Bojtár Endre
N. Péter

A hetvenes évek egyik késő őszi délutánján átruccantam hozzá Horányból Kisorosziba, hogy érdeklődjek, hogy áll a regénnyel. (Éppen állt.) A falu fölötti kietlen és már elnéptelenedett domboldalon, a sívó homokon árválkodó rozzant faházban, amelyben az egyetlen luxust a pompás kandalló jelentette, Nádas egyedül volt. Éppen ebédelt-vacsorázott. Magam, ha Horányban egyedül maradtam, meglehetősen férfias-rusztikus háztartást vittem (mosogatás a kútnál, minimális tányérfelhasználás stb.) Itt viszont az asztal megterítve, mint a Gundelnál, damaszt szalvéta, az első és második fogást képező rántott patisszonhoz (épp soros vegetariánus korszakát élte) kés-villa, üvegtálkában majonéz, a desszertnek felszolgált (!) gyümölcskompóthoz kompótos tál, kiskanál. Kicsit elhűltem, (amin aztán egy kicsit ő hűlt el, később finoman meg is írta). Nem azon, hogy akkor is ragaszkodik önmagához, mikor kilométeres körzetben nincs körülötte senki, amikor a Holdon van, egyedül, hanem azon, hogy ezt az élet minden vonatkozásában és pillanatában érvényesíti: nekem csak a szavakhoz van hasonló viszonyom, a dolgokhoz nem.
(Most egy kis kitérő Nádas írói típusáról, mondhatni módszeréről: nem a szavak embere, hanem a dolgoké. A szembeállítás megértéséhez elég "prózánk ikercsillagának" másik tagjára gondolnunk, aki viszont mindenestül a szavak embere. Nádas nemcsak hogy egy mindent észlelő és rögzítő fényképész szemével nézi a világot, de minden és mindenki bőre alá is lát. Szerinte a szavak kevesebbet fejezhetnek ki, mint amennyit eszünkkel-értelmünkkel tudhatunk, s összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint amennyit érzékeinkkel felfogunk a világról. Az ember lényege: érzéki. Az ember lényege: a test, amely Nádasnál közvetlenül, mintegy a szavak kiiktatásával vall gazdájáról. Ahhoz azonban, hogy ez ne valami puszta fiziológiai naturalizmus legyen, össze kellett kötnie a testet a metafizikával és - ami a legújszerűbb - a történelemmel. Ilyeneket olvashatni nála: az érzelmek mechanikája, Istent talán egyedül ösztöneinkben kereshetjük föl, a test tisztátalan funkciói valami isteni eredetű pornográfia megnyilvánulásai, demokrata arc, a test története stb. - Ma még alighanem felmérhetetlen a magyar irodalom szempontjából annak az óriási szerencsének a jelentősége, hogy az Emlékiratok könyve, egy magyarul írt remekmű volt az első, amely a modern európai kultúra talán legnagyobb hiányát - Nádas kifejezésével -, csonkolását: a testről való nem-beszédet, mellébeszélést, hallgatást kiiktatta, megtörte, feloldotta - habár az már ma is nyilvánvaló, hogy Esterházytól kezdve Závadán át legújabban Rakovszkyig mennyi mindenki számára volt Nádas az úttörő.)
Vissza ahhoz, ami gondolkodásának, írásainak a középpontjában áll: a személyes identitáshoz. Ami nem valami készen kapott és állandó egység. Ellenkezőleg, szüntelenül meg kell küzdeni minél pontosabb és önmagunkkal szemben kérlelhetetlen összerakosgatásáért és viszonylagos egyben tartásáért, mert csak ez: a személyes identitás, az önmagam személlyé formálása kecsegtethet némi reménnyel arra, hogy ha nem is végső, de legalább némi időleges haladékot kapjak az egyetlen bizonyosságra, a "hiány bizonyosságára". Pontosan tudni a semmit, rendíthetetlenül hinni a semmiben, s az evvel egyedül szembeszegülni képes személyes identitásban - ez az a hit, amely immúnissá teszi Nádast bárminemű kollektív azonosság erkölcstelen felelőtlenségével szemben, ez az a hit, amellyel felvértezve ennek a mondataival bíbelődő, többnyire vidéki magányába vagy külhonba elvonuló embernek a "nemzeti sorskérdésekben", a napi politika ügyeiben is mindig igaza volt - kezdve a jugoszláviai bombázásokon, a NATO-csatlakozáson át egészen a Medgyessy-ügyig.
Hatvan év - tapasztalatból tudom - egy kicsit sok. (Utána meg végképp egyre kínosabb a számolgatás.) Nem lenne célszerűbb, ha áttérnék barátságunk személyesebb, közös időszámítására, s azt mondanám: Isten éltesse a jövőre 38 éves Nádas Pétert!?