Bori Imre
"Széles Bánátnak vándorlegénye", akit "nem papnak teremtett az Isten"

(Kálmány Lajosról II.)

Kálmány Lajos papi tanulmányait a temesvári papneveldében végezte, s ott 1875. július 24-én szentelték pappá. A gimnáziumi tanulmányai nem szereztek sok örömet neki: soha nem azt csinálhatta, amit szeretett volna. Nem véletlen hát, hogy már az első osztályban bukott diák, aki apja tímárműhelyébe kerül inasnak. A magyar néprajztudomány szerencséjére a következő tanévet újrakezdi - talán a tímármesterség kevéssé illatos levegőjű műhelye facsarta az orrát, ami azonban bizonyos, hogy a bácskai Kucoráról származó anyja, a falu hentesének makacs lánya (aki ruszin bölcsődallal altatta újszülöttjét) konok természete, s az azzal járó kitartó ambíció ültette ismét az iskolapdba. Nem járhatott konfliktus nélkül a pályaválasztás körül támadt családi dilemma: az ímmel-ámmal végzett gimnázimi évek után a temesvári papnevelde sem az ő kedvére való lehetett. Talán csak anyja boldog, hogy papfia lesz, a papjelölt makacs, az anyjától örökölt természete abban kétségtelenül megmutatta magát, amikor a papneveldei évek idején, miként a Péter László által írt életrajzából tudjuk: "teológiai tanulmányai alatt még a szünidőben sem látogatott haza, s anyja csomagjait fölbontatlanul visszaküldte". Csak a már fölszentelt pap kopogtatott be a szülői ház kapuján. Nyilván nem pap akart lenni, pedig a vele együtt érettségizők legnagyobb számban (nyolcan) a papi pályát választották. Anyja kívánságát teljesítette, s a fiú egy életen át hordta a foglalkozásából és a természetes vonzalmainak ellentétéből ácsolt keresztjét. Péter László szerint "innen szomorú, kedvetlen, keserű természete", s ide vezethető vissza tragikus sorsa is. A gimnáziumban ugyan Löw Immánuel, a majdani nagy hebraista barátságát szerette meg, Temesvárott pedig Csiky Gergely volt az egyik tanára, de ott volt a városban Szentkláray Jenő és Szabó Ferenc - mind a ketten majd plébánosai lesznek. Ami mindmáig nincs kellően megvizsgálva, az Kálmány Lajos elhatározása, hogy papi pályájának már első állomásán, Pécskán gyűjteni kezdje a népköltészeti alkotásokat, tehát már 1875-ben, hogy 1876. október 17-én már gyűjteményes kötete bevezetőjét írja Tájékoztatásul címmel. Ez az alig másfél könyvoldalnyi szöveg a fiatal Kálmány Lajos gondolatvilágába is bepillantást enged. Arról beszél, hogy közvetlen ihletője a Magyar példabeszédek és jeles mondások című, Dugonics András 1820-ban posztumusz megjelent gyűjteménye volt, hiszen könyvét a "gyűjtő iránt való tiszteletétvélte kifejezni, amikor példáján buzdulva - vad virágokból koszorút kötött s azt Neki szenteli". Említi Abafi Aigner Lajost, aki munkára biztatta, s amikor Pécskáról Csanádapácára került, azt írta a magyar könyvkiadásban oly jelentős szerepet játszó Abafi Lajos, a Nemzeti Könyvtár című sorozat kiadója: "Figyelmébe ajánlom a helyi mondákat, találósmeséket, példabeszédeket és a siratókat. Ha ez utóbbiakból egy csomót kaphatnék, azonnal írnék róla." Versenyre azonban Kálmány Lajos nem Dugonics Andrással, hanem Kriza Jánossal kel, amikor első gyűjteményének két kötetét a Koszorúk az Alföld vad virágaiból címen adja ki, a Vadrózsákra is utaló módon. Benedek Elek a Szeged népe 1881-ben megjelent első kötetét bírálva nehezményezi Kálmány Lajos gyűjtői felfogását, mert Kálmány ellenzi a gyűjtött szövegek hamisítását, "vállalva" a "kritikátlan szerkesztés vádjának ódiumát is. Azóta Faragó József kimutatta, hogy Kriza János és társai mintegy a "székelyesítés" patinájával vonták be az oly nevezetessé vált balladák szövegét. Kálmány ellenben ezt vallotta: "Nekünk feladatunk nem magunkat, hanem a népet, a népköltést, nem pedig a magunkét bemutatni, mit ha szem előtt tartunk, feladatunkat hűen teljesítjük." Kálmány Lajos tájékoztatójának van ugyanakkor egy mondata, aminek tragikus megvalósulását egy életen át szenvedte: "a kitartás (ti. Abafi Lajosé), melyre buzdított, hiányozni nem fog; nem főképpen abban az esetben, hogy ha oly szerencsés lehetek, hogy több magyar községben egy-egy évet tölthetek." Nos, nem a maga akaratából, de valóban majd minden évben "szerencséje volt" új plébániára kerülni, új faluba, és nézhetett új konfliktusok elé. Nagyszabású gyűjtőmunkájához talán az égbekiáltó mostoha emberi sorsa kellett, amit a pécskai kezdetektől (tehát 23 éves korától) a legrettenetesebb magányba vetve élt haláláig, 1919 decemberéig. Megérte-e a hozott áldozatot a Mű (tanulmányai sora és kilenc folklorkötete), amit faluból faluba való költözködései, az újra kezdések sziszüphoszi átkával viaskodva teremtett meg. Az utókor mondta ítéletét, csak éppen az elismeréssel járó koszorú ma is virághíjas.

