Nagy Farkas Dudás Erika
Aki a gesztenyéről írt szelíd éneket

Beszélgetés Danyi Zoltánnal, az idei Sinkó-díjas fiatal íróval, kritikussal - nemcsak irodalomról

"------------ Semmi rendkívüli nincs

ebben, így jön létre minden szimfónia, minden,

amit nagyszerűnek szoktak nevezni,

vagyis így születnek a tények és az összes virágének -

parancsra vagy vezényszóra."

(Danyi Zoltán)

A nyáron már hívtam egy beszélgetésre, de akkor még kérette magát. Azt felelte, hogy inkább várjuk meg, hogy legyen apropója is, például ha irodalmi Nobel-díjat kap, vagy valami hasonlót. Mivel neki az idén a "valami hasonló" jutott, így most a Sinkó-díj az ürügy, hogy visszatérjünk a beszélgetés ötletéhez.

Nos?

Szívesen beszélek magamról is, másról is, és aztán meg rajtad áll bizony, hogy kikerekedik-e belole valami vagy sem - de csak úgy öncélúan, a beszélgetés kedvéért is megéri. Például mostanában megint kezdek örülni az életnek: néha már-már szeretek sétálni az utcán, emberek között! Évekig alig merészkedtem közéjük. Továbbá az irodalomtól is kezdek kicsit szabadulni. Nem feltétlenül csak az irodalom "koordinátáin" belül tudom (most már) elképzelni az életem. Attól a gondolattól is távolodok, szerencsére, hogy az embernek kötelességei is (vagy csak azok?) vannak az életben. Próbálok lazítani a "gyeplőn". Szabadulni. Elvégre szabadok vagyunk. Nem igaz? Korábban bármiféle közösségbe, így a barátságba vetett hitemet is elvesztettem. Most ez is kezd lassan visszatérni. És ez nagyon jó.

A kishegyesi felolvasáskor a gesztenyefák különös, korai rozsdásodásáról beszéltél. Versedben is, de a Szívások című, nyáron kiadott novelláskötetedben is emlegeted őket. Azóta te jutsz eszembe minden gesztenyefáról, és boldog-boldogtalannak elmeséltem már a korán lombjukat vesztő gesztenyék Danyi Zoltán-féle történetét.

Köszönöm. Ez jólesik, és megtisztelő. Most úgy érezhetném, hogy valami értelme mégiscsak van a "szöszmötölésemnek". Ezt azért nem mindig érzi az ember, én legalábbis nem.

A Képes Ifjúságban megjelent fotó "békésen szemlélődő, Sinkó-díját még csak nem is sejtő fiatal költő"-ként ábrázol. Mit szólsz te ehhez? Mint minden díjátadás előtt, előre folytak a találgatások, hogy az idén ugyan ki kapja? Te számítottál rá?

Nem. Vagy pontosabban, ilyesmin nem gondolkoztam, szerintem mások se szoktak. Az ember csinálja a dolgát, "szöszmötöl", ahogy az imént mondtam Ottlik szavával, és ha valami visszhangja van annak, amit csinál (ha például díjat kap, vagy amit te is említesz, és ami még kedvesebb, hogy a gesztenyefákról valakinek eszébe jutnak az én gesztenyés észrevételeim), akkor természetesen örül neki, talán meg is hatódik kicsit. Ugyanakkor azért a felelősségét is érzi az ember annak, amit csinál. Máskülönben meg úgy gondolom, hogy a díjak nem annyira arra tartoznak, aki kapja őket. Úgy értem, nem a díjakért teszi azt az ember, amit tesz: díjakat vagy kapsz, vagy nem, ez nem rád tartozik, a díjakat ugyanis mások osztják, más szempontok alapján.

Műhely, csoportosulás: te hová, melyikhez tartozol?

Nem tartozom csoporthoz. Viszont van egy "műhely", amely sokat jelent a számomra, a www.zEtna.org.yu internetes irodalmi lap. Beszédes István, a főszerkesztő kifogyhatatlan ötlettárral rendelkezik, nagyszerűen tudja aktivizálni a szerzők képzeletét. Kisprózákat például kifejezetten a zEtna részére kezdtem írni, és nagyon megszerettem ezt a műfajt.

