Nagy Farkas Dudás Erika: Kötőféken elővezetett múlt

Egyik napról a másikra döntött, és elment nyugatra dolgozni. Az első hullámmal, azt sem tudva, hogy mire megy ki. Három hónap után, amikor először hazajött, és addigi keresetét testvérei asztalára borította, hirtelen megnőtt a tekintélye a faluban. Két évre rá itthonról nősült, és az asszonyt is kivitte magához. Egy lányuk alig beszéli a magyar nyelvet, nem is akarja, két unokájuk már sehogy sem. Itthon is van házuk, feleségével még hazajárnak, de már nem minden ünnepre, és már egyre nehezebben. Közös ismerősünk konyhájában, ünnepi illatok között beszélgettünk, vidámabb témák felől érkezve észrevétlenül az egészen szomorúhoz. A háziasszonyunk éppen egy kenderkötélből készült szobahintát szerelt unokájának, és H. Ivánból az erős kenderillat régi emlékeket szaggatott fel. A férfi megbűvölten meredt a hintára, és többszöri rákérdezésem után szólalt csak meg:

Bocsánat, mint aki időgépbe került. Gyerekkorom kötélszagú estefeléire visszagondolva forogni kezd a gyomrom, és mennem kell, akár csak a szomszéd háztömbig, vagy a közeli parkba, ahol van egy apró mesterséges tó, azon egy csodálatosan megmunkált hidacska: ott felejtek, a víz fölé hajolva. Mert kérem szépen, szeretem én a kézművesek munkáit, csak a kötelesekére haragszom! Augusztusban, a Várban is megcsapott az a szag, amitől azután egészen őszig nem tudtam szabadulni. Függőágyat akart a feleségem, mondtam, hogy ne vegyen, majd Münchenben, másikat, szebbet. Más anyagból, gondoltam magamban.

Nem szívleli a kenderkötél illatát?

De nem ám! Menjünk sorjában. A nagybátyám kirakta a szerszámokat, előhúzta a fekete, kerekes szerkentyűt - csak így nevezte mindenki -, szólította nagynémet, engem nem kellett, már tudtam a dolgomat. Adogattam a manilla tekercseket, majd a kész köteleket hordtam a fészerbe. Fekete vas állványra, hatalmas, forgó fekete kerékkel, vasfogú fésűre és arra emlékszem még, hogy mire végeztünk, mindig jócskán beesteledett. A mindig kékre meszelt gangon dolgoztunk, estike illatú virágoskert mellett, néha azért az estikeillat elnyomta a kender szagát...

Ha jól sejtem, a kenderszagú időknek egyszer csak vége lett...

Vége, hirtelen. A kötélcsinálás már nem hozott a konyhára. A lovaknak befellegzett, az emberek kiballagtak velük a helyi vágóhídra: kocsi nélkül. Mint a viccben a mamával és a biciklivel, úgy volt a lovakkal is: ki húzná haza a kocsit? Egyedül, kötőféken vezették el őket. Nem mindig volt könnyű; néha a sógor, vagy a szomszéd lett lefizetve egy liter pálinkával. A gazda pedig otthon maradt, ököllel vágott bele az istállófalba, és meghúzta az üveget, akkor már a könnye is csordulhatott, nem számított, hogy látja-e valaki. Oda lett a Deres, a Mitra, a Pejkó, a Szárnyas - mert ilyen nevűre is emlékszem, épp a szomszédunké volt, és engem is lovagoltattak rajtuk. Máskor meg úgy volt, hogy asztalt csapkodva, lókupecok alkudtak meg a lovakra, a fehéresszürkékre, a majdnem feketékre, a vastaglábú, súlyos dobogásúakra, a könnyű léptű inas jószágokra. Elvitték őket, a kötél pedig ránk maradt, az egész fészer kötéllel volt tele, amíg le nem égett.

Mi történt?

Részeg volt a nagybátyám, és nem magától gyulladt be a fészer. Mire a tűzoltókocsi kiért, késő volt. Más idők voltak már azok. Nem kellettek a lovak, levágatták őket, a traktorok miatt pedig kilökték az üres istállók első falát, és a műanyagból sodrott kötelekben már jobban bíztak.

A köteles család hogy vészelte át a gyors váltást?

