Fekete J. József
Többkezes regény

Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó. (Közreadó: Bozsik Péter) Pufi Pressz. 2002

Igencsak regényszerű fogás, hogy a regényszöveg már az első oldalon a könyv befejező jegyzetére utal előre. Nem csupán azért kamatoztatható ez a fortély, mert a szöveg szerkesztettségét, "csináltságát" demonstrálja, vagy a regényírói vállalkozás átgondoltságát nyomatékosítja, hanem ezek mellett, ha az olvasó veszi magának a fáradtságot és előrelapoz az utalásig, azon nyomban megvilágosodik előtte ennek a szerkesztettségnek a ténye, a szerző maga leplezi le mesterségbeli mahinációit, narrációjának trükkjeit, rejtőzködő pozíciójának koordinátáit. Bozsik Péter könyvében még csak a jelzett 297. oldalra se kell lapoznunk e felvilágosításért, ő már a hatodik oldalon felfedi szerzői alapvetését: szerepet kezdett játszani, identitást váltott, nemet cserélt, regényírói hatalmával élve megölte, illetve közlekedési balesetben elveszejtette elsődleges beszélőjét, Karácsonyi Petrát, az "önarckép"-nek készült regény verses szövegének szerzőjét. Ezt az identitást, a regényírás idejére magára öltött animát a műteremtésnek az egyéni és generációs önarckép felé haladtában szűkösnek érezte a szerző, aki úgy írta ezt a könyvet, "mint aki csak véletlen adódó hézagot tölt ki az időben", vagy Lovas Ildikó szavával élve, mint aki lecövekelt "a múlttá válni nem akaró időben, amelyben úgy élünk, akár egy történetben" és ekkor kezdett a verses regény mellett egy mozaikregényről gondolkodni. Bozsik Péter könyve azt az unalomig szajkózott irodalomtörténeti feltevést látszik igazolni, amely szerint a szerző, függetlenül attól, hogy hány alkotást készített, életében mindvégig egyetlen művön dolgozik. Mivel ennek az egyetlen, folytonosan formálódó és alakuló műnek a tétje nem egyéb, mint a szerző élete, ez az "élet-mű" nem is szólhat egyébről, mint a szerző életéről. A többi - vagyis az irodalom - már stílizálás, transzfiguráció, szerkesztés, arányítás, vagyis szakmai dolgok kérdése. Ez a kötet egy életműn belül keletkezett, külön műfajú, de mindenképpen önéletrajzi ihletésű alkotások összegzése, a verses és prózai poétikai struktúrák egymásba játszása válik benne új műfajjá, önéletrajzi retrotörténetté, regénnyé. Egyszerre több önéletrajzi könyvből áll össze a Csantavéri Orlandó. Egyik fő vonulata a verses formában megírt krónika, amely Csantavér történetét beszéli el, nem kevés utalással a település hírhedt szülöttjére, Matuska Szilveszterre, majd egy idő után, az önéletrajzilag a szerzőhöz kapcsolódó eseményeket nagyítja ki. Innentől fogva a verses krónika nem csak a Szabadka - Csantavér - Zenta - Topolya - Kishegyes - Feketics - Újvidék - Belgrád - Szeged - Veszprém vonalon pásztáz végig, mintegy követve a szerző életének állomásait, illetve nevelkedésének kalandos színhelyeit, hanem a krónikás objektivitásából a vallomástevő személyes megszólalásába vált. Midőn gáláns, szerelmi vagy szexuális élményeit beszéli el, az "így emlékszem" bevezető, és az "így emlékezem" lezáró formulával relativizálva, ugyanakkor személyesítve az első személyű közlést, azonnal teret nyit az események másik szempontú láttatásának, amikor a partnernő szempontjából megírja a verses beszámoló (napló?) palinódiáját, ellentétes szemléletű értelmezését is, magyarán visszaéneklését, amelyekben a vers leginkább sikeresen lírába olvad. A verses krónikának tehát három, egymással párhuzamosan futó vonulata vezet végig a könyvön: az objektív, külső tényeket megjelenítő, személytelen megszólalású; az első személyben megszólaló férfi emlékezése; valamint az erre válaszoló, ugyanazt az eseményt saját szempontjából megvilágító női szólam. A verses krónika, annak is a beszélő serdülő és ifjúkori éveinek történéseit elbeszélő része a leginkább stilizált, fikcionált része a kötetnek, vagyis a regény önálló műalkotásként is érvényes ága.
A kötet másik két vonulata levélfolyam. Az egyik nagy levél-vonulat szerzője szegínykispityóka néven szignálja magát, és olymódon azonosítható a regény (el)beszélőjével, hogy tulajdonképpen lényegtelenné lesz, címzettje-e vagy szerzője az elbeszélő ezeknek a leveleknek. A szóban forgó, hosszabb-rövidebb periódusok eseményeit vagy éppen eseménytelenségeit összefoglaló tréfás beszámolók 1982 végétől 1986 derekáig utaztak, többnyire a kies Macedónia földjén katonáskodó barátokhoz, Bacchusnak Bitolára, Freddynek Tetovóra, de a kötet végén találunk K. Petárnak címzett levelet is, ami nem szólhat másnak, mint Karácsonyi Petrának, vagyis Karácsonyi Péternek, aki azonos Bozsik Péterrel. Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, ki a szerző és ki a címzett, egyedül az fontos, hogy a levél tartalma a közreadás során építse a történetet. Ezek a levelek lényegében barátságokról, irgalmatlan ivászatokról, a Sörfolt Kiadó és a HB-csoport köré csoportosuló vidám fiúk társaságáról, vagyis irodalmi szárnypróbálgatásokról tanúskodnak, szemléletesen ábrázolva egy nemzedék, a ma már középkorúnak számítók életét az akkori Jugoszláviában. Az ironikus, önironikus és nem kevésbé humoros szövegek annak ellenére, hogy a válaszleveleket soha nem olvashatjuk, teljes plaszticitásában képesek ábrázolni a kort. De nem ám csak a poros falvak és kisvárosok csibészkedő legényeinek többnyire illuminált hétköznapjait, hanem a háttérben mozgó társadalmi eseményeket, különös hangsúllyal az Új Symposion szerkesztőségének 1983-as szétverésére, aminek kapcsán az események akkori szereplői, még ha csak újságíróként is kommentálták a történéseket, ma nem örülhetnek különösebben e dokumentumokat, újságcikkeket is közlő regény megjelenésének.
