Fekete J. József
Bakszakállról, macskatüskéről, lópurgációról

Töprengések

Nem orrol meg talán az olvasó, ha e heti töprengésemben visszaélek a magánjellegű megszólalás lehetőségével, és a szokottnál hosszabb ideig idézem kedvenc szerzőim egyikét. Különben is, az idézés nélkül nem mélyülhetnénk el kellően a témánkban, ráadásul ezeknek a töprengéseknek az olvasás népszerűsítése a célja, tehát most az írott szó mellett a szó íróját is popularizálni igyekszem.

"- Hozsánna a Boldog Olvasónak! - rúgta be a kertkaput Ibn al-Mukaffa Mahfúz, ahol az órátlan idő számítása szerinti 26.666-ik magányos napját töltő édesapja, nagybölcsességű Umar ibn Abi al-Maarri, Minden Könyvek Tudora, kissámliján kuporogva éppen a semfüvet gyomlálta ki a gyógynövények s hasznos termések ágyásai közül. Elmúlott már a medvehagyma ideje, tömérdek lonc futotta fel a példás, csupán a végtelenségben találkozó párhuzamos sorokban sarjadó kígyógyökerű keserűfű-palántákat, a párnás habszegfű-csírákat, a buglyos fátyolvirág, a sárga keltike és a közönséges füstike, a zászlós csúdfű, a nagyvirágú ebviola, az ékes keserűgyökér, a foltos ujjaskosbor, a konytvirág, az orvosi kalánfű, a nagyhüvelyű here, a termetes medvetalp, a bódító baraboly és sárga nőszirom hajtásait.

- Hozsánna az Olvasónak!! - emelte meg hangját az időnként, de leginkább így tavasztájt gyermekes szertelenségtől hajszoltatván a kellő és illő tiszteletről is megfeledkező ifjú, ugyanis végtelen bölcsességű szülőatyja a fejét se emelte föl a szögletes szárú bithiniai bükköny nagypálhájú bokrai közül." Azért idéztem Nettitia K. Froese Abi al-Maarri tavasza című példázatának bevezető mondatait, hogy szemléltessem, mennyire lényegesek egyebek között a botanikai ismeretek az író számára. Ebben az esetben a hangulatteremtés mellett a növénytani felsorolás azonnal jellemzi is a történetbe kissámliján ülve belépő hőst, akiről éppen ez a felsorolás sejteti, hogy növény- és kertbolond, ebből eredően nem kapkodó természetű, jószándékú, szépérzékkel megáldott, és egy kicsit ráérős alak lehet, aki a kerti munka közepette fogalmazza meg fiának szánt intelmeit.

Van ám azonban olyan példám is, amelyben az író éppen botanikai ismereteinek hiányából kerekített kisesszét. Másik kedvencem, Németh István írta a Lélekvesztőn című kötetében: "Aztán valaki megajándékozott bennünket egy cserép máriakönnyével, elborzadtam, mert még mindig azt hittem, hogy művirág. De élő volt. Kemény, fényes, sötétzöld levelekkel, virágcserép létrára föltekert indákkal. Épp virágzott. Fehér, ernyős virága viaszt könnyezet. Nehéz, fűszeres illatot árasztott. Megtanultam a nevét. Megszerettem. Nem azért, hogy rossz ember ne legyek. Nagyon kevés virágnevet tudok: rózsa, szegfű, tulipán, viola, ibolya, jácint, muskátli. No meg a pipacs, szarkaláb, búzavirág." Akárcsak a példázat szerzőjének, a Máriakönnye írójának sem volt alkalma kézbe venni Penavin Olga posztumusz megjelent, a Bácskai és bánáti (népi) növénynevekről írt könyvét. Ez az egyébként nyelvészeti kiadvány, amit Láncz Irén szerkesztett és rendezett sajtó alá, nagyon sok gyönyört okozhatott volna Németh Istvánnak, aki, mint láttuk, kedvet kapott a minikertészethez és a nyilvánosság előtt megvallotta járatlanságát a paraszti növényismeretben, hiszen jóval több "úri" virágot ismer névről, mint parlagi növényt.

Lássuk, micsoda zamatos nyelvi csemegéket rejt Penavin tanárnő könyve! Itt van mindjárt a kígyómarást gyógyító bakszakáll, a békabuzogány, majd a hétköznapibb békatakony, a csákós amaránt, amit egyaránt neveznek bárányfaroknak és pulykatakonynak (sőt, a könyvből azt is meg lehet tudni, hogy ezt a szót miként ejtik például Kupuszinán - nem úgy, ahogy most én az egyszerűség kedvéért átírtam); aztán itt van a gilisztaűző varádics, amit valahol fájdalomfűnek, valahol mézvirágnak hívnak, de melyik író fantáziáját ne indítaná meg a hunyor népies elnevezése: máriaülte gaz. A népi elnevezések gazdag tárházából megtudhatjuk, hogy a kankalint Adán báránynyelvének, Doroszlón macskatökének hívják, a kányacsengettyűnek Kupuszinán szenlászlófi a neve, a kendert gatyafának nevezik, a mizsót közismert elnevezése a kódustetű, a ricinus becsületes neve Becsén lópurgáció, a kelésre jó mérges salátáé pedig pokolfű, a sarkantyúkát nemes egyszerűséggel csak kurvácskának hívják Bácskában. A paraszti névadás zsenialitását bizonyítja, hogy ugyanazt a növényt, a papsajtmályvát Bánát egyik területén istenke kenyereként, másik vidékén viszont ördögpogácsaként ismerik, az ördögcérnát pedig semfűsemfának hívják - miként Nettitia K. Froese is a fentebb hivatkozott példázatában -, de a csodás mesevilágra nyit kaput a szöszös pipitér elnevezése, az élőhalófű, ugyanakkor a paraszti világ vaskosságát is elénk varázsolja a ragadós muhar magyarittabéi azonosítása: seggberagadó, nem beszélve a nem azonosított növények nevének, illetve a növényi részekkel kapcsolatos elnevezéseknek a költőiségéről.

Gondolom, nem istenkáromlás ihletadó forrásként élvezni egy szigorúan nyelvészeti kiadványt. A nyelvészek biztosan mást olvasnak majd ki belőle, de bárki kezébe veheti, a szerző a levonható nyelvi, néprajzi és szociográfiai következtetések zömét a könyv előszavában már levonta, így magyarázatot is fűzött a bácskai és bánáti népi növénynevek szótárához.