b. z.
A harang szava

In memoriam Mal Waldron (1926-2002)

Meghalt az utolsó amerikai harangozó. Fekete volt, etióp rabszolgák csöndes mosolyú ivadéka. Koromfekete alakja szinte belesimult a zongora testébe, csak fehér hajkoszorúja világított. Szobormereven ült, szinte mozdulatlannak látszó ujjai alatt harangként zúgott a zongora. Harangozott? Hogyne, de nemcsak azért, mert zengő basszusai többször is egybesimultak a kanizsai Szent Őrangyalok templomának beszűrődő harangszavával, - egyszer, kemény billentéssel feleselve az égiekkel, még az égzengést is alátámasztotta dübörgő tremolóival -, hanem, mert muzsikájának foglalata a harangozó lélek muzsikája volt. Noha Waldron zenéjének egyik alapja az érces basszus hullámmozgása, férfiasan szűkszavú muzsikájához talán illőbb lenne halkabb, visszafogottabb hasonlattal fordulni. A szenvedés és a végtelen szeretet érintése ez a XX. századi zene. Szótalan fénysugár nem harangszó: a néma könnyek zenéje. Igaz, hegynyi könnyek koppanása. A Nincs több sírás balladában a befelé pergő könnyek csöndes dallamával búcsúzott - egykori kísérőjeként-, a jazz porig alázott nagyasszonyától, Billie Holidaytől is. Látszólag alig változott, mégis hosszú út vezetett a Billie Holidayt megtámasztó akkordok biztos épületétől, az utolsó lemez, a Még egyszer, Teljesen egyedül c. szólódarabjának minden emberi és zenei szabályokat felrúgó szabad, kozmikus csilingeléséig, a Teremtő egyszeri, tökéletes érintéséig, a halál előtti mindenttudás melankóliájáig. Ha harangozás, akkor sem tornyok zengő harangszava a waldroni zene, inkább az acélos lélek szelíd hullámverése, a végtelen panaszóceán szemérmes rezgése. A fájdalom gyémántszikláit szétporlasztó megbocsátás muzsikája volt Mal Waldroné.

Elmennek az öregek. S velük egy soha vissza nem térő szelete az emberarcú régi világnak. Még nem éltünk újabb korban hasonló űrt. Soha többé nem lesz fohász a kristiansundi öböl égi visszfényéhez, lebegő madárröptéhez, nem a rétek bársonyos susogásához. Nem a távlatok harangoznak majdan, legjobb esetben is csak a Manhattan óriástornyainak árnyékában kelt árva madárkák vacogása csilingel az eljövendő zenékben. A sípoló légszomj egyre vékonyodó hangszála húrozza majd az új zene boltozatát. Az ég szerelmére csak zenekonzervekből emlékszik, ki még élte, és az új ember őszintébbjeinek a reszketeg ember csontkoccanása jelzi a zene meglétét.

Everything Must Change - Mindent meg kell változtatni - éneklik a chicagóiak legszebb újkori spirituáléjukban. Valóban mindent, hiszen a bennünk immár sziklányivá sűrűsödött fájdalmat ezernyi fekete zenész égő lelke sem képes szétfúni, megolvasztani. Mindent meg kell változtatnunk - bévül.

Kezdhetnénk félreverni a harangokat. No nem Mal Waldron miatt, ébenfekete arcából mosolygós szeme csúfolódóan villanna felénk, hanem a jazz miatt, a zene miatt, a lélek állapota miatt. Miattunk. Harangozzunk, amíg van kikért. Talán nem is épült szebb templom az elmúlt században, mint a fekete jazzmuzsika temploma. A korbács ütésére a szépség megbocsátó simítása volt a válasz, és ma a megkínzott rabszolgák fohászainak morzsái után kapkodva melegszik az egész világ. Kilehelte önmagát a fagyott világba a forró fekete zene: a legnagyobb áldozat volt fundamentuma, az önzetlen, áradó szeretet falai, a mindent befogadó ölelés tornyai. Miközben önmagát a szent templom falaiba beépítette, szép lassan felszívódott e zene, eltűntek szülői is. Az önzetlenség templomának még emlékét is igyekeznek ma eltüntetni az érdek janicsárjai, égig érő üvegkalickáiktól nem látni e szerény, fénylő kupolát. Hiába lüktet, elszórtan még, ez a meleg szív, a fogaskerekek csattogása elnyomja búgó dobbanását. Így hát nemigen harangozunk, jószerivel nem tudjuk, miért is kéne. Hamarosan harang sem lesz, de még csengettyű sem, csupán a chipek ványadt csipogásának ökörnyála pókhálózza a léget. Óda a siket fülekhez...

Több évszázada nem épült szakrális templom a vén kontinensen. A vályút fordították ránk kupolaként, ez a vályú nőtt időközben bazilikányivá, moslék folyik ima helyett, háborgó mocsokóceán honunk, hiába kiabál égnek torkaszakadtából a Magyar Királyi Udvari Zenekar Kobzos regöse: "Csak a szenny, a genny, a pénz, a vér, a pénzzz...a bűn...", hiába regöli szakadatlanul királyi zenészünk, ténylegesen utolsó harangozónk, Szabados György a Mennyei utazást, mert mi mindannyian a Pokol legmélyebb bugyrát, utolsó állomását éljük - nem hallunk a szóra.

"Még oly soká virrad meg..." és addig "Mindent meg kell változtatni, csak az égi szivárványt, a szél fúvását és a madár röptét nem...."

Égi madarak készülődnek. Várjatok!

2002. decembere