Csiki László
A szózat

Ez nem sokkal azután esett meg, hogy Petőfi Sándor megharapta Jókai Mór fejét. Volt Petőfinek egy előreálló szemfoga, Jókai meg korán kopaszodott, már lemondott a festészetről, éjt nappá téve az íróasztalnál ült közös bérleményükben, és olyankor a pepit is levette a fejéről. Minden adott volt egy harapáshoz. Ott lakott már Juliska is, és esténként frígiai sipkát öltve ment színházba, megcsodálni társbérlőjük lévendő nejét. Jókai egyre írt, egyre hosszabbakat. Petőfi meg elunta, és odakapott a szemfogával, megmarta.
Hanem egy délután elszundított a kereveten, lehet, hogy azt is unalmában. Éppen akkor kötött ki a dunai hajó, és a küldöttséggel együtt azt az alkotmányrengető hírt hozta Bécsből: enged a császár. Juliska és Móric úgy határoztak, nem ébresztik fel Sándort, mert az örömében vagy csalódott dühében, amiért nem rá hagyták a keménykedést, még bajt csinál, ha nem egyéb, rebelliót. Elindultak ők ketten, le a Duna-partra.
Igen ám, de Sándor időközben felneszelt, vagy sugallatra, vagy mert az alvást és az unalmat is elunta álmában. Rángatta a kilincset, míg rá nem döbbent, hogy azok ketten barátin és álnokul rázárták az ajtót. Miből következik, hogy odakint országos események történhetnek, azoktól akarják őt megkímélni. Amúgy szaténselyem háziköntösben kiszaladt az erkélyre, és egyre azt kiáltozta a hűtlenek után, soha nem bocsátja meg, hogy rabul tartják, nem engedik szabadon és tenni a honért.
A pesti népek zömmel a kikötő felé igyekeztek, és felpillantva látták a hivatalilag is elismert váteszt az üres égre csapni karjait, hallották süvöltő fejhangját: rabság, szabadság, haza.
Há' bion, kitör a forradalom, ha Petőfi szól, bólogattak gondterhelten a polgárok, parasztok, vincellérek. Később azért lelkesedtek: dühükben is, a szabadságért is.
A vége meg az lett, hogy Jókait beválasztották az akadémiába. Igaz, sokkal később, amikor már nem akadt, aki megharapja a fejét.

A vállalkozó

A Három Rózsa étterem portáljának dőlve állt minden hétköznap délelőtt, tíztől tizenkettőig. Két karját hanyagul lelógatta, ha éppen nem szivarozott. De többnyire komótosan szívta a szivarját. Két-három napon át ugyanazt a szivart szívta. Sötétkék öltönyén szürkék voltak a hamufoltok, fehér ingén meg feketék. Egyéb pecsétek is látszottak rajta: babgulyás, zsíros kenyér, hosszúlépés.
Az arra járók az étterem tulajdonosának vélték, aki megengedheti magának a hanyag eleganciát, gondtalanul, dologtalanul, és majd csak az esti fogadáshoz ölt szmokingot. A tágas ablakok mögül kisugárzó fény, a bár átderengő háttere kiemelte esett alakját, a szivarfüst pedig szagos glóriába vonta. Valahányszor vendég közeledett a Három Rózsa felé, félmosollyal, már-már helybenhagyólag köszöntötte és szemét összecsippentve tessékelte befelé. Egy kissé lekezelően bánt az éhes városlakókkal, mint aki szusszanásnyi időre házába fogad egy hajléktalant. Nem mosolygott tele szájjal, mert kilátszott volna a foghíja. Nevetni meg nem volt oka, és már nem is kereste.
Ebédidőben megszaporodtak a vendégek, s ő ellökte magát a faltól, indult az ételéért. Szegénykonyhán étkezett, műanyag tálból, műanyag kanállal, és tömegszálláson aludt, ahol lefekvéskor imádkozni kellett, mint gyerekkorában. Kilenckor eloltották a villanyt, és ő órákon át nézte a homályos ablak előtt hintázó faágak árnyait. Apollinaire-t idézgette: "Letéptem ezt a hangaszálat...", vagy Adyt: "...minden ellovan..." A szagokat egy idő után nem érezte. A hortyogások, fogcsikorgatások, felkiáltások sem zavarták egy ideje. Álmában ő is ilyen hangokat hallatott. Holdkórosabb éjszakákon azt üvöltötte: KŐFÉM, KŐFÉM, Reiter úr, Reiter úr!
A portálnak támaszkodva szivarozott, és mélyre esett szemével a járda felét takaró zöld szőnyeget nézte akkor is, amikor a kirakatüvegre egy tojáskopasz pincér felragasztotta belülről a Tulajdonjog átadó feliratot. Elolvasta és megereszkedett, lágy ajkai közül hosszút sercintett a zöld szőnyegre, nyála fele azonban újabb foltot hagyott a zakóján.
Eladó?, kérdezte egy mély hang. Püffedt, szederjes arcú férfi állt vele szemben, ócska cipőjére roggyant téli nadrágban, nejlonszatyorral a kezében.
Ühüm.
Megbeszélhetnénk?
Megbeszélhetjük.
Van lennebb egy jó kis borozó.
Ez jobb, mondta ő. Különben is, ügyfelet várok.
A rongyoskás alak közelebb jött, tolta maga előtt a savanyú bűzét. Kiszalonnásodott posztókabátjáról mindenkinek eszébe jutott megkérdezni: nem túl meleg-e nyáron, de aztán senki nem kérdezte meg.
Érdekelne a dolog, mondta. Ha megkérdezhetem: miért akarja eladni?
Beszálltam egy angol pubba. Hogy precíz legyek, egy teljes hálózatba. Dum spiro, spero. Amíg élek, remélek.
Meg tudná mutatni az üzleti könyveket?
Amennyiben komoly az ajánlat, szerét ejthetjük annak is. Adjon meg egy alkalmas időpontot, és én ide rendelem a könyvelőmet.
A reménybeli vevő borostájában kapirgált sárga körmeivel. Nem talált semmit.
Hát, nem is tudom. Az egész hetem foglalt, közölte mélán.
Esetleg meghívnám ebédre, szombaton, mondta ő. Egy ital mellett megbeszéljük. De kérem, mutasson fel majd némi garanciát.
Of course, mondta a másik. Természetesen.
Ignác rágyújtott a negyed szivarra, és elégedetten pattintgatott ujjaival a zsebében.

