Csorba Béla
Nemzedékváltás

A TAKT-mozgalom múltjáról és jelenéről

Szombaton a temerini Hevér-tanyán befejeződött a 27. TAKT-tábor. A hír már önmagában is érdemes arra, hogy kissé elmélázzunk felette, hiszen vidékünkre nem jellemző, hogy közel három évtizeden át dacoljon a mostoha sorssal bármiféle alternatív egyesület, ha nem állnak a háta mögött bürokratikus községi vagy tartományi intézmények, bőkezű alapítványok vagy gazdag mecénások. Huszonhét éves fennállása során a TAKT mind szervezeti felépítése, mind pénzelése tekintetében sok mindent megért és többször átalakult. Születése a hetvenes évek elejére nyúlik vissza, amikor is Temerinben, de úgy általában a Vajdaságban is intenzív amatőr (de ebben az esetben talán helyesebb volna azt mondani, hogy alternatív) képzőművészeti élet folyt. Mintha a fiatalok a legkülönfélébb művészeti divatok utánzóiként próbálták volna kiélni mindazt a feszültséget, amelynek normális feloldására máskülönben a hetvenes évek fokozatosan megdermedő jugoszláv társadalma egyre kevésbé adott lehetőséget. Ebben a meglehetősen kedvezőtlen társadalom-politikai környezetben alakult meg Temerinben 1974-ben a Képzőművészeti Kör, amely hamarosan összeolvadt a fiatal irodalmárokat és néprajzosokat maga köré tömörítő másik csoporttal, s a nyolcvanas évek végéig Művelődési Körként tevékenykedtek. A képzőművészek már első kiállításuk egyikével politikai vihart kavartak, noha teljesen nivul és tudatlanul. Egyik fotósuk ugyanis egy egész kiállításra való fényképsorozatát nagy, feketére festett papírdobozok belső fenekére ragasztva függesztette ki a falra, Temerin akkor egyetlen kiállításokra alkalmas terepén, a társadalmi-politikai szervezetek folyosóján. Lett is kisebb botrány belőle, s a megnyitó másnapján a harcosszervezet nyomására maga a községi pártelnök intézkedett a képek eltávolításáról, ahogyan akkoriban mesélték, Major Nándor jóváhagyásával, aki úgy nyilatkozott, hogy a kiállítás voltaképpen beilleszkedik a jugoszláv "fekete hullámba". Fekete hullám alatt a jugoszláv filmművészet azon alkotóit értették akkoriban, akik műveikben kiábrándultságuknak és a késői Tito-korszak, de úgy általában a jugoszláv szocializmus bírálatának adtak hangot. Sötétben persze minden tehén fekete, s abban az intellektuális félhomályban, amely a hetvenes évek hivatalos jugoszláv ideolgóiáját jellemezte, már a feketére festett papírdobozkereteket is a rendszer bírálatának tekintették. E kezdeti politikai affér ellenére 1976-ban tizenegynéhány fiatal művészpalánta létrehozta az első TAKT-ot, akkor még TAM, vagyis Temerini Amatőr Művésztalálkozó néven. Az elnevezés sejtette, hogy az ötletgazdák valójában többre gondoltak, mint csupán képzőművészkedésre, valójában homályos multimediális sejtéseiknek is próbáltak helyet teremteni a nap alatt, ez azonban a későbbiekben nem sikerült tökéletesen. Hevér János, az egyesület vezetője széles körű ifjúsági mozgalomról álmodott akkoriban, s kiterjedt levelezést folytatott ilyen irányban, amivel csak azt érte el, hogy az egyesület tevékenységére felfigyeltek az állam és a párt minden rendű és rangú rendőrei, s hamarosan megbízható besúgók fogalmazták jelentéseiket a Művelődési Kör irodalmi rendezvényeiről és a képzőművész-találkozókról. Aztán megtörtént az első betörés is: nemcsak az írógépet és a magnót vitték el az "ismeretlen tettesek", de az összes fényképet és a teljes dokumentációt, sőt még a népdalokat és népmeséket tartalmazó magnófelvételeket is. Ilyen események árnyékolták be azt a lelkes tevékenységet, amely a községi mecenatúrával működő temerini Művelődési Körben folyt. A TAM hamarosan átalakult Temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozóvá, s egy időben a fiatal vajdasági magyar (de nemcsak a vajdasági és nemcsak a magyar) képzőművészek szemléjévé vált. A hetvenes-nyolcvanas években a TAKT-on megfordult mindenki, aki számított valamit a művészeti életben. A nagy, reprezentatív szemlék azonban egy idő után kiüresedtek, elveszítették varázsukat, s nem tudták - éppen a túlságosan széles merítés folytán - fenntartani az első évek magas esztétikai mércéit. A TAKT fokozatosan válságba került, ám az általános szemléletbeli és esztétikai szélcsendhez hozzájárult az is, hogy megszűnt a községi támogatás, majd a háborús esztendőkben akkor már ismert fiatal vajdasági magyar művészek csapata emigrált. Közülük addig többen a TAKT állandó visszajáró vendégeinek számítottak. Ebben a kényszerhelyzetben gondolt ismét egy nagyot Hevér, s 1990-ben Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor elnevezéssel polgárok egyesületévé alakította át a TAKT-ot, megőrízve a jogfolytonosságot. S a másik fontos változás volt a mozgalom életében, hogy a tábort kivitte a családi tanyára, a Jegricska melletti, csodálatosan szép természeti környezetbe. Ezzel a TAKT-ra látogató fiatal képzőművészek sokat nyertek, ugyanakkor azonban egyben el is szigetelődtek éltető közegüktől, a közönségtől, amit egy-egy kiállítás voltaképpen sohasem tudott pótolni. Pedig az 1995-ben a zentai múzeumban rendezett retrospektív tárlat, melyen közel száz alkotó munkáit tekinthettük meg, fényesen bizonyította a TAKT létjogosultságát, s akkor két évtizedes tevékenységének értékeit. Ami, mondanunk sem kell, nem jöhetett volna létre Hevér János ötletessége és szívós kitartása, s nemegyszer anyagi áldozatvállalása nélkül, s persze azok nélkül sem, akik - főleg temerini támogatói - a kellő pillanatban mindig a hóna alá nyúltak, ami korántsem volt egyszerű feladat, hiszen autoriter, rapszodikus személyisége, mely szenvedélybetetséggel is párosult, nemigen tűrte az övétől eltérő véleményeket, s igen gyakran reggelre lerombolta azt, amit éppen ő maga s mások estélig felraktak. Źgy azután egy idő után szinte minden generáció fellázadt ellene. Legutóbb éppen nem sokkal halála előtt hagyta magára egy egész nemzedékre való fiatal művészcsemete, akik korábban évekig a Hevér-tanyán vakációztak, nevelkedtek. Éppen ezért úgy vélem, nagy jelentőségű, hogy a TAKT-mozgalom temerini alapítóinak sikerült ismét szinte a semmiből - immár sokadszor - feltámasztani a képzőművészeti tábort. A zárórendezvény alkalmával bemutatott művek arról győzhettek meg minden jelenlevőt, hogy a mai tinédzserkorúak éppúgy nincsenek híján a tehetségnek, mint voltak elődeik. S mivel a legfiatalabbaknak is szükségük van nyári műhelymunkára, képzőművészeti szabadiskolára, az elkövetkező évek TAKT-táborai minden kétséget kizáróan immár az ő ecsetvonásaik jegyében fognak alakulni.