Csorba Béla
Visszavonható-e az örök béke ötödik cikkelye?

Háborúra készül a világ. A földteke egyetlen szuperhatalma készül megbuktatni egy diktátort. Korábban - mások mellett - ugyanezen szuperhatalom hathatós támogatásával sikerült bebetonozni a most vesztésre álló diktátor véres uralmát, és csinálni belőle halálkalifát. A háborús készülődés zajában vajon fenntartható-e még Immanuel Kant 1795-ös keletkezésű Örök békéjének ötödik, előzetes cikkelye? A kérdés ebben a formában legutóbb Jugoszlávia bombázása idején merült fel, ám ismét aktuálissá tette az Irak elleni amerikai készülődés.

Kant szerint, mint tudjuk, "egy állam sem avatkozhat bele erőszakosan egy másik állam alkotmányába és kormányzásába". Persze a mindennapi gyakorlatban ez az elv már megszületése pillanatában is problematikus volt, hiszen az európai hatalmak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem komolyan vegyék a königsbergi filozófus intelmeit. A politikai gyakorlat szempontjából mindez hovatovább másodlagos kérdésnek bizonyult az elmúlt kétszáz esztendőben is. Nem úgy a nemzetközi jog és a morál szempontjából. Az elvet ugyan a politika megcsúfolta, igazándiból viszont a morál ütött rajta sebet, már a 19. században, s a végzete a 20. században teljesedett be, méghozzá a totális államformák megjelenésével. A be nem avatkozás elve alapján ugyanis soha semmiféle totalitárius diktatúra nem lett volna - és nem lenne - megszüntethető, amíg csak az végelgyengülésben vagy aggkori elhülyüléstől (lásd a Szovjetúniót) ki nem múlik

Az alapelv érvényesíthetőségében Kant is látott problémát, noha, egészen más szemszögből, mint az utókor. Egyik lábjegyztében ezt írja: "Közönségesen föltételezik, hogy az embernek senki ellen sem szabad ellenségesen eljárnia, csak aki már tettleg megsértette. S ez egészen helyes is, ha mind a ketten a polgári-törvényes állapotban élnek. Mert mindenik fél azáltal, hogy ebbe az állapotba lépett, a másiknak a kívánatos bitosítékokat megadta. (...) Az az ember (vagy nép) azonban, akinek állapota még tisztán terészeti, megvonja tőlem a biztosítékot. Így már éppen ezen állapota által, amelyben mellettem él, megsért engem - hogyha nem is tettleg (facto), de mindenesetre állapotának törvénytelensége által (statu injustu), mert ezáltal én tőle folyvást fenyegetett helyzetbe kerülök. Kényszeríthetem tehát, hogy vagy velem közös törvényes állapotba lépjen, vagy pedig térjen ki szomszédságom elől."

Ha most a hangsúlyt nem a "természeti"-re tesszük, amely egyébként teljesen problematikus - hiszen ebből kiindulva akár a nomád népek 18-19. századi leigázását is megindokolhatták volna (persze a kongói törzsek és az amerikai indiánok kiirtásához nem volt szükség Kant lábjegyzetére) -, hanem "az állapot törvénytelenségére, ami közelmúltunk és jelenünk diktatúráira sokkal inkább ráillik, mint a természeti népekre, akkor már helyben vagyunk. Hogy az 1999-es példánál maradjunk: Milošević rezsimje egyrész "állapotának törvénytelensége", másrészt saját állama polgárainak egy részével szembeni népirtó gyakorlatával, harmadrészt szomszédainak nemcsak virtuális, de ténybeli és folyamatos támadásával jelentett veszélyt a világrend számára. Ami által nemcsak a jus gentium (vagyis az államok népjoga és egymás közötti viszonya), de a jus cosmopoliticum (vagyis a világpolgári jog, vagy ahogyan ma hívjuk, az általános emberi jog) is csorbult.