A hőség

A melegit!, szusszantotta a levente, azzal ledobta átizzadt kacagányát, és megérezte rajta a párducszagot. A síkon egy szál fa sem állt, csak a láthatáron bókolt két akác, el-elmozdult alattuk az árnyék. Hujj, hujj, hajrá!, rikkantotta a levente, és rohammal indult bevenni a talpalatnyi hűst.
Ezt a kánikulát!, szusszantotta az iparügyi miniszter, és ledobta díszmagyarja felül a kacagányt. Estére frakkot öltött, de abban se volt jobb. A tetejébe a japán nagykövet azt állította két pezsgő között, hogy a magyarok az ötös lottó ötletét a mazsong nevű játékukból kölcsönözték.
Megfővök!, szusszantotta a hőstenor a falusi öltözőben. Ebből a szőrből meg mind átköltözik belém a moly. Ki fogok menni a divatból. Fogta magát a hőstenor, vállára vetett egy abroszt, akár a tógát, és abban énekelte a vidéki élmunkásoknak, hogy "Hazám, hazám, te mindenem..."
Két apró unokám a nyár közepén örökölt párducbőrön hentereg meztelenül, és én rájuk kattintgatom a japán fényképezőgépet. Pár év múlva már szégyellik megmutatni feneküket a nagyapjuknak. De biztosan találnak magukhoz illőt, akinek boldogan mutogatják.
Az állatkerti ketrec árnyékosabb feléből gyanakodva figyelnek a párducok, mint az idegenbe szakadt honfitársak, akik nem értik a nyelvet.

A vérdíj

Egy koporsó rendel, mondta a gyerekarcú tehenészlegény. Holnap délre. Akkor lesz a párbajom, az ivó előtt.
Méret?, tudakolta az öreg asztalos.
Rólam leveheti.
Édes fiam, mondta az asztalos, úgy indulsz harcba, hogy előre tudod, veszítesz?
Dehogy, mondta a bús tehenész. Az ikertestvéremnek lesz. Engem halálra keresnek, teleplakátolták velem a megyét, az öcsém meg annyira hasonlít hozzám, félek, őt lövik le helyettem. Ettől akarom megkímélni. Neki lesz.
Várj itt egy kicsit, mondta az öreg asztalos, azzal bokáig gyaluforgácsban hátrament a lakásába. Pisztollyal jött vissza, és azt rásütötte a marhahajcsárra.
Meg van kímélve az öcséd, mondta azután.
Másnap délben az ivó előtt a seriffhelyettes homlokon lőtt egy ácsorgó, bús tehenészlegényt. A poros úton hagyta, amíg döngeni nem kezdték a legyek.
Ha felvettem a vérdíjat, állom a temetést, mondta az asztalosnak.
Bízd rám, Ignacio, szepegte az öreg asztalos. Ennek ingyen összeütöm a ládát.