Nagybátyámat nagyon korán vitte sírba a szíve, céhtáblája még a ház falán volt. A háztól, a tisztaszobából temettük el. Tele volt az udvar, megérkezett a gyászkocsi, négy ló húzta, soványan, reszketős háttal álltak, kispórolták az abrakot belőlük, nyerített az egyik, dobogott a másik, féltem tőlük. Amikor megindultunk, rezesek fújták a menetben. Nagybátyám egyik utolsó kívánsága ez volt, és így számomra nem is volt szörnyű a temetés, csak amikor hazaértünk, és a középsőszobában volt megterítve. Azért nem ettem a hatalmasra kelt buktákból, a paprikásból, mert azt hittem, hogy az az asztal volt a koporsó alatt, amin ettünk. Bolond vagy kicsim, ismételgette sok évre rá, már öreggé aszalódott nagynéném, és megsimogatott kenderszagú kezével, már felnőtt voltam, és a kezének biztosan nem volt kenderszaga, de úgy hőköltem vissza, mintha az lett volna. Kilencvenhat éves volt, amikor meghalt, sajnos, nem jöhettem haza a temetésére, éppen kórházban volt a feleségem.

Akkortól kezdve végérvényesen lezárult a köteles-múltja?

Azt hittem, hogy igen, egészen addig, amíg néhány évvel ezelőtt egy hulladéktelepre vetődve, a rozsdaette disznóetető és formátlanná nyomorított autóváz között megláttam azt a fekete, hatalmas kerekű szerkentyűt. Igazából nem tudom, hogy biztosan az volt-e, de megpillantásakor elöntött a körülbelül negyven évvel ezelőtti estefelék hangulata, a nagybátyám azóta régen elporladt testének erős izzadságszaga, és fülemben nagynéném fürge léptei kopogtak a rég nem létező gang piros-fekete mintás kőlapjain. A párom nem értette, hogy miért eresztettem gyökeret, intettem neki, hogy mehetünk tovább. Az itthoni házunk teraszára kellett egy darab vas, a telep munkása már kiírta a számlát, én pedig gyávának éreztem magamat, mert nem mondtam, hogy azt a valamit is megvennénk, ami ott feketedik a sarokban. Néhány szóval hogyan magyaráztam volna meg, hogy minek az nekem, sokra pedig nem volt sem időm, sem kedvem. Hirtelen kiestem a felnőtt szerepből, és elfelejtettem, hogy nekem már nem számít a pénz, és én keresem meg, arra költöm, amire akarom. Az is elfelejtődött a kerék láttán, hogy már nem az a poros lábú gyerek vagyok, aki sárga kukoricára térdelve nyeli a könnyeit, mert nem elég, hogy minden kívánságára nem a válasz, de büntetésből is kijut neki bővem...

Mitől volt olyan szörnyű a gyerekkora?

Apám, anyám, három testvérem tanyán éltek, engem beraktak a faluba, hogy a nagybátyámnak legyek hasznára, és cserébe onnét járjak iskolába. Testvéreim még a tanyai élet gyönyörűségében élvezték az életet, engem pedig ha csak egy pici ok volt rá, alaposan megraktak. Akasztófán végzi ez a kölök, meglátjátok! Még a szomszéd is ezt üvöltözte, amikor a légpuskával véletlenül combon lőttem az unokáját, akinek mellesleg nem lett különösebb baja, csak megkékült a lövedék helye. Akkor sokáig térdeltettek a gang végében, egészen addig, amíg a nagynéném meg nem sajnált, és vállalva nagybátyám magára haragítását, szólt az érdekemben. Persze, nem azt mondta, hogy szegény gyerek még ott pusztul meg, hanem arra hivatkozott, hogy a kacsáknak kell vizet hordani, mert bemocskolták a vályút. A nagybátyám kettőt fordult a kötéllel, jól meghúzta, és azután lökte oda, hogy hát menjen, az anyja istenit! Miért emlékszik ennyire az ember? Néztem a lábamat, csupa por volt, a ráfröccsenő víz nyomán sárcsöppek keletkeztek, még kukorica is volt a bőrömhöz tapadva. Mintha tegnap történt volna. Hordtam a vizet, a disznókét is kisöpröttem, és nagyon sajnáltam magamat. Elismertem, hogy rossz vagyok, de szememben mindenre mentség volt, hogy a tanyáról kilöktek, idegenekhez adtak, akiknél csak addig volt jó, amíg nem a kenyerüket ettem. Ezek jutottak eszembe, amikor megláttam azt a vasállványt a kerékkel. Már a szabadságunk lejárta felé, amikor az asszony csomagolt, és a ház lezárása készült, én se szó, se beszéd, fogadtam egy traktorost, és elmentünk vele a telepre. Az emberemnek sok dolga akadt, és azzal a kikötéssel vállalta, hogy korán indulunk. Alig tavaszodott, az öt órai kelés kicsit nehezemre esett, az asszony nem is tudott a tervemről, ezért szó szerint szökve mentem ki a házból. De erről egy másik szökés jut eszembe.

