Deák Ferenc
Satuk, szarkák, Iustitiák

Szorongás, düh, segélykiáltások sorozata: a máig pénzelt művészegyesületek az év elejétől csak programjaikra remélhetnek állami támogatást, a többit teremtsék elő maguk.

Így az írók vajdasági, de országos szervezete is.

Felpergetem emlékezetemben: mennyit és mit adott nékem a valamikori Jugoszláv Írószövetség, illetve szerbiai, majd vajdasági tagszervezete?

A kommunista időkre gondolok. A hetvenes évekre. Azoknak is az elejére. Akkor voltam a vajdasági asszociáció titkára, és tudomásom szerint annyit jegyezhetek ide eredményként, hogy Szabadkán a bugyuta, alacsony homlokú, erősen proletár eredetű polgármester fogadta akkori elnökünket, T. Ketiget és engem. Keményen begombolta magán zakóját és titulusát, vele együtt az újvidékiek iránti kivasalt megvetést, majd kicsit oldalra fordulva meghallgatott bennünket. Egymást kiegészítgetve soroltuk fel észérveinket: miért érdeke - nemcsak Szabadkának -, hanem az egész szocialista kultúrának az, hogy Gulyás József költőt EZ a város lakáshoz juttassa. (Nem sokkal előbb valahol a suplyáki családi házikót úgy alámosta a belvíz, hogy az összecsukló építmény romjai alatt majdnem az egész család odaveszett!) Mert valóban nagy költő. Mert vitathatatlan alkotói tehetségével mélyen belemarkol a mindennapok problémáiba stb.

Amikor végül felemelte jobb tenyerét a cifra asztalról, azt hittük, hogy sikerült meggyőznünk az elvtársat.

Kérdése után hazavánszorogtunk Újvidékre. Ekkor jutott eszembe - azóta is sokszor, főleg az utóbbi időkben - miért is írta le annak idején Gál László Szabadkáról a következő sorokat: .Ebben a városban csöndesen szólna / a dán királyfi: / nem lenni.

Mert a városelnök, amikor az asztallapról kissé megemelte tenyerét, azt kérdezte: Ha ez a Csordás, Gulyás vagy hogy hívják, ilyen nagy író, akkor miért nincs neki nagy, kertes háza, villája.? Na, ne etessenek engem ilyen gyermekmesékkel.

És elment.

Gulyás Jóskának később sikerült kiverekedni a lakást, mert a szocialista-kommunista elvtársak mégis odaszóltak.

Mit kaptam MÉG az íróegyesülettől?

Tőle nem, de a lelkiismerettől azt, hogy a hülye, értelmetlen, erősen vidéki pletykaízű politikai botrány után két társammal mentsem a szabadkai börtönben agyonfagyott és agyonszégyenített Vicei Karcsi kollégámat, és hogy utána - hála a jól időzített "magyar, fajvédő információknak" - épp ő gyűlöljön a legmélyebben a történtek miatt.

Hogy levették (tán 91-ben?) székházunk bejáratáról az ötnyelvű cégtáblát.?

A cirill betűs került a helyére.

Én meg azonnal ki - belőle.

Mindörökre.

Hát miért vérezne most a pici szívem ezért a szervezetért, amely (jogfolytonosság és eszmei folytonosság!!!) nem ismerte el se nyelvemet, se alapvető polgári jogomat.?

Pedig, úgy mellesleg - figyelmeztettem a nevezett asszociáció vezetését: jó lenne egy kicsit utána nézni - ha másnak nem - akkor a szerzői jog mai állásának. Mert készül az új szerzői jogi törvény, és akkor ennek a satunak, amely eddig csak egyenként roppantott össze bennünket, egyszerre lesz nagyon fájdalmas a harapása: az amerikai modell szerint a szerző egy szerződés aláírásával örökre és "csomagban" adja el művét; teremtői, atyai, anyai jogát! Soha többé nem szólhat bele sorsába. Úgy darabolják, alakítják, módosítják, aknázzák ki, ahogyan a vásárlónak (felhasználónak) megfelel.

De hát, más volt a fontosabb a kollégáknak...

Pedig ennek a kis történetnek van egy olyan részlete, amely talán tanmese is lehetne.