A mai nemzetközi jogrend egyik alapvető ellentmondása az, hogy divergens viszony áll fenn a jus gentium és a jus cosmopoliticum között, ami azt jelenti, hogy az államok közötti stabilitás oltárán rendszerint feláldozzák a világpolgári jogokat, vagy éppen az államok népjogát (vagyis a jus gentiumot), vagy mindkettőt. Mindennapos politikai blaszfémia, hogy ugyanazok a nagyhatalmak, amelyek a világ egyik felében az emberi jogokra hivatkoznak, a másik felében megsértik azokat, vagy hallgatólagosan eltűrik megsértésüket, mitöbb úgynevezett reálpolitikai megfontolásból katonai, pénzügyi, politikai támogatást nyújtanakaz emberi jogok megsértőinek, diktátoroknak, álparlamentáris rendszerek despotáinak, terroristáknak és minden rendű és rangú csibészeknek. Nem kétséges, hogy mindez a NATO vezető államaira, különösen az Egyesült Államokra éppúgy érvényes, mint Kínára vagy Oroszországra, sőt tőlük kisebb államokra is. Minthogy a kanti jus gentiumot tényleges államok tényleges gazdasága, hadereje, jogrendje és érdekviszonyai képviselik, szemben a jus cosmopoliticum inkább csak virtuális, szinte csak képzeletbeli, mint valóságos "ideális" világrendjével, aligha vitatható, hogy a mindennapos diplomáciai gyakorlatban általában melyik elv érvényesül és melyik szenved csorbát. Az ENSZ és a Biztonsági Tanács általános nemzetközi legitimitással bír, azonban KOMPETENCIÁJÁNÁL csak az IMPOTENCIÁJA nagyobb mindkettőnek. Gondoljunk csak a nagyhatalmi vétókra népirtási ügyekben. Az a csönd és hullaszag, amely körüllengte például a boszniai népirtást, az afrikai genocidiumok ügyét, a kurdok helyzetét, vagy éppen Tibetet és Csecsenföldet, önmagáért beszél. Mindez kétségessé teszi, hogy a nagyhatalmak közül bármelyik is valóban és mindenek fölött a jus cosmopoliticum, az emberi jogok álláspontjára helyezkedne akár - mondjuk - saját hatalmi érdekeivel szemben is.

A Balkánon túlságosan sok vérnek kellett elfolynia, túlságosan sok boszniai nőt kellett megerőszakolni, túlságosan sok horvát házat kellett kirabolni és túlságosan sok koszovói albánt kellett otthonából elűzni, mire a nyugati nagyhatalmak - Kant lábjegyzetének szellemében, de aligha annak hatására - közbeléptek, és kényszeredetten legyőzték a diktátort. Jobb lett volna persze, ha ezt még előbb teszik.

...És ma, három és fél év elmúltával Amerika látszólag hasonló akcióra készül. Itt is van egy diktátor és egy elnyomott nemzet, ennyiben az állapot törvénytelensége akár a vegytiszta kanti elvek szerint is nyilvánvaló. Van azonban - még és már - egy óriási különbség. És talán azért érzik egyre többen úgy a világban, hogy a készülő akció elhibázott, mert hiányoznak az elvi, vagy ha úgy tetszik a morális alapjai. És itt nemcsak arra kell gondolnunk, hogy semmiféle felelet sincs arra, vajon a háború után lehetséges lesz-e egy jobb, demokratikusabb társadalmat teremteni, vagy a káosz uralma, esetleg egy új despotiznmus veszi-e kezdetét. Hanem arra, hogy mindezidáig hiányzik a fenyegetettség bizonyítéka (amely viszont tizenkét évvel ezelőtt, Kuwait lerohanásával egyszer már megvalósult, akkor azonban Amerika nem számolt le egykori támogatottjával, a felkelésre buzdított kurdok tízezreit viszont pilátusi módra a sorsára hagyta, akárcsak bennünket, magyarokat 1956-ban) ezért keresik oly intenzíven a tömegpusztító anyagokat és eszközöket az ENSZ-szakértők. És minél inkább nem találják (noha nem kétséges, hogy post festa, vagyis Irak veresége után majd teremtenek bizonyítékot), egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy az ötödik, előzetes cikkelyt aligha lehet felfüggeszteni bármely lábjegyzettel. Erre önmagában nem lesz elég sem a sivatag mélyén rejlő, megszerezendő olaj, sem az Egyesült Államok geostratégiai érdeke. Ilyen tekintetben ezt a háborút - eltérően Milošević bombázásától - csak elveszíteni lehet, sőt, attól tartok, máris elveszíttték.

Persze nem a csatatéren.