Bori Imre
Déry Tibor 1945 után (2.)

Feljegyzések

"Hogy ébren tartsuk magunkban az író megrögzött bíráló szellemét"
(Déry Tibor)

Déry Tibor (jeleztük már) 1946-ban nem új művekkel lép az új és alakulóban lévő magyar világba, hanem a háború előtt írt műveit veszi elő a fiókjából. 1946-ban például az 1930-ban írt Pesti felhőjáték című kisregényét, míg egyetlen friss műve, az Alvilági játékok című elbeszélésgyűjteménye problematikussá vált: titokzatos körülmények között Moszkvában "szovjetellenes" minősítést kapott, csendes feledésre ítéltetett, és szinte észrevétlenül vonták ki a forgalomból 1948-ban. Rakoncátlan gondolkodó ő, aki már 1947 elején vitázik a pártközpont színe előtt Bolgár Elekkel (akkor moszkvai nagykövettel) Zsdanov hírhedetté vált és példaértékűnek tartott "állásfoglalásáról a Zvezda és a Leningrád című folyóiratokban felfedzni vélt "dekadenciáról", a "burzsoá kultúra előtti hajlongásról", illetve a folyóiratok "tanítvány szerepéről".

Déry Tibor, már a Moszkvából érkező fagyos ideológiai szelek előérzetében pár hónappal megelőzve a Zsdanov-referátumot, amely a következő években a magyar irodalompolitikának és irodalomkritikának is kézikönyve lesz, a magyar nyelv ügyét tartva magasra lép fel, és "lázas sietséggel és lelkesedéssel veti papírra" (Botka Ferenc) S.O.S. című 1946. március 23-án a Új Idők című lapban megjelenő írását, lapban, amelynek már nem Herczeg Ferenc, hanem Kassák Lajos volt a szerkesztője. Gondolatait több írásában is közzétette. Hadd jegyezzük meg, nem rendhagyó vállalkozása volt ez Déry Tibornak - olyan elődökre is hivatkozhatott, mint Kosztolányi Dezső.

Így tetszik, érdemes megismerkedni ezzel a terjedelmében igen magvas, de lényeglátó szép szövegének főbb bekezdéseivel:

"A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Egyetlen javunkat veszítenők el vele, amelyet idegen segítség nélkül - sőt, csak anélkül! - tudunk helyreállítani..."

Drámaian ünnepélyes hangú már az első fent idézett mondata, s nem nélkülözi az író és az irodalom helyzetére való utalást, amelyben a szöveg megfogalmazódott. Egy romokban heverő ország képe is felmerül, amikor Déry az idegen segítség nélküli szellemi újjáépítést tartja szükségesnek. Később majd egészen konkrét lesz, az idegen művek tolmácsolásában felfedezi a nemtörődömség, a hozzá nem értés kontár szellemét, és a legelemibb nyelvtani szabályok ellen vétőket említi, egy kalap alá véve a hivatalos hirdetmények, faliújságok magyartalanságait a politikusok, sőt tudós előadók nyelvi vétségeivel, akik "úgy ütik-verik, nyomorítják a nyelvet, hogy maholnap már a felrobbantott Lánchíd is beszédesebben fogja példázni történelmünk leggyűlöletesebb korszakát."

Visszakanyarodva a bevezető mondatokig, azoknak a folytatása már a nyelv kérdését taglalja, s nem nehéz felismerni, hogy szavai a lassan az élet minden területét behálózó új ideológiai uralom bűntetteinek lajstromát" sorolják:

"Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Ugyanaz a gyilkos rombolás folyik testében, mint a háború sújtotta emberi szervezetben, amely lassan elerőtlenedik, sápkórossá válik, elkorcsosul. Mint egy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem és erkölcs ijesztő hanyatlását, az ízlés süllyedését, a lelki és társadlmi fegyelem felbomlását. A nyelv az arcnál is hűségesebb tükre a léleknek."

Azok ellen beszél elsősorban, akiknek "tudása az elemi iskolai vizsga próbáját sem állnák ki. A rádió nyelve "henyeségeivel" tűnik ki, a könyvekből pedig az "úgynevezett élményirodalom" "szennyes hullámai söpörnek végig a magyar stíluson."

Aztán ismét ünnepélyesen tragikus figyelmeztetése következik:

"A nemzet nyelvében él. Ha nem akarjuk, hogy első öngyilkossági kísérlete után még egyszer kardjába dőljön, fegyelmezzük ne csak gazdagságunkat, de eszméletünket is. A nyelv az egyetlen szellemi tényező, amelynek anyagi s gyakorlati ereje s szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendő. A nyelv adománya nélkül nem lehet sem kereskedni, sem országot igazgatni. De aki hibásan beszéli, írja, az a szellem és anyag csodálatos csereforgalma révén hibásan is gondolkodik. S a hiba ragadósabb, mint az egészség."

Ezért kell országos erőfeszítést tenni, "önvédelmi szervezetet" kell létrehozni a nyelv, azaz a nemzet méltóságának megvédésére". Sokan voltak vészharangkongatásának meghallói 1946 áprilisában már megalakul a Nyelvvédő Bizottság Halász Gyulával (aki az Édes anyanyelvünk című 1938-ban megjelent nyelvművelő könyv szerzője volt) és Laczkó Gézával az élen, az indítványozó Déry Tibor pedig titkára lesz a bizottságnak, aki egy esztendő múltán, 1947 júniusában ír majd összefoglaló jelentést munkájukról. Vállalkozásuk csődjéről beszélt, okát pedig abban látta, hogy "rosszkor kezdték el a munkát", "az országépítés számtalan feladata közt ez (a nyelv karbantartása) rangban és fontosságban úgy látjuk ma még jóval alacsonyabb helyet érdemel, mint amilyet mi neki szántunk". A pártolására felkért intézmények és személyek neve pedig igencsak gazdag volt! A közömbösség jellemezte a közélet viszonyulását, míg Trócsányi Zoltán a nyelvvédelem megszüntetését javasolja, mondván: a nyelvvédelem fejvédelem is. Déry Tibor vallomásos szöveggel válaszol Trócsányi Zoltán ellenvetéseire, mely a Botladozások című 1978-ban megjelent kétkötetes cikk- és tanulmány gyűjteményében olvasható. Csak Kodály Zoltán említette elutasító felhangok nélkül Lőrincze Lajos Nyelv és élet című 1953-ban megjelent könyve bevezetőjében: "1944 pestisszerű nyelvrontása ellen nem volt védelem. A felszabadulás után egyesek gyanakodva tekintettek a nyelvművelésre, reakciósnak, sovinisztának bélyegezték, Déry Tibor felszólalása 1946-ban nagyrészt ezért maradt visszhang nélkül. "Ám, míly paradoxon: még Kodály Zoltán védőpajzsa is Sztalin nyelvtudományi cikkeire való hivatkozás volt. No meg Révai József pártkongresszusi beszédének egy passzusa!