A múlt esztendő októberében Pesten jártam, vendégként részt vettem egy olyan nemzetközi konferencián, amelynek gyújtópontjában épp a szerző jogi kérdések voltak.

Igencsak megkeseredve indultam el Pestre, mert.

................................

Mondom a komoly, gondba merült és a szinte megoldhatatlannak tűnő problémákkal küzdő kollégáknak: az imént hallottam szálláshelyemen: Kertész megkapta a Nobel-díjat.

Barátaim: Gém György, Bodnár István és Kerényi Mihály - a három kitűnő rendező bólintanak.

Csak azért mondom: mert a pesti városatyáknak nem kell töprengeniük: van már utcája is a Nobel-díjasnak.

?

Épp itt vagyunk. A budapesti Fészek Művészklub a Kertész utcában van.

És - motyogom én - mától kezdve Kertésznek egyszerre meglesznek a kicsi kertészei, a sose-volt-kertjében a kerti törpék, hirtelen szaporodó tudós elemzői, a kiadók (akik eddig főleg csak fanyalogtak kéziratai láttán) most éjt nappallá téve veselkednek, hogy elsőkként szerezzék meg az újrakiadás jogát, esetleg a készülő új művet is bőkezűen megelőlegezzék.

Már második napja, hogy a szerzői jogi kérdésekről tárgyalunk, hallgatjuk a nyugati szakmabéliek előadásait, a magyar szakemberek (jogászok, minisztériumi megbízottak, magas rangú közhivatalnokok, intézmények vezető személyiségei) kerek, pontos, hideg, rideg és a 15 percbe pontosan beleférő tájékoztatóit ezen a H. S. D. szervezésében - a szakma szabadfoglalkozású munkavállalóinak jogállása gyűjtőcímmel nehezen, de végre összehozott nemzetközi tanácskozáson, ahol, a kávészünetekben döbbenettel hallom a magyarországi filmes és tévés kollégáktól: az anyaországban mily sokszor és mily sokféle fondorlatossággal fosztják meg őket munkájuk, művészetük gyümölcsétől.? Közben remegő kézzel lapozom újra, meg újra azt a kis brosúrát, amelyben arról tájékoztatnak: hány magyarországi szakmai tényező foglalkozik a szerzői jogi kérdésekkel. Például: az állami, közhatalmi szervek (Magyar Szabadalmi Hivatal, NKÖM, Igazságügyi Minisztérium, Magyar Szellemi Tulajdonvédelmi Tanács), a szerzői és szomszédos jogok kezelését végző egyesületek ( ARTISJUS, HUNGART, FILMJUS, MSZSZ-EJI, MAHASZ, Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete), Szerzői Jogi Szakértő Egyesület és végezetül a társadalmi és egyéb szakmai szervezetek (Magyar Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület, Business Software Alliance, Magyar Szerzői Jogi Fórum Egyesület, Audiovizuális művek szerzői jogait védő közcélú Alapítvány, az ASVA).

Annyi, hogy belefájdul a fejem, főleg, amikor hallom, hogy Ausztriában csupán két intézmény intézi sikeresen ezeket a feladatokat, Angliában szintén kettő. Pontosabban: egy. A másik, a kormány megbízásából a médiát (sic!) jogi szempontból - ellenőrzi csupán.

Mielőtt Pestre utaztam volna, hosszabb, tartalmas és őszinte beszélgetést folyattam a Jugoszláv Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatójával, akinek kesernyés zárószavai csak igazolták azt, amit már több mint 13 éve a saját bőrömön is tapasztalok.

Samardžić úr szerint: a szerzői jogsértők ellen bírósági eljárás eddig soha nem is indult, hiába tesz a Jogvédő Hivatal Iustitia asztalára pontos, szabályosan előkészített anyagot, tesz hivatali feljelentést.

Ebben az országban kisebb gondjuk is nagyobb ennél.

Pesti utam előtti este hallottam az igazságügy-miniszterünk szájából: az elmúlt két esztendő alatt mára Szerbiában sikerült minden törvényszéket ellátni írógépszalaggal, papírral, íróeszközzel.

(Hatállyal is?)

