Bori Imre
Déry Tibor 1945 után (1.)

Feljegyzések

"Hogy ébren tartsuk magunkban az író megrögzött bíráló szellemét" (Déry Tibor)

Az elmúlt években több kötetnyi ismeretlen vagy alig ismert Déry-művet ismerhettünk meg Botka Ferenc nagy jelentőségű kutatómunkája és a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása nyomán, amely a Déry-hagyaték letéteményese és őrizője. A Déry Archívum összefoglaló cím alá fogva tizenhét kötetben tervezte Botka Ferenc a Déry-hagyaték dokumentumait megismerhetővé tenni (Kiadatlan és elfeledett művek; Az életmű kritikai visszhangja; Déry Tibor "levelesládái"; Dokumentumok). A sorozat most megjelent hetedik kötete, a Szép elmélet fonákja (Cikkek, művek, beszédek, interjúk 1945-1957) nemcsak nekünk tartalmaznak megismerni, felfedezni késztető szövegeket, akik éppen a jelzett tizenkét évben hermetikusan elzárva, a magyarországi irodalmi élettel szinte semmi kapcsolatot nem teremtve éltünk, hanem az egyetemes magyar irodalom ifjabb nemzedékeinek is, amelyek alig emlékeznek már a háborút követő pár esztendő pezsgő, valóban felszabadult irodalmi életére, majd a Révai József-Horváth Márton diktatúrája és kidobólegényei terrorja támasztotta légszomjjal küszködve élőkre (egyesek gyermekíróként vagy fordítóként dolgozhattak is), mások pedig hallgattak, kirekesztve az irodalmi életből.

Ha valaki meg akarja írni e sötét és veszélyes irodalmi korszak történetét (szellem- és politikatörténetét), keresve sem találhatna Déry Tibor e kötetébe gyűjtött írásainak jóhiszeműsége ellenére is megbízhatóbb kalauzt. Most már nem csupán hallomásokra vagyunk utalva, élményfoszlányokra, közvetett híradásokra és a tény-visszhangok információira. Elég, ha arra utalok, hogy az 1960-es évek elején, amikor magyarországi író barátom társaságában egyik pesti antikváriumban felfedeztem Horváth Márton Lobogónk: Petőfi című 1950-ben megjelent tanulmánykötetét, mindössze öt forintért, lelkesedve, hogy odatehetem majd Lukács György Irodalom és demokrácia (1947) és Új magyar kultúráért (1948) című kötetei mellé, kísérőm elképedve nézett, s nem tudta megérteni az irodalomról vallott nézeteim ismeretében, miért az örömöm Horváth Márton könyve kapcsán. A magyarázat igencsak egyszerű: abból az irodalmi korszakból származott Horváth Márton könyve, amely akár irodalmi archeológiai leletnek is beillene, hiszen egy korszak jobb megismerését ígérte. A hallomást az elolvasásra válthatom fel.

Déry Tibor írásainak a tavaszon megjelent gyűjteménye is a felfedeznivalók garmadájával teszi gazdagabbá azt a képet, amelyet az 1960-as évektől (a Befejezetlen mondat első kiadása eljutott hozzánk) Déry Tibor munkásságáról alkothatunk magunknak. Még akkor is, ha azt tapasztaljuk, több ebben a majd hatszáz oldalas könyvben az irodalompolitika, mint a klasszikus értelemben vett irodalom. S talán nem is kell csodálkoznunk, hiszen Déry Tibor az 1910-es évek végén volt a magyar irodalmi élet részese, azután pedig majd huszonöt évig attól hol messze került, hol a közelében élt, de valójában nem tevékenyen élt benne.