Az életpályája elé gördülő akadályokat részben gyűjtőmunkája képezte. Törökbecsén és Csókán egyenesen az erkölcstelenség vádját szegezik mellének: "sikamlós verseket gyűjtött az iskolásgyerekektől"! Törökbecsén plébánosa, a történettudós Szentkláray Jenő sem tudta megvédeni, aki az Apátfalvára helyezett Kálmány Lajos után küldi vigasztaló mondását: "papokkal álmodni szerencsétlenséget jelent". Pedig igyekezett komunnikatív lenni. Amikor Eleméren szolgált a történelmi könyvek sorozatát kiadó Szabó Ferenc oldalán, a Szeged népe 1891-ben megjelent harmadik kötetét dedikálja főnökének: "Főtisztelendő Szabó Ferencz plébános úrnak kiváló tisztelete jeléül Kálmány Lajos." S adedikációt Szabó Ferenc mintegy nevének kézírásával honorálta. Szót tudott érteni azonban a falvak népével - nem egy ízben utánamentek panaszaikkal.

Nem volt talán szolgálati helye, ahol vagy munkájával, vagy szokásaival meg ne botránkoztatta volna a falu vezetőit, ha mással nem, szembeötlő, a renddel nem törődő temperamentumával. A XX. században már "afféle elparasztosodott falusi pap volt", aki a "gazdálkodás körében nem illő foglalkozások űzése által híveit megbotránkoztatta": felült bizony a trágyás kocsira is, ha kellett, s úgy hajtott végig a falun. "A hatalmas termetű, majd másfél mázsa súlyú vérbő embert - írta róla Péter László - a sok bor és dohány végül is tönkretette: 1906. augusztus 1-én ötvennégy éves korában agyvérzést kapott és a jobboldala megbánult. Állítólag borotválkozás közben érte a gutaütés." De nem orvossal, hanem a csorvási kuruzslóval gyógyítatta magát. S ezek után Egyházaskéren Borbély Mihály meséit jegyezte és adta ki a Hagyományok című művének második köteteként. 1915 februárjában (az életrejzíró e dátum körül zavart mutat) pedig az aldunai székelyekhez utazik gyűjteni. Tapasztalatairól Sebestyén Gyulának számol be: "A csángókról nem tudom mit tartsak? Ha székelyek, akkor miért nincs fogalmuk sem Kádár Katákról s egyéb kiváló székely balladákról? Vagy én nem jó helyt kereskedtem eddig? Majd ha jobb idők lesznek, ismét elmegyek, most nem lehet, mert bokáig kell köztük a sárban járni, s nyakig sáros lesz az ember. Minden esetre érdekes köztük gyűjteni: sok szép adatot talál az ember a mitológia és nyelvészet szempontjából. A csángó elnevezésért haragszanak, ők székelyek. Attila ivadékai, nem csángók - mint mondják." Ám nem világos, hogy 1915 nyarán ismét a székelyeknél gyűjt-e!

Ami feladata volt az életben, akkor már bevégezte - kivadult az életből nem akart embert látni maga körül, hajnali két-három óra között ment ki az utcára sétálni. Senki sem vette észre, hogy meghalt: "többnapos halott lehetett már akkor - a patkányokat rezzentett el az ajtónyílás az arcáról" , amikor egy iskolásgyerek, akitől a rossz irkákat szokta megvenni, ment hozzá. Ő jelentette halálának hírét.