Beke Ottó
Gyuri

Tombolt a kávéházak ifjúsága. Ki akarta adni minden dühét. Távol maradni a hétköznapok szürkeségétől, levetkezni a fojtó ruhákat, ledobálni egyiket a másik után. Elkergetni a kínzó képeket, és beleveszni a mámorba. Közben pedig beszélni, beszélni és beszélni. Mesélni, hogy ekkor vagy akkor mit csináltunk és hol. Ugrattuk egymást, és ami a fő, hogy együtt. Tűz ropogása, vacsorafőzés, Dunaföldvár, részeg hajnalok, borozások, végtelenbe nyúló séták, furcsa józanodások. Móni nevetgélt, Csaba mosolygott, én jól éreztem magam.

- Meleg van.

- És nagy füst - bólogattunk.

- Sétáljunk.

A szabad levegőre mentünk, hogy fejünk a sok cigaretta és a hangos zene után kiszellőzzön. Móni vidáman nevetgélt, velem és Csabával viccelődött. Csillogott a szeme. A fák egymásba karoltak. Az ívlámpák fényénél bogarak röpködtek. A csillagokat bámultuk, ahogy pislákolnak, és a csillagképeket, a Göncölszekeret, a Nagy Nyári Háromszöget; felhők úsztak fölöttünk. Előttünk pedig a gondtalanság és felelőtlenség édes ígérete lebegett. Belejátszott Móni kék farmernadrágja, a vihogásunk és az ég valószerűtlenül szétfolyó színei. Talán az ital tette: pörgött a világ.

Móni az égre mutatott, s ujja nyomán egy parázskör lobbant föl. Aztán kialudt. A lány, úgy tűnt, tudja, mit akar. Haját szőkére színezte a természet. Figyeltük, mi történik. A felhők ereszkedni kezdtek. Kibontották fátylaikat, visszahúzták őket, belegabalyodtak. Egyre lejjebb és lejjebb értek. Különös figurák alakjait vették magukra, formálódtak, dolgoztak. A fák csúcsainál sem rekedtek meg. Zöld színűvé változtak, és lejöttek közénk. Megérintettük őket, játékokat gyúrtunk belőlük. Csaba labdát, Móni emberalakokat csinált, és parancsolgatott nekik, meneteljenek, feküdjenek, kússzanak. Miközben a labdát adogattuk, ők belenéztek Móni kék szemébe, és engedelmeskedtek neki: meneteltek, feküdtek, kúsztak.

Belélegeztük a felhőket. Jó mélyen. Aztán kifújtuk. Aztán ismét. Megsokasodtak. Úsztunk a sűrűben, lebegtünk. Mintha halak volnánk, és a vízben elnyúló hínárkarokat kerülgetnénk. Móni jelezte, figyeljünk! Hozzám lépett, átfogta a fejemet, és a fülemhez hajolt, mint aki súgni akar. Zöld csíkot fújt át a fejemen, a füleimen keresztül. Nem fájt, bizsergett. Keskeny felhőcsíkok vándoroltak bennem. Aztán Csabához lépett és vele csinálta ugyanezt. Elragadó volt. Felém hajolt és csókolóztunk. Simogattam a haját és a nyakát. Közben forogtunk. Majd Csabához fordult, őt karolta át. Szétestek a pillanatok. Élveztem ezt a szabadosságot, ezt a könnyű játékot, ezt a felelőtlenséget. Örömet leltem benne, ahogy Móni a karomba omlik, és velem van, majd újra Csabával.

Közben forogtunk. Elkeveredtünk a zöld felhőkkel.

A főút sarkán egy kirakat fényárban úszott. Odaértünk. Zene kísért bennünket. A sötétség fátylai föllebbentek. Móni arca fölhevült, vörösre váltott. Csaba fölkapott egy jókora követ. A keze hátralendült. A holdsugarak megcsillantak a kövön. Elhajította. Hatalmas csörömpölés támadt. Az üvegszilánkok szétrepültek és betemették az utcát. Majd csönd lett, fénylő járdák és rémült tekintetek.

Sziasztok!

Én Gyuri vagyok - motyogta valaki, nagyon halkan.

Ti kik vagytok?

Én Gyuri vagyok.

Senkiforma állt előttünk. Erősen kopaszodott, az arcát szürkeség fedte be. Miközben beszélt, vékony szája alig mozgott.

Ismerősek vagytok nekem. Téged hogy hívnak?

***

Én kicsit berúgtam. De nem. néha. csak úgy.

Érthetetlenül motyogott. A magány megtörte, és félénk lett. Senki sem állt mellette, amikor árva lett. Nem karolták föl, amikor kidobták az iskolából. S nincs, aki megveregesse a vállát, amikor kinevetik.