Amikor a Tartományi Tájékoztatási Titkárságon az elektronikus média elterjedtségéről érdeklődtem, pontos válasz nélkül maradtam. Jóllehet minden nagyobb faluban van már kábeltévé, a városokban több is, a videokluboknak se szeri, se száma. Sehol nyilvántartva!!! Még a gazdasági (cég)bíróságokon sem. Vagy titok lenne? Miért? Mert a kis és nagy kábeltévék műsorain a nagyvilágból összelopkodott filmek társaságában igen sok a hazai alkotás is.

(Belgrádban hallottam, hogy egy alig befejezett játékfilmet a vágóból raboltak el, így előbb került a videoklubokba, mint az ünnepélyes bemutatóra.)

Az elmúlt 13 évben a mi közszolgálati televíziónk tévédrámáimat, filmjeimet legalább ötvenszer sugározta teljesen jogtalanul. A nemzetközi sikernek is örvendő FAJKUTYÁK IDEJÉT soha nem sikerült szerzői jogi szempontból tisztáznom: egy vasat nem kaptam érte. Két év kemény munkája van benne, életem egy fontos, eleven darabja. (A közelmúltban már a Szabadkai Televízió műsorában is megjelent a HATÁR című film, melynek írója vagyok. De. minek is jegyzem ide?)

Egy olyan országban, ahol nincs médiatörvény, ahol az előbbi törvények sem működnek, a szerző csak újabb munkaadója becsületességétől remélhet tisztességes bánásmódot, méltányos renumerációt. Erről beszéljek én a többi között például dr. Mossnak, aki a BBC szerzői jogi osztályának vezetője volt, és ezen a konferencián az angol kormány alkalmazottjaként játszi könnyedséggel és adomákkal megtűzdelve adja elő: a ködös Albionban ez a dolog hogyan, milyen egyszerűen és magától értetődően működik.?

Közben ott vannak mellettem a saját nyomorúságos helyzetükkel magukra hagyatva a magyarországi kollégák.

Egytől egyig tagjai a H.S.D.-nek (Hungarian Society of Directors), egyetlen mentsváruknak, mentsvárunknak, de ezek a szabadfoglalkozásúak akármennyire és akárhányszor is bizonyítottak a szakmában, a körülöttük (is) felsorakozó, egymásba könyöklő jogvédő intézmények és egyesületek számára ők csupán kereseti lehetőség.

Semmi több.

A néger, az néger marad, mondom nekik, ölelem őket, és szedem a cuccomat, indulok haza, a Balkán felé.

A vonatban, ahogy ácsorgunk, elindulunk, ismét megállunk: eszembe jut, hogy jó lenne valami módon (mert én már megtanultam a leckét!) a naivabb kollégák figyelmét felhívni egy pokoli csapdára. Évről évre megjelenik egy vagy két forgatókönyv-pályázat valami furcsa közép-európai vagy óceánon-túli filmes intézmény szervezésében, de se díj, se a művek pontosan leírt, meghatározott sorsa nem olvasható ki a felhívás szövegéből. Néhány évvel ezelőtt magam is pályáztam egyik vadonatúj munkámmal. Amikor később érdeklődtem, sőt a pályázatot közzétevő intézmények (alapítványok?) címére is elmentem: sehol senki!

Soha senki nem is hallott róluk.

Egy év se telt el, amikor egy francia tévécsatornán közvetített filmben az én forgatókönyvemből szinte szó szerint átvéve - visszajött, az arcomba nevetett három jó dramaturgiai megoldásom.

A szellemi értékek kíméletlen rablása létezik, már régebben megkezdődött. Mi csak most érezzük, ha egyáltalán érezzük, hogy véglegesen vesztesek vagyunk. A kicsi történet első és második (tagoltabb) része között talán annyi összefüggés van, hogy a mindenkori szerző előbb is, utóbb is csupán bohóca a rendszernek.

Akik ma megvásárolnak téged, kedves kolléga, egyáltalán nem különbek az egykori szabadkai városelnök-elvtárstól, csupán másként idióták, akiket egyáltalán nem zseníroz, hogy te meg okos portéka vagy.

Ebben van a seft perverziója.

Itt meg hát, továbbra is fontosabb, hogy szervezetünknek (?) hány alkalmazottját fizeti az állam, hány telefonvonala lesz, esetleg hány "magánhaknit" tudnak majd valakik pecséttel stb. ellátni.

Békatávlat Iustitia számára.

Mindent a szellemi globalizáció (über alles!) szent érdekében.