Tényleges irodalmi belépője nyilván nem csupán jelképesen 1945. január 15-én Budapesten, a Nádor utcában következett be, amikor, mint Pomogáts Béla írta Déry-könyvében, "kezet szoríthatott az első orosz katonával", s nyomban felesége, Oravecz Paula keresésére indult, s meg is találta, akárcsak a "mamát", édesanyját, s nem kell neki sok idő, hogy feltámadjon benne a "jókedv és buzgalom", s mint írta, "mérhetetlen életkedvet érzett, nem telt bele egy hét, s már éjszakánként, egy cipőpasztába dugott kanóc fényénél, írni kezdett". Természetesen első feladatának tudta, hogy visszakérje a barátainál letétben hagyott regényeinek kéziratát, elsősorban az Illés Endre megőrizte Befejezetlen mondat három kötetének szövegét. Nyomban (tehát már 1945-ben) elővette a Tengerparti gyár és a Szemtől szembe című művét, és megjelentette, 1946-ban pedig elkészülnek az Alvilági játékok című novellaciklusának darabjai, s ezek megjelenésével az irodalompolitika éppen úgy feladja neki a leckét, mint az 1947-ben bemutatott Tükör és az 1948-ban előadott Itthon című műve fogadtatásával is. Az összeütközések tüskéi az első elismerések virágai között rejtőzködve igencsak próbára tették lelkesedését és türelmét, hiszen nem fűti gondolkodását a "Lobogónk: Petőfi" eszméje, de azok a követelmények általában sem, amelyeket Révai József és Horváth Márton immár vegytiszta szovjet felfogásban megfogalmaztak, és az íróktól teljesítésüket elvárták. Jellemző, hogy az első áldozatok egyikének éppen Déry Tibor a hőse, akinek az Alvilági játékok című novelláskönyvét betiltják a Háború című elbeszélése miatt, amely az első közlés után, íme, csak most, 2002-ben jelenik meg újra. A Pestre behatoló orosz katonák a Nádor utcai ház pincéjében megerőszakolják a házmester tizennyolc éves lányát, míg a másik helyiségben az anyja vajúdik.

Olvassunk bele ebbe az eddig ismeretlen elbeszélésbe:

"...Szemre ezen az első napon lent az alvilágban is alig változott az élet... A Nádor utca 46-ban is eseménytelenül telt el a nap. A pince, amelyet már rég mályvaszínűvé festett a rémület, s úgy átalszőtt idegrostjaival s fonalaival, hogy a helyiségből már szinte lelkiállapottá vált, mint egy megvalósult kényszerképzet lapult a föld mélyén.

A fal mellett, a polcokon pislákoló mécses több árnyékot vetett, mint fényt. Ha az egymás mellett sorakozó, gyűrt, fehér ágyak valamelyikéből egy-egy hangosabb szó röppent fel, az mint egy szívóbomba minden neszt magába rántott, s egy hosszú sáv légüres csendet vágott maga mögött. Még a gyerekek is nagyobbrészt átaludták az egész napot...

A két pincehelyiség, amelyeket csak egy lécajtó választott el egymástól, estére - mire a két orosz katona a csigalépcsőn lebotorkálva benyitott az óvóhelyre - az egész napi várakozástól úgy átidegesedett, hogy a falakon vastag csöppekben csillogott a verejték, s az ágyak, mint a megvert kutyák, szüntelenül nyikorogtak a csendben... Termetre a két katona egyforma volt, egyforma csapzott, szőke haj buggyant ki sipkájuk alól sápadt arcukra. Vállukról géppisztoly lógott, melyet ferdén előre billentve, alsó karjukon nyugtattak. Homlokukról halántékukról patakzott az izzadtság. Mindkettőnek sebhelyes volt az arca s egy kis párafelhő libegett a szája előtt... Amikor ágytól ágyig futva, fel-felvágó zseblámpáikkal bevilágítottak a nők arcába, s a zöldes sugárkévék hol egy fiatal leányarcot, hol egy ráncos, foghíjas szájat hasítottak ki a homályból, s egy perc alatt egy egész albumnyi női arcképet göngyölítettek az emlékezetre, mialatt csizmájuk ide-oda cikázó, puha topogása egy félelmetes és huncut tánc ütemét kopogta ki a cementpadlóra, a síri csendben figyelő pincében hirtelen egy velőtrázó sikoltás hallatszott. S egy lélegzetnyi idő sem telt el s már egy másik sikoltás felelt a túlsó sarokból.

Az egyik orosz katona a derekán átkarolva a házfelügyelőék tizennyolc éves szőke lányát a kijárat fel vonszolta. A másik, aggodalmasan összeráncolt homlokkal egy ágy fölé hajolt, amelyben a lány állapotos anyja a rémülettől vajúdni kezdett..."

A novella végén "vidor géppisztolyropogás szállt le a pincébe", a "szemközti égő ház málnapiros fénybe mártotta" a járdát, s a két orosznak már hűlt helye volt.

Nyilvánvalóan Déry Tibor sem csodálkozott, hogy ez a novella nem nyerte el az irodalompolitikusok tetszését. Az orosz katonákról festett kép hiteles volt!