Deák Ferenc
A vonal tere és a szín ármánya

Gondolatok Kerekes Sándor rajzai és festményei nyomán

Hogy miért külön élmény nekem a mindenkori rajz?

Mert akkor is rajzban gondolkodom, ha verset, prózát, drámát, forgatókönyvet vagy éppen oratóriumszöveget írok.

A pontok egymásba ömlése adja a vonalat - mondja a tudomány -, de szerintem: abból épült fel az értelem felé haladó emberi lény első üzenete, abból indult, jött hol bandukolva, hol vágtatva utánunk a civilizáció ősi, de az alig tegnapi jelzéseinek is - miriádja, létezésünk mára pontosan dekódolható története.

A sziklafalakon rögzített állat- és emberfigurák, az ég felé forduló végtelen sziklafelületek óriási ábrái, a tengerfenéken meglelt égetett cserepeken sorjázó karcok és a mindenható tudja, még hány és hány féle vonal és pont sikkant és koppant utánunk, vagy hallótávolságon belül épp most jelez: itt vagyok, itt vagyunk! Így és így élünk, még megvagyunk.

Vagy csak... voltunk?

Az utóbbi időben ilyen gondolatokkal szólít meg engem Kerekes Sándor alkotásainak egy-egy sora.

Megszólít a maga többhangúságával a szellemi provincia csendesen emésztő, kérődzésében és fogyó és fogyatkoztató világában, mert tudja, ismeri az elmúlás talányaira azokat a látszólag vidám válaszokat, amelyeket én soha meg nem tanulhatok már igazán.

Kerekes Sándor újvidéki alkotói kezdeténél én is ott voltam, aztán hosszú-hosszú idő után ismét találkoztunk személyesen is persze, időközben - kiállításokon - művei üzenetét vettem, értettem is, hogy íme, mára az érett, velejéig profi művész alkotásainak két válogatott csokrával találkoztam.

Amint már említettem volt: a vonal óriási jelentősége a közlés, kapcsolatteremtés, üzenetigény kifejezője volt, de - és itt megtoldom előbbi gondolatomat: az emberi fejlődésfolyamatban, legalábbis számomra - egyenlő azzal a csodával, amely a kerék "feltalálásával" érte világot.

Ha egy kicsit utánanézünk, könnyen juthatunk arra a megállapításra, hogy a körbefutó rajz logikája alapján születhetett a kerék ötlete is. Mára már tudjuk, hogy a fejlődési ugrások nem az előbbi, makulátlannak hitt logika szerint történtek, sőt a filozófusok szerint az idő a ma használatos fogalmában nem is létezik, nem ŹGY létezik, következésképpen - Kerekes Sándor HORIZONT-ja (ez volt nemrég nyílt rajzkiállításának gyűjtőneve) egy ilyen értelemben vett, következetes lemorzézása annak a valóságnak, amelyet tapintással, érzékeny újbegyükkel - még a világtalanok is megértik.

Olyan partitúrák ezek a rajzok, amelyekre megszólal bennünk egy, de akár száz vagy annál is több hangszer, emberi hang, sokféle falzett, vagy emelkednek a magasba csak távoli emlékként felsejlő épületek, tornyok, tájak, tárgyak, torzókká fokozott női aktok, vagy fordulnak lombozatukkal fák, fasorok, növények a föld mélyébe. A rajzokba olyan csipkéket ver - néha több szinten is -, amelyeknek befogadásához magam úgy jutottam, hogy mindenkori nagymesterünk, Hangya Bandi rajzait hívtam elő emlékezetemből. Azokat a rajzait, amelyek, jóllehet egy másik kor vonal- és pontrendszerét "ásta" ki nekünk önmagunkról, de üzenete - más alkotói arzenállal, de azonos szándékkal - Kerekes keze alatt folytatódik.

Számomra olyan öntörvényű kalligráfia ez, amely még akkor is monológ, ha látszólag párbeszédet folytat magával az anyaggal.

Mért ne?

Hisz az eddig holt anyagnak hitt tárgyak mára - a tudósok szerint is - a maguk módján - képesek bizonyos kommunikációkra.

A maguk módján ÉLNEK!

Kerekes Sándor üzenetei első pillantásra könnyen érthetőek: a ház, az ház, a táj, az táj, a csónak, az csónak, akármilyen áttétesen jelenik is meg előttünk...