Cigarettátok van egy?

Szelíden mosolygott.

Ha nincs, nem baj.

Hamuszínű haja összeolvadt szürke arcával. A szemei kifakultak és észrevétlenül bújtak meg. A ruhája, mintha testének része lenne: bepiszkolódott.

Nekem elfogyott.

Nem furikázott csillogó kocsival, a főút mellett nem magasodott emeletes háza, és az utcán nem csörrent meg a mobiltelefonja. Nem tudott kellemesen csevegni, nem voltak menő barátai és márkás ruhái. Nem volt semmije. Ugyan ki menne feleségül hozzá? Soha nem tartozott senkihez. A magány megtörte, és félénk lett. Elvesztette hangjának erejét, lelkének bátorságát. Szüleitől nem örökölt semmit, talán csak azt, hogy lefelé tartson.

- Én Gyurika vagyok - ismételte, és a kezét nyújtotta. Szeméből melegség, jóság áradt. Halkan beszélt, a félénksége nem engedett. A kocsmából kidobták, ha leitta magát. Úgy bántak vele, mint egy kutyával. Nem vették be a kártyába, azt mondták: "Ülj a helyedre!" Gyökértelenül állt a világban. A sors eltaszította, az évek elszálltak fölötte.

Amikor látta, hogy rá se hederítünk, visszahúzta a kezét. Szemhéja alól bizonytalanság és szégyen folyt ki. Szégyellte magát.

Én kicsit berúgtam máma. De nem szoktam.

Érthetetlenné halkult a hangja. A sehova sem tartozás megtörte. Szemhéja alól fémes szégyenérzet csordogált alá. Nem volt rá szükségünk. Úgy tűnt, alakja összezsugorodik. Karjai élettelenül csüngtek le törzse mellett. Lehorgasztotta a fejét. Viharverten állt az utcán. A sors elgáncsolta, az évek elszálltak fölötte. Az arcán kevés borosta ügyelt. Behúzta a nyakát. Szégyellte magát. Ahogy még jobban összezsugorodott, a ruhái lötyögtek rajta? kabát, amelyről hiányzott néhány gomb és a piszkos ing.

Haragot nem érzett. Szelídség vegyült indulataiba.

Fékcsikorgás hallatszott. Rendőrautó fordult be a sarkon, hirtelen jelent meg. A fényszórók bevilágították a terepet. Szétszórtan üvegdarabok csillogtak. A levegőben felhők kavarogtak rémülten. A rendőrautó egyre közeledett felénk. Gyuri észre sem vette. Lesütött szemmel ácsorgott.

A kocsi közeledett. Szirénázott. Kék fény járt körbe. Nem ijedtünk meg. Móni észbekapott, mélyet lélegzett. Csaba és én követtük a példáját. Akkorát lélegeztünk, mintha mindent be akarnánk szívni, összesűrítve a házakat az ívlámpákkal, az utakat, a padokat a vaskorlátokkal, a hidakat meg mindent. Amikor megtettük, egy pillanatnyi szünetet tartottunk. Aztán kifújtunk mindent egy szuszra. Nagy szelet kavartunk. A fák meginogtak. A lámpák körül röpdöső bogarak a távolba sodródtak. De ami a lényeg: elfújtuk a zöld felhőket. Eltűntek a láthatárról. Mire a kocsi megállt, tiszta volt a levegő.

A rendőr kiszállt. Egyenruhát viselt. Katonásan, fegyelmezetten lépdelt. Arca szigorú keretek között mozgott. A földön pislákoltak a széttört üvegdarabok. Gyéren bevilágították az éjszakát.

Móni, Csaba és én egymásra néztünk.

- Ő volt - mondtuk, és Gyurira mutattunk. A barátság kötelezett minket, hogy kiálljunk egymásért. Megálljuk a helyünket a bajban. Hallgatólagosan a beleegyezésünket adtuk, hogy bármilyen áron megvédjük egymást, mi hárman, három jóbarát. Tekintetünkkel áthatolhatatlan és fedhetetlen kört alkottunk, melybe idegen be nem léphet. Érdekeinket szolgálta ez a szövetség. Gyurika kívül rekedt a körön. Nem jutott hely neki. Ismét magára maradt. A rendőr megérintette a karját, és a kocsihoz vezette. Kinyitotta az ajtót. Gyuri nem ellenkezett. Szeméből jóság áradt. Nem szólt semmit. Szelíden mosolygott. Beült a hátsó ülésre. A könyökére egy felhőpamacs tapadt.