Fekete J. József
Egy novellapályázatról

Töprengések

Idestova két éve már azon tépelődöm, hogy amint az időmből futja, tanulmányt írok a "könyv nélküli irodalom"-ról, vagyis az irodalomnak arról az ágáról, amely eleve nem számít a papíron, nyomtatásban való megjelenésre, hanem a számítógépes világháló, a mobiltelefonok által nyújtott szolgáltatások, tehát a viszonylag új kommunikációs lehetőségek segítségével jut el egyetlen, megcélzott olvasóhoz, vagy éppen milliós olvasótábor előtt nyilatkozik meg a maga pillanatnyiságában. Bármennyire is berzenkedünk ellene, kénytelenek vagyunk valamilyen, sajátos jelleggel bíró, irodalmi szándékot is magába foglaló alkotói megnyilatkozásként értékelni a telefonos SMS-üzeneteket, a számítógépes elektronikus leveleket, nem beszélvén az eleve szépirodalmi szándékkal írt, az Internetes honlapokon megjelentetett szövegekről, amelyek eleve az irodalmiasság jegyeit viselik magukon. Ennek az irodalomnak nincsen kritikája, a produkció követhetetlen, amennyiben az elemző figyelem az ilyen, elektronikus úton terjedő irodalomra vetül, aligha képes egy-egy portálnál, vagy egy-egy szerzői szövegfolyamnál szélesebb területet átfogni.

Az egyelőre még szétszórt kritikai vizsgálódás annyit azért meg tud állapítani, hogy az elektronikus úton terjedő szépirodalom, vagyis a könyvben is megjelent művek elektronikus hozzáférhetősége mellett létezik egy olyan irodalom is, amely kimondottan (elektronikus) médiafüggő, illetve a média által éltetett, csupán az Internet-típusú világhálón létezhet, valamint, ezen túlmenően, a világhálón valamint mobiltelefonon történő szöveges üzenetküldésnek is van irodalmi vonatkozása. Ennek az irodalomnak sajátosságai közé tartozik, hogy ország- és nemzethatároktól független, pillanatok alatt eljut a feladótól a címzettig, iszonyatos mennyiségben termelődik, léte efemer, megjelenésében nincs közvetítő, az Interneten való megjelenést követően már az olvasó is szerzőnek minősülhet, mert itt már nem csak az előre- vagy a visszalapozás lehetősége adott számára, hanem a grafikai, tipográfiai alakítás mellett, a kivágás, másolás, beillesztés - el egészen a legradikálisabb vélemény-nyilvánításig, a törlésig. A továbbra is tervezett tanulmányban azt szeretném bizonyítani, hogy az Interneten megjelenő alkotások is hasonló értékrendszerbe tartoznak, mint a könyvben, folyóiratban kinyomtatott művek, van közöttük jó és rossz, a szerzők között akad tehetséges és kevésbé rátermett, de attól még egy mű se jobb vagy rosszabb, hogy elektronikus, vagy nyomtatott formában jelenik meg. Az érvelésnek azonban van egy bökkenője, mégpedig az, hogy az elektronikus formában megjelenő alkotás szerzője és olvasója között nincs még egy beiktatott szakember, mint a nyomtatott termékek esetében, az alkotás közvetlenül jut el a befogadóig. Ami pedig eleve értékválságot és kánonrombolást idézhet elő.