Grafikai eljárása: vonal vonalra, vonal vonal mellé, vonal vonalba csavarva... Esetleg a szárazecset "rekedtes" hatásaival bővítve...

Kompozíciói tömörek, lengék, lebegőek, a formátumból kitörőek, a szabályok és szabványok szerint megegyezőek vagy éppen feleselőek...

És itt szeretnék én pontosítani: az üzenet elemei - erősen szimplifálva - valóban így is érthetőek. De: akkor honnan az elmozdított nézőpont; a szem "kamerája" miért tör be a vonalak közé, néz mélyebbre, nemcsak a vonalak minőségi változatosságával, a lényeg hajszálereivel foglalkozik, hanem azzal is, amit már meg nem érinthet: a fehéren hagyott mindenség darabkáival...?

Hát igen! Itt is álljunk meg egy pillanatra. Kerekes művészi eljárását (technikáját!) nem lehet műveinek őszintesége nélkül szemlélni, márpedig itt minden vonalban, pontban, azok architektúrájában megszólal a lélek teljes vehemenciája. Elemez és szintetizál, háborog és suttog... Akkor is, amikor belemar a papírba, akkor is, amikor - tele van gyengédséggel, és alig érinti a szűz fehérséget, csak felsejlik rajta, akkor is, amikor érzékien, remegő kézzel, lüktető lényével - lényébe fogalmaz. És hány és hány ELJÁRÁSI MÓDOT találunk rajzait vizsgálva: megannyi fogalmazásban szól hozzánk a kézmozdulatban folytatódó lélek...?

És aztán az a talányos kompozíció!

Első, meghatározó, öt esztendőig tartó tanulmányaim alatt három évig tanítottak a formaelmélet mindenkori törvényeire.

Hálásan gondolok (a többiek között) arra a professzoromra, és köszönöm meg ma is azt a szinte közhelynek tűnő bölcs útravalót, mely szerint a formaelmélet alaptételei egyformán érvényesek képzőművészetre, zenére, irodalomra, színművészetre, balettre... Ma már állíthatom: életre is.

Kerekes Sándor kompozíciói azért példaértékűek, mert nem tudja másként fogalmazni, amit közölni akar velünk. Ő a művészet alaptörvényeit (vele a formaelmélet szabályait is!) valahonnan magával hozta, máig hordozza, azokban él, folytatódik, veszik el, újul meg.

És ebben az egységben kell keresnünk azt a horizontot is, amely folytatása annak az egyetlen vonalnak, annak az ősi rajzolatnak, a beszélni még nem tudó, de karcolni, harcogni, kopogni már képes őselőd jelzésének, amellyel Kerekes szinte bejelent bennünket a jövőnek. Ide illik Bela Duranci kiváló művészettörténészünk Kerekesről szóló, egy előbbi megjegyzése: "A felismerhetővel és a sajátossal társuló őszinteség megrázó erőt ad ezeknek a tisztán képzűművészeti feljegyzéseknek, amelyekkel az önkifejezés átfogó formuláját kutatja."

Mert kutat. Egy-egy motívumon belül éppúgy, mint a kifejezésformák válogatása alkalmával.

A már hagyománnyá vált, karácsony előtti kiállítása a szabadkai Széchenyi István Általános Iskolában szép és többszörösen gyümölcsöző gyakorlat, amely egyszerre beszél alkotónk hivatása és művészi elkötelezettsége nyitottságáról, de a befogadó tanintézet olyan jellegű igényéről is, hogy házigazdaként ismét és ismét betekintést nyerjen és nyújtson nagyobb művészetkedvelő közönségnek Kerekes egyéves munkássága legjavába.

Jóllehet ezek a szavak így csupán a közhely szintjén maradnának, ha napokig tartó töprengésemben, abbéli aggodalmamban, hogy Kerekes Sándor eme alkotói megnyilatkozása egyik tanújaként véletlenül se váljak magam is alkalomszerűvé, ne adjam alább mércéimet - és mert ilyenkor nem szégyellek okosabb elmék megfelelő műveibe kapaszkodni, egész véletlenül bukkantam rá a nagy és általam régtől tisztelt esztéta, művészettörténész, Elie Faure, A FORMÁK SZELLEME című világhírű könyv írójának egyik, még 1951-ben megjelent munkájára, amelyben az egyetemes művészet morfológiai egységéről elmélkedik, és ahol a többi között a következőket állapítja meg: Akinek sikerült a plasztikus kifejezésmód felülete és látszata mögé behatolni, nem fogja paradoxonnak találni azt a megállapítást, hogy az Elefántcsontpart vidékének domborművű álarca és a Sixtusi-kápolna mennyezetfestménye ama tünemények közötti harmonikus viszonyok kifejezésének azonos szükségességét fejezi ki, amelynek színpada a világegyetem és az ember...A kozmikus világrendet tükrözi, anélkül, hogy kifejtené...