Versek, novellák, kisprózák. Könyvismertetők alatt is olvashatjuk a nevedet. Először a verseiden keresztül találkoztam veled, és számomra új ez a másik Danyi, aki a kritikákban mutatja meg magát.

A könyvismertetok hangvételével kapcsolatban. attól tartok, ez épp egy ilyen kvázi-személytelen mufaj, ahol az álarc mindenképpen ott van, nagyon is, de azért a magam módján, meg ahogy sikerül, mindig igyekszek valami turpisságot bevinni a dologba, hogy (magamnak se) legyen olyan unalmas... Talán csak azért irkálom őket, mert jómagam nem tudok történeteket kitalálni, sajnos, nem megy. Amik meg személyes élmények, azokat meg nehezemre esik "országnak-világnak" kitárni, novella képében. A versekben is talán túlságosan áttételesen vagyok benne. Azért jól esik, hogy a könyvekről írott dolgaimat elolvasod - eddig, komolyan, azt hittem, hogy a szerkesztőn kívül (akinek, ugyebár kötelessége) senki lélek nem olvassa őket...

Szerintem most túl borúlátó voltál, de menjünk tovább: min dolgozol éppen?

Most éppen egy irodalomtörténeti értekezés befejezése előtt állok, melyben Hamvas Béla regényeit elemzem többféle szempontból. A Karnevált kivéve nemigen foglalkoztak még ezekkel a művekkel az "irodalmi megcsináltságukat" szem előtt tartva, mivel többnyire Hamvas gondolati műveinek folytatásaként kezelik őket. Én viszont azt szeretném megmutatni, hogy melyek a kifejezetten irodalmi értékek ezekben a regényekben, mert szerintem ezek az ötvenes-hatvanas években született művek, hogy úgy mondjam, "világirodalmi" színvonalú alkotások. Csak meg kell nézni, hogy milyen könyvek születtek akkoriban Magyarországon, és milyenek a nagyvilágban: Hamvas akkor kiadatlanul maradt regényei megdöbbentően modern, vagy uram bocsá', "posztmodern" alkotások voltak. Szigorúan szakmai meló, de azért arra törekedtem, hogy ne csak töményen tudományos, hanem "olvasmányos" is legyen. Hamarosan talán olvasható is lesz.

Olvasva szerzett élményeink egy idő után épp olyanná lesznek, mint a valóságban megtörtént dolgok emlékei. Irodalmi művekkel kapcsolatos, emlékezetes élményeid közül mondanál néhányat?

Egyszer például, évekkel ezelőtt, hajnalban fölébredtem, nem tudtam aludni, kinyitottam hát a Kosztolányit, és elolvastam a Hajnali részegséget. Gyönyörű vers. Aztán nagy élmény volt még Hamvas regénye, a Karnevál. És hogy egy harmadikat is említsek: egy elég nehéz időszakban, sötét gondolatokkal küszködve olvastam Krasznahorkai Sátántangóját, ami, ugye, nem valami vidám mű. Mégis, ez a regény akkor, abban a helyzetben rengeteget segített nekem: erőre kaptam az olvasás során, és végül túléltem a mélypontot. Talán azért, mert a Sátántangó egy kitűnően megírt regény: noha egy keserves világot, egy önmagába forduló borzalmat ábrázol, amelyből - a regény sugallata szerint - nem lehet kitörni, ugyanakkor azonban maga a regény valamiképpen mégis legyőzi az iszonyatot, éspedig azzal, hogy könyörtelenül jól megfogalmazza.

És most mit olvasol, miért épp azt?

