Bence Erika
A beszéd individuális tere
A regény, a Gályanapló, több mű paratextusa: a Sorstalanságtól Az angol lobogóig tart. Tartamszerűsége az időbeliség primer jelentéssíkján túl "az egyazon regényt élni és írni" (65. o.)1 antik toposzokkal ("navígare necesse est") analogizáló folyamatát jelöli, kiindulópontját a rendelkezésre álló "nyelv" és a "kész fogalmak" megtagadásának momentuma, míg lehetséges eredményét az új "látás"-ra épülő beszédmód megalkotása jelenti. "Négy éve dolgozom a regényen - nem inkább önmagamon? Hogy lássak? És majd szólhassak, ha láttam?" - tematizálódik a kérdés a Gályanaplóban (16. o.), amely - mindenekelőtt négy mű (a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és Az angol lobogó) intertextuális vonzatkörében - az írásról (a műalkotásról? regényírásról?) szóló beszéd individuális tereként, míg a regények - az olvasó elvárásaival való számvetés értelmében - ugyanennek a közösségi viszonyrendszerében identifikálódnak. Monologizáló tendenciát indukál a naplóforma, diszkurzív mintát a regény. 1998-as, A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című könyvében ez a monologizáló-dialogizáló attitűd a próza szervező elveként működik.
A Gályanapló az írásnak mint új nyelvi-fogalmi apparátust konstruáló folyamatnak a személyi vonatkozásait tematizálja: "Kezdetben, azt hiszem, az ember egyszerűen csak buta, butább mindenki másnál, akik tüstént mindent értenek. Az ember aztán úgy kezd írni, mint aki súlyos betegségből akar fölépülni, úrrá lenni elmebaján - legalábbis addig, amíg ír" (16. o.). Az individuum ("önmagam" - miként az író nevezi) e fölépülési/fölépítési folyamat "legriasztóbb ismeretlenségi tényezője" (73. o.), a "legnagyobb kaland"2. A mű, pontosabban - az írónak a szó értelmét megtagadó felfogásához alkalmazkodva ("a szónak nincs értelme" (65. o.) - a regény nyelvet és valóságot megreformáló megírási folyamata "önmagam", azaz az individuum megalkotása. Kertész Imre Az angol lobogó című prózaműve kapcsán írja Bányai János3, miszerint "az ént művelő, kereső, elemző kalandnak a neve próza". A regény "önmagunk", mondja az író (16. o.). A "legnagyobb kaland"-ot, az individuumot ugyanakkor "külső determináció" (15. o.), stigmatikus tényezők hálózata veszi körül. A XX. századi "én"-t és prózáját meghatározó stigma a totalitarizmus, amely "képtelenségbe szorítja" az individuumot (15. o.). Az "önmagam" megalkotását jelölő regény(ek) létrejöttéről szóló naplóbeli beszéd a sorstalanság vagy képtelenség prózájának alakulástörténetét taglalja. Amennyiben a valósággal összhangot kereső embernek és a tényeknek mint képtelenségeknek a kapcsolata alkotja a sorsot, az "erkölcsi életet" (14. o.), a képtelenségbe szorult ember elveszíti ezt a lehetőséget, s valóságként nem önmagát, hanem saját determinációját értelmezi. "Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét. A külső determináció azonban, a stigma, amely életünket az adott totalitarizmus egy helyzetébe, egy képtelenségbe szorítja, meghiúsítja ezt: ha tehát a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként a saját - viszonylagos - szabadságunkból következő szükségszerűség helyett, ezt nevezném sorstalanságnak. Lényeges, hogy determinációnk mindig ellentétben álljon természetes felfogásunkkal, hajlandóságainkkal, így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság" - olvashatjuk a Gályanaplóban (15. o.). Így lesz a Sortalanság című Kertész-mű a determinációként megélt valóság, a képtelenségbe szorított individuum regénye; a Gályanapló a vele együtt ható önértelmezés, a regény, amely önmagára - ez esetben a Sorstalanságra (részben A kudarcra és a Kaddisra) mint paratextusra - reflektál.