Kerekes Sándor rajzait elemezgetve már szóltam arról a belőle ősi erővel feltörő alkotói, tehát saját teremtő habitusának magmájában felizzó közlési kényszerről, amely állandóan, még vázlataiban is - a maga módján - közelít a fentebb említett kozmikus világrendhez. A színek felségterén hasonló módon kommunikál témáival, az anyag struktúrájával, a lélek állandó feltöltődő áramaival, feszültségeivel, talányaival.

Az ő műveinek alapfilozófiája a szeretet, a hit, a világosság, a remény, még akkor is, ha ellenpontként megjelennek a sötét tónusok. Mert bizony megjelennek a kételyek, a ki nem mondott kérdések, a megtorpanástól, lélegzetvesztéstől való rettegés is.

Mi ez, ha nem éppen a kozmikusság iránt állandóan fel-felújuló faggatózás, a kérdéssorok reverzibilitása, az idegről elpattant, de egy idő után hirtelen visszaforduló nyílvessző?

Mert a kozmikum kincseit nem lehet büntetlenül, "ingyen és bérmentesen" kitermelni.

Ennek az ára a sok-sok tépelődés, a lelkiismereti csapdák sora, a mikrokozmoszba bevetülő, atomjaira lebontott lényünk, létünk színpada vagy mozija. Ez az az EGYETLEN, a mindenkori festmény, amely csak látszólag statikus, de alapjában véve állandóan változik. Ilyen konstellációban mondom ki Kerekesről, hogy eszközeit és témáit nem ő választja; azok választják őt...

Ámulva hallgattam képzőművészetünk egyik "tudorát", talán egy éve sincs, amikor azt bizonygatta egy kisebb társaságban, hogy Kerekes remek tehetsége sajnos - egy bizonyos fajta manírban feneklett meg.

Azonnal ellentmondtam, és megpróbáltam "kibontani" azt a Kerekesi-csomózatot, vagy ahogy Hermann Ottó mondaná, bogpontot, amely a művészt arra kényszeríti, hogy meglelje témán, tételen belül a többszörös tartalmat. Az "alkalmi" kritikus nyilván Kerekesnek arra a már évek óta megjelenő motívumára gondolt, amelyről a fentebb említett Duranci azt mondja:  Az állítólagos alkotói játék és az öröm virágai azonban távol állnak a vidám játékosságtól és az ujjongó adakozástól. E "majdnem-virágok" a titkolt nyugtalanság élénk jelei... a racionális és a spontán antinómiái. Behatolása a látszatok "virágos" vagy "érzéki" világába voltaképpen a mindennapok káoszával, a valóság kilátástalanságával való szembehelyezkedés "játékai".

Mert miről is szól ez a káosz, amely ismételten egy tojásdad alakból feltörő, kitörő virágcsokorra emlékeztet? Valami kavargó csírázat-e, vagy az álmos, ébredő lélek? Vagy a benne, néha épp a fenekén felvillanó létjel? A tojásdad keret történetesen nem épp az anyaméh mindenkori misztériuma-e?

De lehet egy báb, egy gubó mélyéből előtörő miazmás köd a "kozmikus jelenség"?

Ismét hadd ne én válaszoljak, mert - a többi között - erre és a hasonló mellébeszélésekre Henri Focillon már akkor válaszolt, amikor én még csak egyéves voltam. A Vie des formes (A formák élete, 1939) című vitairatában kimondta azt az alapigazságot, hogy: egy mű csupán mint forma létezik, a forma nem kifejezése a műnek, a forma maga a mű. A mű nem kép, amely valamely külső tárgyat tükröz vissza, sem másra utaló jel. Természetesen: elbír társításokat, azonban önmagában önálló.

Kerekes Sándor opusa, bizony, egyedül is remekül helytáll, de szépen elbír társításokat is, és egészében igazolja Focillon idézett szavait.