Fekete J. József
Lélekrobbanások

Németh István: Lélekvesztőn. Följegyzések az ezredvégről. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002

Kevesen írtak még olyan könyvet, amihez hasonlót egyszer, minden erőm összegyűjtve, magam is szeretnék megírni, illetve amelyiknek szeretnék bár képzeletbeli, továbbíró, szerzője lenni. Szerénytelenségemből eredően a kevesek közé tartozik például Szentkuthy Miklós, Jan Potoczky, Miguel Cervantes, Rabelais, majd P. Howard, Stephen King, Juhász Erzsébet, Csányi Erzsébet, Füzi László, Jász Attila, Bányai János (így is biztosan kifelejtettem azért többeket), mindannyian valami egymástól független kvalitás miatt, és ezen kevesek közé tartozik Németh István. Nem a mostani könyve győzött meg erről, és helyezte őt a gondosan és folytonosan szem előtt tartandó írók sorába, hanem talán a Házioltár (1996), majd az Ima Tündérlakért (2000), bár elbeszéléseit igazából jóval korábbról is nagyra tartom, kiemelkedően nagyra például a Hegyomlás (1985) kötetet, de igazából, már az első találkozástól fogva, a Vadalma (1970) ifjúsági regény olvasásától kezdve tart ez az odafigyelés, csak akkorában még nem tartottam fontosnak az általam olvasott írók műveinek rangsorolását.

Tulajdonképpen Németh István se tesz többet más írónál: önmagát faggatja, örök kételkedéssel folytat önvizsgálatot, a változó időben újból és újból próbára teszi értékrendjének, erkölcsi megállapodottságának érvényét, mérlegeli a dolgokat és a jelenségeket, mindenek előtt arra figyel, hogy miként csapódik le bensőjében a külső világ visszfénye, árnyjátéka, vagy éppen - s az utóbbi időben egyre inkább - alkonyzónájának körvonalakat elmosó homálya. Megszólítja, kérdezi, faggatja írásának témáját, sokszor mintha ezzel a gesztussal nem is az új ismeretek, új megismerések felé törekedne, hanem a megszólíttatottságában tudatosítaná a megszólított létezését, magyarán életre kelti a megidézettet, és megszólítja természetesen az olvasóját. Hiszen bármennyire is magának ír minden író, Német István esetében ráadásul minden témája, motívuma személyes érintettséget hordoz magában, az írást csak az olvasó keltheti életre, az olvasó az, aki életet lehel a betűsorok kitöltött és üresen hagyott helyei által teremtett világba. Írónk esetében, még ha jegyzetekről és kisesszékről is van szó, nem pedig elbeszélésekről, mint a jelen kötetben, ez a megteremtett világ újrateremtés útján keletkezik: a nosztalgia az a formát adó erő, ami életre hívja. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez, a Németh István prózájában ható nosztalgia nem a megvalósult múlt iránti vonzódás formáját ölti magára elbeszéléseiben, esszéiben, hanem a megvalósulatlan, a múlt realitásában elvetélt jövő, a csak ábrándokban élő lehetőség idealizált képe felé halad. Úgy tesz az író, mintha a múlt sokkal szebb, csábítóbb, termékenyebb lett volna, mint amilyen valójában volt, vagyis megszépíti a múltat, mert annak a realitása fölé kiterjeszti a benne hordozott lehetőségek szivárványát is. Így a jobban éltünk - megállapításhoz mindig hozzá kell értenünk a jobban is élhettünk volna feltételes módját, ami azonban a kijelentés megfogalmazásakor már realitás-értéket öltött: a Délvidéken, a Vajdaságban sohasem volt kánaáni az élet, de - Németh István erre emlékeztet - mindig akadt valami, amit a jelen ellenében a megszépítő emlékezet felhozhat, akkor is, ha nevezett tény csupán reményt hordozó bimbóként él emlékezetünkben. Mert ami most van, az sokkal rosszabb, mint ami volt.