Most fejeztem be Salman Rushdie legújabb regényét, a Fury-t. Regényként nem olyan jó, mint a hírhedtté vált Sátáni versek, de fontos észrevételei vannak korunkról. A címe magyarul az lenne, hogy "düh", vagy inkább "dühöngés" talán; arról az indulatról, őrjöngésről szól, amit a mesterségesen felpörgetett életritmus, az egyre lelketlenebbé váló életvitel gerjeszt az érzékenyebb emberekben. A napi híreket végighallgatván ki ne gondolkodna el azon, hogy hogyan képes egy anya vagy apa szabályosan kivégezni a saját gyerekeit; mi késztethet egy embert arra, hogy ismeretleneket terítsen le távcsöves puskával; milyen pszichikai teher szükséges ahhoz, hogy egy tizenkét éves gyerek öngyilkosságot kövessen el? Ha meg akarjuk érteni a kort, amelyben élünk, akkor nem kerülhetők meg ezek a dolgok. Rushdie regényét azért volt érdemes elolvasnom, mert éppen az ilyen és hasonló kérdéseken segít elgondolkodni. Technicizált korunkban, mondja Rushdie, amikor minden információt számokká alakítunk, vagyis amikor a számok végérvényes győzelmet aratnak a betűk felett, ugyan mi módon tudjuk digitalizálni a szépséget, a lelket, a szeretetet? Mert (és ezt már valamelyik misztikus szerző írja, talán Jakob Böhme) "szeretet nélkül őrjöngeni kell".

A legelején barátságba vetett hitet mondtál, most a szeretetet említed, de mi van a szerelembe vetett hittel?

A szerelem hihetetlen mértékben tudja mozgósítani az ember erőit. A barátság meg segít megtalálni a mértéket, azaz a lelkiismeretet mozgósítja. De a valódi barátság sajnos nem sokszor adatik meg az embernek. Én, hála istennek, egyszer vagy talán kétszer már találkoztam olyan emberrel, aki nem csak haver tudott lenni (az is nagyon fontos persze), hanem valódi barát is. A szerelem inkább egy emberre tartozik; hozzá kell tennem, hogy a barátság viszont nem, a valódi barátság az tényleg valami egészen kivételes viszony, egészen kivételes összefonódás két ember között. Ha nagyot akarnék mondani, azt is mondhatnám, hogy olyan valami az, ami hegyeket mozgathat meg. A valódi barát pajtás és bajtárs is tud lenni. De azért elég nehéz dolgokat kérdezel ám! Szerelem, barátság, boldogság. Nem valami könnyű ezekről beszélni. Hadd forduljak segítségért Kemény Katalinhoz, aki valahol azt írja, hogy a barát nem oldja meg a problémáidat, de a léte, a "belőle áradó mosoly" segít abban, hogy végig tudd járni a magad útját. Ami elég nagy dolog szerintem, és ha nem is volt könnyű, de eddig nekem sikerült a magam útját járnom, naponta megküzdve érte.

Szerelem, vágyakozás, beteljesülés?

A szerelemben jelentős tényező a vágyakozás, minden értelemben. Sőt, ha jobban belegondolok, a szerelemben talán a legfontosabb éppen a vágyakozás, nem pedig a beteljesülés. A szerelemhez egy kicsit mindig hozzátartozik az elérhetetlenség, a meg nem valósíthatóság. Vagy nem ez tartja életben? Nem tudom. Mindenesetre van egy olyan sejtésem, mint az előbb is mondtam: a szerelem nem kettő emberre tartozik, hanem csak arra, aki érzi. A szerelmes ember egészen ritka esetben nem magányos ember. A szeretet, gondolom, azért fontosabb a szerelemnél.

Ha valamilyen téren nem jönnek be a várt dolgok, el lehet bújni, vagy kibújni, megszökni.

Megszökni, azt nem hiszem, hogy érdemes. De vannak olyan pillanatok, amikor nehéz elviselni az életet, a világot, és ilyenkor nem árt egy kicsit "kiütni" magunkat valamivel. Kellenek olyan "szelepek", amelyek révén a bennünk felhalmozódó rengeteg feszültség csökkenthető.

Szelepek. például cigarettázol-e?