Miféle szökés volt az?

Nagybátyáméktól a tanyára. Nagybátyámék vásárba mentek, lovas kocsival. A derékban voltak a kötelek, nagynéném eladó apróságai. Sötét volt, nem vették észre, hogy felkapaszkodtam a saroglyára, és a rázós úton a tanyánkhoz vezető dűlőig vitettem magamat. Félúton majdnem rajtavesztem, mert a nagybátyám megállt pössenteni, és az utolsó pillanatban bújtam le a kocsi túloldalán. Jó félóra rázkódás után én lehuppantam a földre, ők mit sem sejtve mentek tovább, nagynéném a hatalmas tollpárnára borulva aludt. Amíg az unokahúgom kicsi volt, és még élt, azt is azon a párnán vitték magukkal a piacra. Nagyon fiatal volt, amikor belefulladt a Kanálisba, százszor is hallottam, hogy pedig annyira vigyáztak rá. Én meg élek, ez bűn volt a szemükben. Csak azért vettek magukhoz, mert nekik akkor már másik gyerekük nem lehetett. De nem helyette szerettek, hanem miatta gyűlöltek: mert én éltem, a Hugi pedig nem, halászok fogták ki, tíz kilométerrel lejjebb, lassan vitte a víz, hosszú haja a víz színén lebegett, ezt nem láttam, de annyiszor mesélték, hogy elhittem nekik, így volt biztosan. Mert kinek hittem volna, ha nem nekik, akik etettek, akkor is, ha nem szerettek? De ezt nem lehet tudni, hogy mikor szeret az ember. Sokszor már akkor derül ki, amikor semmi értelme, amikor késő, amikor jobb lenne nem megtudni, mert akkor nem fájna az, amiről sejteni sem lehet, hogy mi az, neve sincs.

Milyen fogadásban volt része a régi otthonában?

Mire odaértem, a tanyán már ébredt az élet. Apám volt az első, akit megláttam kilépni a fészerből. Időm sem volt megörülni, elkezdett üvölteni rám. Mert jól tudta, hogy nem lehet az tiszta munka, ha én ilyen korai órában, egyedül jelenek meg. Apám gyenge ember volt, és a nagybátyámtól való félelme erősebb volt, mint az irántam érzett szeretete. A lármára előrohanó anyám alig tudott kiszedni kezéből, apám ütött, ahol ért, szidott, és azt is kiabálta, hogy nem elég, hogy itt a nyomor eszi őket, még a testvére haragját is rájuk hozom.

Az édesanyja mit szólt ehhez?

Nem tudott megvédeni. Addig kaptam a verést, amíg apám le nem csillapodott. Akkor szó nélkül fogta a kapát, és elment a legmesszebb darabba kapálni. Anyámra hagyott, aki megmosdatott, bevezetett a még megvetetlen ágyhoz, és lefeküdtem. Sokáig szipogtam, és azt a szörnyű sajnálatot éreztem magam iránt, amiről most már azt mondanám, hogy a magány érzete volt, a megelőlegezett, felnőttkori magányé. Anyám később bejött, nem ölelt magához, hanem csak enni hívott. Mindig etetett volna, mint aki azzal akarja bepótolni, vagy jóvátenni azokat a dolgokat, amelyeket inkább kellett volna, hogy adjon az étel helyett. Akkor szakadtam el végleg a tanyától. A szüleimtől már régebben, talán soha nem is kötődtem hozzájuk. Enni sem bírtam, a kisebb testvéreimhez sem volt kedvem, elindultam a falu felé. Nem néztem vissza.

Szülei iránti érzései mellett sajnálta-e a tanyát?