"A következő fejezetben Auschwitzba érkezem" (22. o.) - mondja a naplóíró. Auschwitz kultúrát kizárólagos tulajdonná alakító totális struktúrája - erről szól A holocaust mint kultúra című Kertész-esszé4 - meghatározza az elbeszélés mibenlétét, és megszünteti a klasszikus értelemben vett regénybeli jellemeket. A Sorstalanság megjelenítette individuum determinációja fénykörében, képtelen léthelyzetében, "sorstalansághoz való viszonyában" (22. o.) látható. A Gályanapló beszélőjének értelmezése szerint "a szöveg maga nem leírás, hanem történés, nem magyarázat, hanem idő és jelenlét - mindig és mindenütt lényegi funkció, sohasem 'külső' vagy 'írói', szóval sohasem üres. A kiindulópont nem az individuum jelleme, metafizikája vagy pszichológiája, hanem életének, egzisztenciájának az a kizárólagos területe, amely a Struktúrával kapcsolódott - pozitívan vagy negatívan - össze, amit odaadott vagy kisajátíttatott belőle" (23. o.).
A Sorstalanság zsidó szereplője ("nem más, mint helyzete, egy helyzet az 'adottban'?" (18. o.) a napló felvetette intertextuális szöveghálóban, az olvasás (Kertész Imre olvasásának) folyton történő eseménysorozatában referenciális értelemben is megfigyelhető. A per és A kastély világa a közmegegyezéses hazugság és az ezen alapuló szolgaság világrendjének szemszögéből értelmezi az individuumot. K. mint a "szabadság Lohengrinje" (46. o.) érkezik a faluba, hogy a világrendet megtörje, és bejusson a kastélyba. A mű tehát annak a világrendnek a regénye, amelyet a tárgyi valóságban bemutatott kastély jelképez, s amelyben belül helyezkedik el a teljes élettel azonosított érték. A kastélyba való bejutás a totalitarizmus világrendje által kisajátított értékből (az életből) való kirekesztettség állapotát szüntetné meg. Ezért fontos K. számára - Thomas Mann szerint "specifikusan zsidó, de művész, az ember felé tágulóan" - maga a "bejutás" tette, mert ha a kastély urainak engedélye szerint csupán letelepedne a faluban, beleegyezne saját determinációjába: a totális Struktúra létrehozta kizárás létjogosultságát ismerné el. A Sorstalanság hősének képtelen sorsa a holocaust kizárásos kultúrájában a kastély jelképezte világrendre reflektál. Kertész már említett esszéjében, A holocaust mint kultúrában Jean Améryre hivatkozva magyarázza e kizárás lényegét: "... a szellemi és esztétikai javak vitathatatlanul az ellenség tulajdonába mennek át..., az auschwitzi német zsidó rabnak (...) a teljes német kultúrát át kellett engednie akár a legutolsó SS-legény számára is."5 A valóságként elfogadott determináció, a külső önkény mint sors(talanság) a Sorstalanság című regényben befogadóra reflektáló diszkurzív viszonyrendszerben jelenik meg, míg a róla szóló naplóban az elvi alapvetés öntisztázó, ezért egyszemélyes, önreflexív síkján. Kifelé irányuló beszédmód az első, individuális a második.
"A kudarc - az utolsó regény, amit még a csupasz egzisztencia jegyében írok" (144. o.) - olvassuk a naplóban. Az önalkotó próza megírásának, létrehozásának folyamata szükségszerűen idézi fel az egzisztencialista filozófia nézeteit, többek között Camus és Sartre világértelmezését. "A XX. század szenvedélye a rabszolgaság" - jegyzi naplójába a szerző Camus szavait, ugyanakkor térbeli karakterjegyekre hivatkozva ("a Földközi-tenger vidékén a rabszolgaság is más, mint Kelet-Európában", 47. o.) állapítja meg, miszerint az "mégsem érti Kafkát": nyugati értelmezések szerint a kastély transzcendens alkotmány, míg a kelet-európai jól tudja, hogy a "közmegegyezéses szolgaság világképe" (47. o.). A "közmegegyezéses szolgaság" világa a világrenddé avatott hazugságon alapul. Működése ugyanakkor nem a kastélyt mint értéket birtokló hatalom akaratától, hanem a közmegegyezéstől függ. A közmegegyezés kettős alapú. Egyrészt a kastélyon kívüli falu lakóitól, másrészt a kirekesztetteknek a beleegyezésétől függ. K. küldetése - értelmeződik a naplóban - épp ezért tragikus: a közmegegyezés ellenében bontakozik ki. A Sorstalanság-történet hőseinek "képtelenségbe szorítottság"-át a közmegegyezés elfogadása indukálja. A kudarc ennek a tragédiája: "Az itt élés szégyene. Abból a szemszögből, hogy elfogadtam a rabszolgaságot - abból a szemszögből egyszerűen, hogy élek (...). Azzal, hogy itt maradtam, kivontam magam a tragikum, azaz a sors alól, és a komikumnak, a véletlenektől hemzsegő állami tömegsorsnak vetettem magam alá." (95. o.) A napló a sorstalan és kudarcra ítélt individuum megalkotásához, a regény(ek)hez vezető út dokumentuma, a róla való gondolkodás menete, a regény(ek) a meg- és újjáalkotott én letéteményei: "Lehetséges-e itt is az egzisztenciális zsenialitás, az egyszeri létezés mélységes átélése, az élet megélése, ez a nagy, az alapvető kérdés. És a válaszomban nem kételkedhetem: igen. Az individuális feladat itt is, mint bárhol, betölthető - ez A kudarc regénytechnikája, ez A kudarc regényvilága. A történelmi körülményeket a mindenkor esetleges anyagnak tekinteni, amelyen az egzisztencia átküzdi magát: a diadal - amely egyidejű a pusztulással - egyetlen pillanat csupán, ez a pillanat azonban maga a mű; és éppen azáltal és éppen annyiban mű, hogy megteremti - vagy inkább végrehajtja - a saját lehetőségét" (95. o.) - olvashatjuk a napló be- vagy inkább - a beszédszerűség indukálta - "lejegyzései" sorában.
