Bence Erika
Líra a tájban

Dudás Kálmán (1912-1983) költészete

Németh István Házioltárában egy pillanat erejéig felvillan Dudás Kálmán patikussegéd arcéle. Keresztanya - aki ugyancsak Keller Béla gyógyszerészék házában cselédeskedett, s "nagyravágyó ember"-nek tartotta a fiatalembert, akinek tanyasi származását sem tévesztette szem elől - nem tudhatta, hogy az elkülönülés vágyát nála nem a "föltörekvők" fölényérzete, hanem egészen másféle öntudat, a költői világérzékelés "máskéntlátása" táplálja. Nekünk, kései befogadóknak, e kép, azaz a hétköznapi valóság elől az irodalom emelkedett világába forduló patikussegéd alakja (az azonos sorsmomentumok alapján is) egy másikét, a maga is többszörösen (Kosztolányi Dezső költészetében, Lovas Ildikó novellisztikájában) irodalmi hőssé lett és maga is írói véna Jász Dezső alakját juttatja eszünkbe: "A patikának üvegablakában búsul, búsul egy gyógyszerészsegéd..." - írta Kosztolányi.

Csak találgathatjuk, ez idő tájt, amikor Dudás Kálmán és "fehérlelkű" Keresztanya szemléleti összekülönbözésére sor került (Németh István könyve alapján arra következtethetünk, ez a harmincas évek eleje lehetett), vajon a költő formába öntötte-e már a lélek gazdagságával szembeállított anyagi boldogulás talmi értékéről szóló meggyőződését s hitvallását a táj, a szülőföld nyelvteremtő hatásáról. "Mikor a dalt végigdaloltam, / s a szememben a sötét meglazult, / láttam őket botjukra hajoltan / vigasztalan vakon vonszolták / dísztelen lelkű ócska rongyát..." - jelöli Ars poétika című költeményében az említett antinómiát. A Vallomásban "hajlongó szép fák"-ról beszél, amelyekre "tiszta dalok lelkét tárja / a szerelmes szél, a tavaszi hárfa...", Vers című - a tárgy invokatív helyzetbe való helyezése révén -, ódai hatást keltő költeményében pedig "az ámítás hazug szép selymei"-nek nevezi a költői gondolatokat. Az idézett versek mindegyike első, még az egyedi versnyelv hiányát mutató Déli szél című, 1939-es kötetéből származik, amelyeknek a tájköltészet toposzaiból ("nekizúdult vad vihar", "aranyhajú búzás mező", "haldokló avar", "estbe csitult ezüst jegenyék", "napos mező", "zúzmarás fák", "téli vágta" etc.), a költőként való megnyilatkozás és szerepvállalás sztereotípiáiból (a "lompos", "kócos", "kacagott" költő), a szerelmi költészet formuláiból (lány-tavasz, lány-mosoly, lány-tükörarc, leányhang a szélben, vágyak a gyűrött vánkoson, a szerelem a bánat tükre etc.) és utánérzésekből alakuló - ezért meglehetősen sematikus - világát, olykor a versek ironikus árnyképével (Szerelmes dadogás, Kontár vers az Úrról) bontja meg, és teszi élményszerűvé. 1930-ban már A Mi Irodalmunk, később a Kalangya munkatársa, szerepel A Mi Irodalmunk Almanachjában (1931), az Ákácok alatt (1933) című novellaantológiában és a háború utáni Téglák, barázdák (1947) című, "elkötelezett" szellemiségű antológiában. A vajdasági magyar irodalom alkotója 1948-ig volt, amikor is Magyarországra költözött. Mellékesen jegyzem meg: a második világháború végén Jász Dezső is hasonlóképp cselekedett, azzal a különbséggel, hogy ő véglegesen hátat fordított az írói alkotómunkának. A végleges elhallgatás árnyéka Dudás munkásságára is rávetült, mintegy két évtizednyi szünet után, csak 1961-ben jelent meg Budapesten Szederillat című, válogatott verseket tartalmazó kötete (amit további három követett még: Sugaras evezőkkel, 1971, Percek pillanatkörén, 1975, Kettős szélárnyék, 1981), miközben erőteljesen a délszláv irodalom magyarra fordítását szolgálta munkájával, számos fordítása között van Krleza-, Oskar Davico- és Zmaj-fordítás.

Említett pályakezdő kötete, a Déli szél (1939) mellett Dudás Kálmánnak még egy kötete, az Egy marék föld (1944) jelent meg vajdasági kiadónál (Szenteleky Társaság, Zombor), azzal a megjegyzássel, hogy az 1941-es átmeneti időszakban Budapesten napvilágot látott Vád helyett című könyve is "itteni" kiadvány. Az autentikus költői nyelv létrejöttén túl, költői ihletköre teljes métékben fedi a Déli szél tájban gyökeredző és a szülőföldhöz kötődés jelentette élményvilágát, noha az előző kötetből csak az - Ady "eltévedt lovasát" idéző - Téli vágta és Nagyapám című költeményeit vette fel új kötetébe. Bárhol jelentek is meg azonban könyvei, ihletettségének forrása ugyanaz maradt, a hegyesi táj és a hozzá kapcsolódó létérzékelés lírát formáló benyomásai és megértés-változatai. Versvilága, amelynek létrehozásában - miként Bori Imre állapítja meg irodalomtörténete vonatkozó fejezetében - "egyaránt felhasználta a 'nyugatos' magyar líra és a horvát modern költészet eredményeit", a táj keltette impressziók, hangulatok, gondolatok és életérzés-variációk sajátos együttzengése. Szinte nincs is olyan költőnk, aki egyedi opusán belül ilyen következetesen hű maradt volna a költővé avató ihletkörhöz, a tájélmény lírai megszólaltatásának nyelvi és formavilágához. Az autentikus befogadói közegtől való (időbeli és térbeli) eltávolodás folyamata ugyanakkor mintha semlegesítette volna költészetének hatásfokát, minimalizálta a befogadói elvárások intenzitását, s elősegítette a vajdasági magyar irodalmi reprezentáció működtette kánonokból való kihullását.

Végezetül egy, az elmondottakhoz kapcsolódó olvasástörténeti adalék. Dudás Kálmán korai, a második világháború előtt napvilágot látott köteteiből ma nem sok forog közkézen, s a könyvtárak sem igen rendelkeznek velük. Az első két könyvet az ún. Löbl-hagyatékból sikerült "előbányászni" Újvidéken, az Egy marék földről már lemondtam, amikor váratlanul rábukkantam a zombori Polgári Kaszinó könyvtárának leltárlistájában. Nem részletezem, mennyire nem volt könnyű megtalálni a könyvállományban, amikor viszont igen, meglepő adatokkal szolgált. A kézzel írott bejegyzés szerint 1966-ban Herceg János író ajándékozta a könyvtárnak. Kartonlapja szerint csak egyetlen olvasója akadt, aki harminckét évvel ezelőtt emelte le a könyvespolcról. A könyvtáros figyelmeztetett, nehogy "megfertőződjek" - így mondta - a reá rakodott több évtizedes portól.

(Elhangzott Kishegyesen, az idei Csépe Imre Emléknapon.)