Csorba Béla
Farsang hátán...

Középkori egyházi prózairodalmunk kimagasló férfiúja, Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában ekként fakad ki hívei léhaságát ostorozva: "Ma vigasságnak ideje, húshagyó napja van. Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. (.) Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust. Jaj a világnak e botrányok és bűnök miatt. Ki tudná megmondani, hogy farsang idején a szerencsétlen emberek a paráznaságnak, mértéktelenségnek, iszákosságnak, a bűbájosságnak és léhaságnak , meg sok más gonoszságnak hányféle vétkével vétkeznek?. Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával saját rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban." A későbbi századokban az egyházak egykor oly merev és szigorú álláspontja elnéző megbocsátássá szelídült. Temesvári Pelbárt és kollégái rossz erkölcsöket ostorozó hajdani írásainak köszönhetően ma viszonylag sokat tudunk a farsangi ünnepkörhöz tartozó népszokásaink középkori előzményeiről. A folklorisztika tudósai általában egyetértenek abban, hogy maga a farsang szó bajor-osztrák eredetű, s vélhetően a hozzá kapcsolódó dramatikus népszokások is német tájakról terjedtek el a Kárpát-medencében. Mindebben bizonyára nagy szerepet játszhattak azok a német telepesek, akiket középkori királyaink a bányászat, az iparűzés és a kereskedelem meghonosítása céljából telepítettek le, mindenekelőtt a Felvidéken és Erdélyben, de más tájakon is. A szokáskör elterjedésének volt még egy forrása, ez pedig Itália, illetve a Mediterráneum karneváli kultúrája. Ennek átadásában egyrészt a dalmát városok játszhattak szerepet, hiszen Magyarország fennhatósága alá tartoztak, másrészt maga a királyi udvar, különösen a kiterjedt itáliai kapcsolatokkal bíró Anjou uralkodóinktól kezdődően, amely azután Mátyás király reneszánsz értékrendet és divatokat követő udvartartásának köszönhetően tovább erősödött. A karnevál szó azonban nem vert gyökeret a magyar szóhasználtban, amiről - sok egyéb mozzanat mellett - arra következtethetünk, hogy a magyar nyelvterületen mindenekelőtt a német - és nem az olasz - farsangi hagyományok hatása érvényesült erőteljesebben, legalábbis a városokban és a falvakban.

A farsang mint elnevezés valójában egy hosszabb időszak megjelölésére szolgál. Háromkirályok napjával, vízkereszttel (vagyis január 6-ával) veszi kezdetét, és a nagyböjti időszakig, egész pontosan hamvazószerdáig (vagy ahogyan a Bácskában mondják, szárazszerdáig tart). A lakomák, táncmulatságok, bálok hagyományos időszaka ez máig. A nagyböjt idején ugyanis a zeneszó és a táncmulatság a hagyományos vallási felfogás szerint tiltott, sőt hajdani századokban egészen húsvétig szigorú böjt és önmegtartóztatás kísérte a nagyböjti heteket, beleértve a mértéktelen evés-ivás, sőt a szexuális kapcsolatteremtés tilalmát is. Mindez érthetővé teszi, hogy a farsangot lezáró utolsó napok, az úgynevezett háromnapok miért váltak a kitörő életöröm, a felelőtlen bohóckodás, a tobzódásig fokozódó mulatozás és a változatosabbnál változatosabb vidám dramatikus játékok ünnepévé. Nyilván mindehhez hozzájárultak azok az ősi hagyományok, amelyek a zord tél közeli végének megünnepléséhez és a megújulásra váró természeti világ termékenységének biztosításával összefüggő mágikus eljárásokhoz kapcsolódtak eredetileg. Ez utóbbi elhomályosult emléke az az Európában széltében ismert szokás (vajdasági magyar adataink is vannak), hogy farsang idején tánc közben jó magasra kell ugrani, mert akkor nagyra nő a kender. De néprajzkutatók a tuskó-, illetve rönkhúzás szokását is archaikus termékenységvarázslási szokáscselekményekre vezetik vissza.