Az "én"-t kereső és megalkotó prózaírás kalandja, a róla való gondolkodás folyamata a Gályanaplóban térbeli dimenziót nyer: a távolság megtételének alakzatai irányítják a próza szerveződését. A valóság, amellyel összehangot keresve konstruálja az individuum önsorsát, a regényt, gálya képében objektivizálódik. A hozzá való viszony leírása metaforikus értelmű: "A gálya közös. Ti építettétek, együtt utazunk rajta, de a vizeket, melyeken sodródunk, nem uralhatjátok. Miért tesztek hát úgy, mintha kapitányra, kormányosra, első és másodtisztre és legénységre volna szükség?" (43. o.) A Camus-re való hivatkozás értelmében: "Ma minden művész beszáll kora gályájába." (5. o., mottó) A művészi (ön)alkotás-folyamat a tengerre szállás, a hajózás klasszikus sémája szerint tagolódik. Első része a "nyílt vizekre" való kihajózás szakaszával esik egybe, ezt a "szirtek és zátonyok közt"-i bolyongás követi, uganakkor az utolsó szakasz a hagyományos prózaszerkezet megtagadása és átírása, hiszen a tárgyalás hármas konstruáltsága helyett a megoldás, a harmadik szakasz áll három egységből: elengedi (a kormányt), behúzza (az evezőket), boldog. Ez utóbbi mozzanat a hajózás mint konkrétumokban megnyilatkozó (s a jelentésátvitel síkján az írás folyamatával azonosított) tett helyett a hajósra, a cselekvő lelki motiváltságára irányítja figyelmünket.
Beszédszerűsége folytán a Gályanapló szövegvilága a megszólítás, jellegéből kifolyólag a folytonos önmegszólítottság jeleitől terhelt. Az első személyű hivatkozások az önkonstrukciós prózaformálási attitűdre hívják fel a figyelmet ("a regény egyenlő önmagam"), míg a többes szám első személyű utalások az individuális teret a kollektív, sőt, a személytelenül közösségi felé tágítják. A nyelv és a kész fogalmak elleni lázadáson és az újjáalkotásukon alapuló szubjektív gondolkodásnak így lesz a megoldása, "végterméke" a mű, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis, s így válik a beszéd individuális tereként funkcionáló napló a diszkurzív feltételeknek engedelmeskedő regény előzményévé: azzá a hellyé, ahol az egyéni sorstörténet a XX. század stigmatikus tényezőivel és a korszak nagy metaforáival (a koncentrációs tábor és pornográfia) való összefüggései, a hozzájuk való viszony kifejezésformái (a "forma" szó itt azt jelenti: "az élet mint szellemi jelenség újra életre kel egy műben", 200. o.) révén kapja meg önéletrajzi fedezetét. Kertész Imre megfogalmazásában: "A Sorstalanság mint önéletrajzi regény. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma szemályiség áttörésévé és foglalatává".
1. A szövegben oldalszámozással jelölt idézetek Kertész Imre Gályanapló (Bp., 1992) című művéből származnak.
2. Idézet Bányai János A kudarc után című tanulmányából = B. J. Talán így, Újvidék, 1995., 75- 83.
3. B. J. id. m., 75.
4. Kertész Imre: A holocaust mint kultúra = K. I. A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, Bp. 1998, 85- 103.
5. K. I. id. m., 88.*Elhangzott Újvidéken, 2002. október 18-án a Kertész Imre munkássága címmel az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, valamint az MTA Irodalomtudományi Intézete közös rendezésében tartott tudományos tanácskozáson