Akkor már nem. De előtte mindig a tanyáról ábrándoztam. A halomba rakott, kivágott akáctörzsekről, ahogy a tövükben a tyúkok gödröket kaparnak, az eperfás mezsgyéről, ahol a ritka kilátogatásaimkor a testvéreimmel versenyt szedtük a fehérepret. A hátsó udvarnak nevezett, mezővel összeolvadó részen szalmakazlak voltak, égbevesző létrával, amelyet fokonként hódítottam meg magamnak. Szerettem leugrani, egyre magasabbra léptem, és ugrottam. Ezt mindig csak olyankor, amikor senki sem volt a közelemben, például kapáláskor, amikor beküldtek vízért, mert mindenki más a kukoricában volt. Kicseréltem a langyos vizet, előkészítettem a korsókat, és felmásztam a létrára. Néztem magam elé, figyeltem a gyomromban növekvő rettenetet, előre soha nem voltam biztos benne, hogy legyőzhetem. Alattam a szétszóródott szalma volt, benne napozó tyúkokkal, a nap szemből sütött. A félelmem mind nagyobb lett, a sürgetés is, hogy ugorjak már, mert éles füttyöt hallottam, ami jelezte, hogy mennem kellene a vízzel. De akkor nem apámtól féltem, hogy megszid: semmi kis félelem volt az ahhoz képest, ahogy a leugrástól rettegtem. Végül ugrottam. Lehunyt szemmel, megakasztva a pillanatot. Végtelen hosszúnak tűnt az az idő, amíg a kárálva szétrebbenő tyúkok közé estem. Még kezemben érzem a meleg, szúrós szalmát, a lábaimban az azonnali lódulást a vizeskorsók felé. Leginkább morogtak, hogy hol voltam annyi ideig, de nem is hallottam, mert abban a furcsa sötétségben voltam, amit sokszor felidézve próbáltam rögzíteni, hogy máskor is elővehető legyen. De hiába, mert nem lehetett. Sokáig kellett várni, hogy újra alkalom legyen úgy félni, majd legyőzve a félelmet, belezuhanni valamibe, amiben otthon voltam. Hasonló történetet hallottam egy hazámfiától, amikor a müncheni pályaudvaron, egymásnak megörvendve találkoztunk, és órákon át meséltünk, tehettük, mert a hatalmas hóvihar miatt megakadt a közlekedés. Ő mesélte, hogy valamikor régen ő is félelmet keresni járt a szomszédos, más nyelvű faluba, az ottani lányokat hajkurászva, egyszer megkéselték, alig maradt élve... Azután persze termett is másfajta félelem is, tudom.

Hogyan ment vissza a faluba?

Anyám levelével, de nem reméltem, hogy megúszom nagybátyám őrjöngését. Irtózatosan elvert egy istrángdarabbal, a csikóknak való kötéllel összekötözte csuklómat, és a fekete vas szerkentyűhöz kötözött. Nem kiabált, de úgy féltem, hogy összecsináltam magamat. Elájultam, vagy elaludhattam, arra eszméltem fel, hogy nagynéném szipogva oldozza a kötelet, mert sürgős rendelés miatt dolgozniuk kellett, és útban voltam. Napokig látszottak rajtam a hurkák, a verés nyomai, apámé is és a nagybátyámé is.

Végül megszerezte ezt a sok, rossz emléket idéző, kötélcsináló szerszámot?

Nem. Az eladó széttárt karokkal fogadott. A váltótársa eladta azt a rosszvasat. Ki gondolta volna, hogy éppen most lesz ekkora keletje, amikor már tíz éve itt eszi a rozsda, mondta. Hazamentem, a sarkon elköszöntem a traktoristától, az utcán még alig indult az élet, a feleségem is aludt még. Főztem egy kávét, és kiültem a teraszra. Egyáltalán nem bántam, hogy lejárt a szabadság, és mehettünk vissza. Az úton felváltva vezettünk, egy napunk volt a munkába állásig. A feleségem gyanús volt, szokatlanul csendes, de nem rágódtam rajta, hiszen értjük mi egymást szavak nélkül is.

Talán csak nem az ő keze volt a meghiúsult vásárlás hátterében?

De bizony, hogy az övé! Otthon mondta el, hogy ő avatkozott közbe, és megvetette valakivel, elvitette onnét, hogy nehogy hozzánk kerüljön. Talán jobb is így, minek annyit birkózni a rossz emlékekkel. És azt hiszem, hogy most, ennyi év után elmesélve, már nincs düh, harag bennem, és talán meg is bocsátottam azoknak, akiknek már régen ideje volt.