A második levélfolyam 1999 januárjától indul, és már elektronikus levelekből, e-mailekből áll össze. Ezek a levelek, amelyek Veszprémből kísérik végig Jugoszlávia NATO-bombázásának történetét, zsó aláírással keltek, fikciójuk szerint, bár gondolom, könnyen meglehet, hogy a valóságban is a zsizsikuram-ként aposztrofált szerző-közreadó feleségének levelei. A másik levélfolyam mellett ez a tény magyarázná a kötet címlapján és gerincén egyaránt hangsúlyozott megjegyzést, miszerint Bozsik Péter közreadója a (különben Karácsonyi Petra nevével jegyzett) regénynek. Zsó levelei több címre intézett, ugyancsak egyirányú beszámolók, nem kevésbé ironikusak és humorra fogottak, mint a nyolcvanas években keltezett "férfi"-levelek, csak a családanya, a feleség, a gondoskodó princípium szempontjából folytatják a szerzői élettörténet elmondását, ám olyan rafinált módon, hogy a házaspár mindennapjai - és globális gondjai - mellett az olvasó mindvégig figyelemmel kísérheti a vajdasági eseményeket is, amelynek immár nem ugyanazok a szereplői, mint másfél évtizeddel korábban, noha ugyanolyan fontos és pontos referenciális pontok, mint az előzőek voltak.
A katonáskodáshoz és az egyetemen töltött évekhez kapcsolódó férfi-levelezés 1986-os megszakadását és az elektronikus levelezés 1999-es kezdetét jelentős időbeli kihagyás választja el egymástól, ami fehér foltként ugyancsak zavarná az önéletrajzi mű szerkezeti stabilitását. Bozsik azonban ezt a hiátust is kitölti, csak a levélforma jelenidejűségével ellentétben a múlt elbeszélésének módszerével. Erre nem a regény verses vonulata ad lehetőséget, hanem éppenséggel a feleség levelei. Zsó ugyanis alkalom adtán, életük egy-egy nehéz szakaszát mintegy illusztrálandó, levele címzettjének csatolmányként megküldi férje, zsizsikuram éppen aktuális, elkészült vagy még nem publikus, többnyire a minimalista prózaírás nyomdokait követő, önéletrajzi ihletésű novelláit - ezek az elbeszélések képezik a regényépítmény negyedik pillérét -, amelyek, még ha a szótár formáját is öltik magukra, akkor is gyökeresen önéletrajzi ihletésűek, akkor is anekdotikus szövegek, akár a levelek, ráadásul értékes alkotások, amelyek valóban mozaikszerűen teszik teljessé a képet, erőteljes megformálását adják a két (több) fiatal (mára középkorú) értelmiségi egzisztenciális küzdelmének, amelynek hátterében ott az elhagyott (és vágyott) otthon jóféle pájinkókkal, gyomorkeserűvel, borokkal, sörökkel és különnemű égetett szeszekkel illuminált idillikussága, amit azonban beárnyékol a levelekből kiolvasható társadalmi-közérzeti háttér komorsága. Az olvasó csupán akkor ismeri fel Bozsik Péter írói megoldásának zsenialitását, midőn rálátást nyer a regény egészére: a múlt és a jelen összekapcsolásában azzal kerülte el az "így emlékszem" egyoldalúságának csapdáját, hogy bevezette a történetbe az elektronikus levelek jelen idejű női elbeszélőjét, ám még ez se elegendő számára, hanem a női objektivitást a novelláinak közbeiktatásával irodalmiasítja. Ebben a vonulatban tehát a férfi a légiesítő, míg a verses elbeszélésben a férfi tárgyszerűségét a nő lírája oldja. Valójában mintha két férfi és két nő egymást kiegészítő, több látószögű négyzetre feszítet keretben mind a négy oldalról haladva, egyszerre készítené a regény sok színre árnyalt gobelinjét.
A regénynek természetesen van egy domesztikált, vajdasági olvasata is, ami az értelmezés során kulcsregényként, dokumentumregényként, tényregényként (is) minősítheti. Ennél azonban sokkal nagyobb a tétje Bozsik Péter önmitizáló regényének. Az, hogy az egyirányú levelezések hiátusai ellenére (pontosabban: ezekre építkezve) kerek elbeszéléssé álljon össze három évtized retrotörténete, miközben az anekdotikus, bár nem mindig igazi csattanóval végződő, vagyis kegyesen elbeszélő tartalmú subtextusokat főszöveggé lépteti elő. Ez a cél nem más, mint irodalommá tenni azt, ami nem irodalom, vagyis a valóságot, ugyanakkor valósággá tenni az irodalmat. Óriási, egy életmű munkáját követelő, és minden íróban lánggal lobogó feladat, amit Bozsik Péternek sajátos regényírói módszerével a Csantavéri Orlandóban sikerült megoldania.