Nem. Néhány éve rá akartam szokni, csak végül nem sikerült. Ez elég komikus történet különben. Vettem magamnak egy doboz Memphist, és tudod miért? Mert az Iskola a határon utolsó fejezetének gyönyörű zárójelenetében Bébé, Szeredy és Medve egy szál Memphist szívnak el közösen, körbeadogatva. Mert nagyon nagy olvasmányélményem volt még Ottlik regénye is, talán az egyik legnagyobb és legfontosabb. Viszont a doboz cigit, amit vettem, hetekig csak hordoztam magammal anélkül, hogy rágyújtottam volna. Végül aztán elosztogattam.

Miért is volt olyan nagyon fontos Ottlik regénye, az Iskola a határon?

Erre nem könnyű röviden válaszolni.

Van időnk.

Hát talán azért, mert valóban egy nagyon fontos "iskolát" jelentett. Sok mindent meg lehet érteni belőle a világ szerkezetére vonatkozóan. Hogy hogyan vannak itt berendezve a dolgok. És hogy mindennek ellenére, hogyan lehet mégis szép ez az egész.

Szóval boldog vagy.

Nem tudom. Nem hiszem, hogy boldog vagyok. De boldogtalan se. Csak egyre nehezebb remélni, és ez elég lelombozó.

Harcolsz a dolgokért, vagy könnyen feladod?

Harcos típus, az nem vagyok, a harciasság hiányzik belőlem; ugyanakkor feladós se vagyok. Mondjuk úgy talán, hogy egyfajta szelíd makacsság jellemző rám. De ebben valamilyen kiábrándultság is szerepet játszik. Annak, amivel foglalkozom, vagy amivel foglalkozni szeretnék, nem éppen kedveznek a mai állapotok. Ez tényleg olyasmi, amivel nap mint nap meg kell birkózni, mármint a feleslegesség érzésével, a hiábavalósággal, a kiszolgáltatottsággal, a megélhetési dilemmákkal.

Most Szegeden élsz, de mi lesz később?

Nem akarok sokat gondolkodni rajta. Jó lenne találni egy helyet, ahol otthon érezhetném magam, de még nem sikerült.

Otthon. és az egyedülléttel mi van?

Szükségem van meghatározott mennyiségű egyedüllétre, különben kezdek ideges és zaklatott lenni.

Verseidet olvasva fogalmazódott meg bennem a kérdés: erdőben, vagy városban lenni inkább?

Nagyon szeretem az erdőt, a hegyeket, a szabad levegőt és a különféle tájakat. Élni viszont városban szeretek. Nem kisvárosban, nem nagyvárosban, hanem olyan közepes nagyságú, mondjuk "újvidéknyi" városban.

Veled kapcsolatban néhol ellentmondásokba botlok. Lássunk egy elsőre furcsának tűnő kérdést: az antikvárium szagát szereted-e, vagy inkább az esőét?

Valóban érdekes a kérdésed. Szeretek eső után sétálni. Ha belegondolok, azért az eső illatát jobban szeretem. Van egy újvidéki emlékem, egy májusi zivatart követő boldog sétáról. Az egyik sugárúton sétáltam végig, a nap is felragyogott, szépen csillogott a nedves járda, a levegő kellemesen hűs volt. Valami megfoghatatlan, nagy öröm szabadult fel bennem, akkor és ott. Reményteli, boldog érzés volt.

Jó lenne gyakrabban, és jó lenne ezt minél többünknek megtapasztalni. Ha rajtad múlna a hozzásegítés, e célból mi az, amit megfordítanál a világ menetén?

Ugye nem gondolod komolyan, hogy tudom rá a választ?

Mi az, ami ebben a pillanatban a legeslegjobban hiányzik?

A nyugalom, körülöttem és bennem.

Remélem, megtalálod. De a végére inkább lazítsunk kicsit. mondjuk, mit szeretsz a nőkben?

Micsoda kérdés! A nőkben? Testüket-lelküket! Hogy mások, mint a férfiak. Hogy nem lehet élni nélkülük.