Fekete J. József
Konyak és Duna

Egyszerre érkezett a hír a rádióból, Internetről, telefonon, barátoktól: augusztus 27-re virradóra a szegedi klinikán elhunyt Gion Nándor. Nandi, vagy Nándi, már ki hogy szólította. Első döbbenetemben a szenttamási kálvária jutott eszembe, nem az, hogy alig több, mint két hónapja egy héten át együtt konyakoztunk, hosszasan, bele az éjszakába a Duna-parton, és hogy még egy éve sincs, hogy Kishegyesen, a Csépe-napokon én köszönthettem az akkor hatvan éves barátom. Laudációm szokatlanra kerekedett, az alábbiak alapján mondtam köszöntőt:

A konyakról valahogy mindig Gion Nándor jut eszembe. A nyár elején a kecskeméti Forrás írótáborában ketten képviseltük a vajdasági írótársadalmat, Gion Nándor, ő már Budapestről, én még itthonról. Korelnöke volt Gion a társaságnak, többször is hangsúlyozta, hatvan éves, és azt is, hogy jól érzi magát ebben a hatvan esztendős bőrben, bár nem ártana, ha a folyóiratok többet fizetnének írásaiért, meg ha a rendezők jobban megrendeznék forgatókönyveit, de különben oda se neki, csak délután lehessen egy jó nagyot szundítani, az éjszaka az irodalomé. Itt, hallottam, hogy táborbéli barátai hízelgően, nevének franciás kiejtésével becézik: Zsion.

Franciául ugyan nem tudok, hiába fúrta az oldalam, lehet-e e névnek valami különös jelentése, egészen addig, amíg néhány hónapra rá olvasmányaim segítségével el nem jutottam Japánba, annak is talán a legszebb városába, Kiotóba, annak is talán legszebb negyedébe, a Gionba. A Gion Kiotó szórakozó negyede, de nem ám valami hamburgi stílusú, szentpálutcai piroslámpás városrész, hanem a keleti mértékletességet és életélvezetet egyesítő világ, gésaházakkal, teázókkal, parányi éttermekkel, pazar látványkonyhákkal, a harmincas évek szvingjébe keveredő honi dallamokkal, udvariassággal, előzékenységgel, tarka lampionokkal, a világ minden tájáról idesereglettek színpompás forgatagával, benne néhány vidám zsebmetszővel és sötét tekintetű jakuzával, gengszterrel. Itt értettem meg, mi a Gion, amit szinte természetszerűleg Gion Nándornak a dúsított realizmussal megírt prózavilágával azonosítottam. Sőt, magunkat is felismertem ebben a világban, azokat, akik jelen vagyunk a vajdasági művelődési életben és művészi világban. Hiszen mi sem teszünk egyebet, mint a magunk sajátos módján és eszközeivel igyekszünk összeházasítani a múltat a jelennel, olymódon, hogy az előzőből lehetőleg minél több megmaradjon, az utóbbiból pedig minél kevesebbet veszítsünk el. Hellyel-közzel jól érezzük magunkat ebben a világban, szórakozást is nyújt nekünk, néha ugyan benyúlnak a zsebünkbe, vagy mi kotorászunk elődeink felöltőjében, s néha egy-egy gengszter is feltűnik közöttünk.

Gion Nándor (Szenttamás, 1941. február 1.), prózaíró. Tanári oklevelét 1963-ban szerezte Újvidéken, majd ettől kezdve, kisebb megszakítással az Újvidéki Rádió munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője. 1979 és 1982 között a Vajdasági Íróegyesület elnöke volt. 1983 és 1985 között az Újvidéki Színházat igazgatta. 1994-től Magyarországon él, szabadfoglalkozású író.

A Testvérem, Joáb című regényével első díjat nyert a Forum regénypályázatán 1968-ban, egy évre rá megnyerte az ifjúsági regénypályázat első díját is az Engem nem úgy hívnak című munkájával. Díjai közül néhány: Híd Irodalmi Díj 1973-ban, Déry Tibor-díj 1987-ben, József Attila-díj 1988-ban, Márai Sándor-díj 1989-ben.

Első regényeként a Kétéltűek a barlangban című munkáját tartjuk számon, amely azonnal felmutatta Gion írói kvalitásait, amelyek a pályadíjas regényben nyertek markáns, összetéveszthetetlen jegyeket. Az Ezen az oldalon (1971) novellafüzér pedig lekerekítette az íróvá avatás folyamatát - a gioni stílus fogalommá vált. Kevesen tudnak úgy mesélni, hogy ne a mesét érezzük a mondatokból, hanem a cselekvést, a történést érezzük, lássuk belül, és hogy a megjelenő alakok gazdag galériájában mindegyik varázslatos plasztikusságában lépjen elő a mondatok mögül. S hiába a társadalom peremére szorult egyének lesznek a mozgatói az eseményeknek, a történetek az emberi humánum nagyságáról szólnak. Kicsit valahogy úgy, miként az Rejtő Jenőnek sikerült legjobb regényeiben. Mert Giont, különösen az utóbbi esztendőkben igencsak vonzza a kalandos meseszövés, amely fordulatosságában, tempójában még élvezetesebbé teszi ezt a prózát. Pergő dialógusok, szellemes hétköznapiság, és az egészen átsütő könnyedség alakítja Gion történeteinek vonzerejét. Közkedveltek ifjúsági regényei, mellettük fontos a regénytetralógiája (Virágos katona; Rózsaméz; Ez a nap a miénk; 1973 - 1997, és a kecskeméti Forrásban közölt Aranyat talált). Szülőhelyéhez, Szenttamáshoz kötődő prózájában a hősök életgazdag galériája nyílik meg. Bori Imre írta irodalomtörténetében, hogy "Gion művészi képzeletének a térszemlélet a fő jellemzője: térben képzeli el regényeit, amikor a faluszéli Kálvária-domb körül húzott körben mozgatja hőseit, s ennek sugara alig nagyobb, mint amennyit a dombról, ahol a három keresztfa áll a megfeszített Krisztussal és a két latorral...". Talán ez a térbeli szerkesztésmód felismerése hozta, hogy egyre gyakrabban ír filmforgatókönyvet. Gion egyik legtehetségesebb és mindenképpen legnépszerűbb írónk. Etalonjává vált a délvidéki magyar prózának. Magyarországon szinte azonosítják is az itteni irodalommal, és talán nem ok nélkül kérdezik, hogy maguk ott, a Vajdaságban miért nem foglalkoznak Gionnal. Ha így lenne, talán az a legszebb engesztelés, hogy az idén, az író hatvanadik születésnapján felújították és felszentelték Szenttamáson a kálváriát. Amelynek hírét igazából Gion regényei vitték el a nagyvilágba.

Szóval (és főleg kitartó tevékenységgel) Gionnal jókat lehetett konyakozni. Meg sörözni. S ülni mellette, hallgatni. Hallgatni a történeteket, amelyek olyan széles mederben áradtak, mint a Duna az egykori Kabdebó-sziget, Veránka partjainál. Mától csak tizenkilenc könyvének valamelyikét simogathatom, s várom utolsó regényének megjelenését, amelynek lesz egy gyűlöletes jelzője: posztumusz.