Érdekesmód ezt a tapasztalatot nem az Internetes portálok anyagából szűrtem le, hanem a 2002-es Majtényi Mihály novellapályázat százvalahanyadik pályamunkájának elolvasása után kezdtem áldani annak a bölcs fejét, aki kitalálta a lektor, a recenzens és a szerkesztő feladatkörét, a könyvkiadó és -terjesztő intézményét. Rémülettel ültem a múlt század elejét idéző, Pörke-nénis, Mihály-bácsis parasztromantikát megjelenítő, vagy szentimentális élettörténeteket elbeszélő, esetleg a lelki élet magánszféráját felszínre emelő naplójegyzetek fölött, és arra gondoltam, milyen jó, hogy még nincs mindenkinek Internetes portálja azok közül, akik úgy érzik, tudnak írni. Milyen jó, hogy a pályázatra beérkezett anyag nem zúdul olvasatlanul, szelektálatlanul, elbírálatlanul az olvasó nyakába, mert ezáltal dilettáns munkákat mutatna fel értékhordozóként, ami újabb vállalkozó kedvű írástudókkal hitetné el, hogy ilyet pedig maguk is tudnak. Ez a szemlélet nagyon közel állna a Web-világ ellenőrizetlen, szabályozatlan normarendszeréhez. Az elektronikus levelezésnek és a webmagazinoknak, meg elektronikus olvasótermeknek és könyvtáraknak a laikusokat is csalogató és a hagyományos könyvnyomtatást megszűnéssel riogató lehetőségei milliószámra nyelik magukba nem csak az e-mailek hihetetlen gazdag skálán mozgó üzeneteit, hanem olyanok írói ambícióinak termékeit is, akiknek az írás mint mesterség nem kenyerük, de hosszabb vagy rövidebb időre fellángolt bennük az írás szenvedélye és a megnyilvánulás gesztusa, az ismeretlen emberekkel történő információ- és véleménycsere, illetve ideig-óráig ismert emberek bőrében érzik magukat, amikor írásuk feltűnik az elektronikus portálon. Az irodalom sorsát fejlődésében szemlélőkben a kérdések tömegét vetette fel a nagy nyilvánosságot nyerő közvetlen szerzői megnyilatkozás lehetősége, Bálint Péternek, a napló- és levélírás avatott kutatójának gondolkodásában például a következőket: " ha a nyilvánossághoz jutásnak többé nem feltétele az alkotói tehetség és igényesség, a hosszadalmas és fáradtságos műhelymunka, a szerkesztők közléshez való hozzájárulása, a kritikusok és bírák ítélete, a kiterjedt könyvesbolti lánc működtetése - mivel a számítógép és a multimédia segítségével bárki részt vehet egy nemzethatárokon és szellemi hagyományokon is átlépő világhálón -, miféle kritériumok és preferenciák, tájékozódási pontok és ajánlások figyelembevételével választanak 'olvasmányt' a jövőbeni olvasók? Hogyan, miféle 'játékszabályok' alapján lehet meggyőzni a multimédia 'kollektív játékában' résztvevőket arról, kiket tartsanak egyfelől 'hivatásos alkotónak', másfelől az alkotások értelmezésében a közös emlékezet újraélesztésében pusztán csak 'társnak'? Milyen státusa és joga van az egyiknek, s milyen a másiknak? A szükséges megegyezés hiányában tarthatatlanná válhatnak a korábbi szereposztások, annak a veszélye nélkül, hogy a kanonizált irodalom ne veszítsen még nagyobb teret és súlyt."

Ez a (faj)súlyvesztés, a felhígulás természetes folyamatként jelentkezik, amint egy irodalmi pályázat nem a hivatásos írókat szólítja meg, hanem az olvasókat, akik egy-egy novellának tartott szöveg megalkotásáig írónak érzik magukat. Hiszem azt, hogy legtöbbjük a legnyitottabb szívvel fogott írásba, magából a legtöbbet adta, önmagát játszotta meg tétként, ami végső soron a művészi alkotás egyik lényeges követelménye. Ugyanakkor azt is hinnem kell, hogy a szerzők olyan szövegeket alkottak, amilyeneket maguk is szívesen olvasnának, hiszen munkájuk díjazása reményében adták be pályázatukat. Ez pedig arra mutat, hogy az irodalom értékszínvonalának megőrzéséhez kevés az írói műhelymunka, a recenzens, a lektor, a szerkesztő és a kiadó - a felelősség egy része az irodalomra való nevelésben résztvevőkre hárul, és ez alól nem kivétel a kritikus sem.

Bízom benne, hogy a novellapályázat bíráló bizottságának tagjai, dr. Bori Imre, Beszédes István és jómagam, döntésükkel ezt a minőségi elvet érvényesítették és a Magyar Szó a díjnyertes írások közzétételével ezt a szépirodalomra nevelést, az ízlésformálást szolgálja. A díjazott és megjelentetésre javasolt írások színvonala messze meghaladta a pályázat teljes anyaga alapján meghatározható átlagot, a zsűritagok ugyanazokat a szövegeket emelték ki, csak a rangsorolásukkor merült fel árnyalati eltérés. Ugyanakkor az idei pályázat anyagában a korábbi évekhez képest markánsabban jelentkezett egy múltidéző, a hajdani falusi élet egy-egy jellegzetes alakját megjelenítő, vagy szellemesen anekdotázó, szociografikus jellegű vonulat, amelyek ugyan nem kiérlelt novellák, formailag megoldatlanok, de tartalmuk miatt széles olvasóközönségre számíthatnak. A bíráló bizottság nem volt könyörtelen ezekkel az írásművekkel szemben, hanem javasolta a Magyar Szó felelős szerkesztőjének, hogy külön rovatban közölje azokat, tehát nem a kitüntettek mellett, a Kilátóban, hanem a napi lapszámokban.

Annak reményében, hogy a bíráló bizottság a lehető legigazságosabb döntést hozta, gratulálok a díjazottaknak, egyben tisztelgek a Magyar Szó előtt a szépirodalmunk ápoló támogatásáért, aminek egyik fontos intézménye a Majtényi Mihály Novellapályázat!

Elhangzott 2002. december 20-án, a Majtétnyi Mihály novellapályázat díjátadásán.