi még nem fordult vele elő. Szégyenkezik, elsősorban maga előtt; hogy ennyire nem ismeri magát. Pedig már harmincéves.

Éjjel, álmában az anyja arcát látja. Ekkor ébred fel. Kilép a szobából, megáll a lépcső korlátja előtt, és úgy dönt, nem kapcsolja föl a villanyt. Előtte, alatta három és fél méteres szakadék: a lenti előszoba. Eddig azt hitte, tériszonya van. Lehet, ez itt, a sötétben tényleg már valaki más. A jobb láb előrelendül, aztán süllyed lefelé, lassan, sokáig, mígnem hideg, lakkozott felülethez ér. Az első lépcsőfok. Nem számolta meg világossal, így nem tudja, mennyi van még hátra.