Változatossága és táji tagoltsága ellenére a farsangi ünneplésnek van néhány általánosan elterjedt mozzanata. Ezek közül kétségkívül a legfontosabbak az álarcos, maszkos alakoskodások, és az ezzel összefüggő parodisztikus, groteszk dramatikus jelenetek, rögtönzések. (A Kárpát-medence magyar dramatikus népszokásainknak Dömötör Tekla, az álarcos, maszkos alakoskodásoknak pedig Ujváry Zoltán szentelt egy-egy monográfiát, mindketten részletesen kitérnek a farsangi népszokásokra is, utóbbi szerző néhány délvidéki példát is említ.) Gyakori eleme a farsangi mulatságnak a vénlány- vagy öreglegény-csúfolás, és az ezzel rendszerint összefüggő rönk- vagy tuskóhúzás. (Így történt ez Topolyán, Temerinben s másfelé, pl. a Muravidéken is.) De volt, ahol álmenyasszonyt és álvőlegényt személyesítettek meg a tréfás mókázás során, mint például Óbecsén. (Az álmenyasszony szerepeltetése lakodalmi népszokásainkból is ismert.) A temetésparódia különféle változataira is találunk példát tájainkon. Itt mindenekelőtt a bőgőtemetést kell megemlítenünk, amire húshagyókedd éjszakáján került sor. A nagybőgőt (fúvósoknál a tubát) kocsmaasztalra fektették, s temetési alakoskodás során elbúcsúztatták, és egy marék föld rászórásával szimbolikusan eltemették, jelezve, hogy ezzel húsvétig véget ért a zene és a vigalom. A temetési paródia állandó szereplői a pap, a kántor és a siratóasszonyok, akiket többnyire férfiak vagy legények alakítanak. Íme egy jellemző részlet a temerini bőgőtemetésből:

Pap: - Páter noszter!
Kántor: - Apád suszter!
Pap: - Anyád varga!
Kántor: - Te meg egy nagy szarvasmarha!
Pap: - Hát a fia?
Kántor: - Csizmadia!
Pap: - Üsse meg a kantafülű istennyila!
Egyik sirató: - Jaj, jaj, drága halottunk,
Tököd a padkán,
Magad a deszkán!
Másik sirató: - Jaj, istenem ki gyugja be azt a lukat, ahun csepeg-csurog?
Siratók: - Jaj, édes istenem, egyetlen hangszerem,
De sok huszast elnyeletté velem. (.)
Kántor: - Megérett a krumpli, krumplinak indája,
Szegény bőgő lelke száll a másvilágra,
Ismertem én őtet, nem volt oly gyönyörű,
Szép karcsú nyakára mászott két nagy tetyű.
Pap: - Süket az én kutyám, két szemére nem lát,
Igyá a szájábú kámforos pálinkát!
Ismertem öregapádat, a disznóólba lakott,
Mikó vittem neki a moslékot, majnem megharapott!
Kántor: - A százötven éves szarvasnak szarva ágas-bogas,
Kövércsütörtökön kivert kutyákkal mezítelen ugass!
... És így tovább, és így tovább

Hertelendyfalván - Király Ernő és Penavin Olga adataiból tudjuk - nem a bőgőt, de magát a farsangot temetik el tréfás rigmusokba szedett parodisztikus szertartás szerint. De megszemélyesítették a tavasz és a tél küzdelmét is, például Pacséron vagy - Tripolszky Géza feljegyzései szerint - Zentán. Még a XX. század elején is egyes bácskai községekben a farasangi felvonulás rendszeres tartozéka volt az úgynevezett táncos kerék, melynek lényege, hogy egy kocsi hátsó tengelyéhez erősített keréken farsangi bábut forgattak. Ennek településenként eltérő neve lehetett, Temerinben koppancnak hívták.

Újabban a már-már teljesen feledésbe merült farsangi szokások felelevenítését tapasztalhatjuk a Vajdaság több magyarlakta településén. A hagyományőrzés mindenképpen dicséretes, különösen, ha eredeti formájában sikerül felújítani egy-egy helyi dramatikus játékot, farsangi népszokást. Persze a hagyománytiszteletben nem kell túlságosan dogmatikusnak lenni, hiszen akkor megöljük a farsangi játékok lelkét, a rögtönzést, a helyzet és pillanat kínálta tréfát. (A szövegek, dallamok s a rítus pontos lejegyzése, ha még lehetséges, egyébként is a néprajzkutatók feladata.) Úgy kell eljárni, ahogyan elődeink tették: a szokáscselekmény lényegét megtartva - de csak így! - szabad és kell aktualizálni a szöveget, helyet hagyva az improvizáció lehetőségének és a jókedvvel megvalósuló együttes játéknak. Hiszen ennek is közösségfenntartó ereje van, és ezt jól tudták egykori eleink, még ha nem is fecsegtek róla annyit, mint mai napság szokás.