Fekete J. József
Töprengések - Versek, prózaversek, prózák

Verebes Ernő: De hol van itt villamos? Forum Könyvkiadó. Újvidék, 2002

Verebes Ernő költészetében ezerarcú, minden versében más alakot öltő szerző. Egyik költeményének olvastán azt vélni, a mondat poétikáját követi, vagyis nem a nagyot mondja a költő, hanem arra ügyel, hogy jól formált legyen a szövege. Másik verse egyenesen a szó poétikájának vállalásáról vall, mintha a költői szubjektum válogatottan szép szavakból, harmonikusan építkezve, (szó)képekbe oldaná lényét. Megint másik verse szürrealista látomásokat és dadaista dadogásokat elegyít, a negyedikből a szövegtördeléssel is hangsúlyozott ütemezés dobol meghatározóan, a következőben a rímek és a ritmus zenei harmóniája az uralkodó. Szinte minden verse formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja... egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol.

Verebes Ernő nem valami önképzőkörből szalajtott fickó: tudatos, rafinált, megfontolt és kimért alkotó, erotikája matematizált, hite intellektualizált. Ezzel szemben különös, hogy költészete (versei és prózakölteményei) történetelvű, minden verse egy mikrotörténet. A dolgoknak a narrativitás ellenére Verebes prózaverseiben valójában nincsen történetük, " mert csak valóságuk van" , tematizált intenzitásuk. A szerző (poétikai és vérmérsékleti) kimértsége versépítő elemként fegyelmezi sorait, ami a prózakölteményekben (majd a harmadik ciklust képező prózákban is) olykor modorosságba csap át, ám Verebes könnyedén amortizálja a manierizmusát, a magasztos élményt ugyanis leginkább profánba fordítja. Nem a prózavers kezdő és végpontja között teremt lüktető feszültséget, hanem folyamatosan és módszeresen feszíti a nyelvet - mert végső esetben ez az egyedüli mércéje a versnek: a nyelv, s ebből, jól tudja Verebes, nem szabad engedni -, majd egy másik (vers)nyelvbe (másik perszóna megszólalásába) oldva értelmezi a magasztossá szigorított kép, történet, jelenség megközelítésének " köznapibb" módját. A vers a költő számára " újbóli részegség az újbóli túlélésért" , ami nem egyéb, mint a bohém hagyományok és az " elátkozott" , bohémségre ítélt költő szerzői szituációja iránti nosztalgia megnyilvánulása, illetve azon túllépve, megújult, poszt-posztmodern költői magatartás.

" Egy ideje már túl nagy türelemmel terhelem amúgy jópofán abnormális agyamat" - szól ki egyik prózaverséből, és ezt érzi az olvasó is, mintha túl sok korlátot épített volna ez a " jópofán abnormális agy" köré, mintha túl sok lenne a zabla és a ketrec - a szövegekből hiányzik a felszabadultság és a játék, olykor a primér (szó) helyébe becsúszik egy primőr, de ez a költészet keveset ad a nyelvi megelőzöttségre, vagy a nyelvi dekonstrukcióra, legfőbb ambíciója jól megírt szöveggé lenni.

A verssel szemben a próza a hipochondria műfaja, tapintási neurózis, a birtokolatlan dolgokat és az efemer történéseket is meg akarja fogni. Verebes prózájának két motorja van: az egyik a " saját magát titoktalanító tisztánlátás" , a másik pedig az a vonzáskör, " amelyben valamit anélkül is ki lehet mondani, hogy annak bármiféle apropója lenne" . S ez a prózavilág is bár olyannyira elegyes, mint a versvilág formai gazdagsága. Ahol a nyelvi megelőzöttséggel szembesül, ott természetesen csakis az irónia lehet eszköze. Másutt egyetlen gondolatot jár körül, spaciotemporális kötöttségek nélkül, de mégis függőben, akár valami filozófiát játszó, meddő stílusgyakorlatban. A történetelvűség Verebes prózájára is jellemző, még akkor is, ha a történet csupán egy gondolat megfogalmazódásának idejére redukálódik, és tipikusan vajdasági és mai történeteket - nem igazi történeteket, hanem léthelyzeteket - fogalmaz meg, annak ellenére, hogy szövegei egyetemes, " világirodalmi" megszólalásra törekednek. Ez a többszólamúság volt Verebes előző kötetében is a reményteljes ígéret, és e második kötetben is az: vagyis ez a könyv még nem koronája Verebes sajátos, közeli realitásokat megfogalmazó és távoli (esztétikai) világokat teremtő írásművészetének.

A kötet fókuszértékű prózaverse (prózája inkább!) a (hiány), ami a nihil lehetetlenségéről vall, de a nihil egyedüli létezésére gondol és utal, a vanitatum vanitas ezer és ezeréves tapasztalata vetül vissza a szövegben, talán az egész könyvben. Ha mindez lefordítható lenne egy mondatra, akkor az talán így hangozna: minden hiábavaló, és még a hiábavalóság hiányának sincs értelme. Hogy Verebes szótárával éljek. Persze nem ilyen fekete az ördög: Verebes griffjei (fogásai) megérdemelnek egy misét.