Németh István megszólítja az olvasóját, miként írja, bár annyira, hogy megüssön benne egy hangot. Ez a hang hosszú kicsengésű, hiszen az önmaga kételyei, csalódásai, sértődöttsége, vívódása fölött pöszmötölő - "mert az ember nemcsak az ujjaival pöszmötöl, hanem a szemével, a fejével és néha a szívével is" - író az olvasó erkölcsi dilemmái fölött is szemlét tart egyben, nem csak beleélésre, hanem állásfoglalásra is készteti. Nem mondhatom, hogy kényszeríti, mert attól ez a próza sokkal kifinomultabb, simább, gördülékenyebb, ezeken a jegyzeteken nem érezni a kényszerítő szándék izzadság-szagát, amitől a kényes olvasó félrekapja az orrát: olyan lélekrobbanások ezek a kisprózák, amelyek észrevétlenül a saját rezgésszámukra hangolják az olvasó érző bensőjét is. A múltba vesző világból Németh István mondatai ugyanis olyan éles kondulású hangokat keltenek, amelyek összetéveszthetetlenül azonosíthatók a lélekharang csendülésével, a kisebbségi sorsba kényszerült vajdasági magyarság nemzethalála fölött csendítenek a Lélekvesztőn jegyzetei: az iskolákból kivesző diákok, az emlékezetből kieső szokások, a falvakban elmaradó keresztelők, az elöregedő települések fölött, de nem mindezek elsiratására, hanem a nyomainkat is eltörölni szándékozó akarások bár ideiglenes elriasztására - írásaiban mintha totemeket állítana a rossz szellemek elűzésére.

A H. J. monogrammal jelzett Herceg János emlékének szentelt könyv valami módon folytatása is Herceg kisesszéinek és jegyzeteinek, azzal, hogy Németh István nem kalandozik külföldre, kitekintése legfeljebb Magyarországra terjed ki. Az már pedig az írói bravúr kérdése, hogy miként bontja ki például a Kossuth Rádió reggeli időjárás-jelentéséből az ország iránti lobogó érzelmeinek szivárványos mondatait. Ám elegendő számára az Újvidéktől Szegedig való pásztázás: ugyanazt a sanyarú tapasztalatot kell megélnie - minden olvasójával egyetemben -, mint mesterének, Herceg Jánosnak: a sehol sem kellünk érzését. Herceg még a vajdasági magyar íróval kapcsolatosan mondta ki, hogy műveit egyaránt olvasni kellene Belgrádban és Budapesten, de ehelyett sehol se olvassák, Németh már kénytelken általánosítani: a határ egyik oldalán se kell a vajdasági magyar, aki nyelvének elveszítésével a feledés süllyesztőjében tűnik el hamarosan, hiába bizakodnak még a Tisza-mentén, a vészesen kattogó leépülési, megsemmisülési folyamat megállíthatatlannak tűnik.

Németh István még abba kapaszkodik, amibe lehet: mindenek előtt a nyelvbe, amit nem csupán íróként tekint elsődleges munkaanyagának és munkaeszközének, végső soron igazi hazájának, hanem magyar, vajdasági magyar emberként is a nyelvben tapasztalja minden kötődésének gyökerét. Írásainak zöme ezért foglalkozik a nyelv védelmével, a keresztény erkölcsi normák megőrzésével, az egészséges szellemiség ápolásával, hiszen vajdasági magyar íróként felelősnek érzi magát minden egyes vajdasági magyarért, akik érdekvédelmében nem a politikai szószékről intézi beszédeit, hanem eddigi negyedszáz könyvében tett hitet mellette. Szívvel, lélekkel, személyes érintettséggel, tiszta, bámulatos stílusban, ahogy azt egy írónak tennie kell, és miként a bevezetőben jeleztem, amiért példaértékűnek tartom Német István írói munkáját.