Fekete J. József
Thanatoszról és Erószról

Töprengések

Úgy véltem, ismerem Jung Károly költészetét, legalábbis számomra a költészetének csúcsát jelentő, 1991-ben megjelent Barbaricvm című kötetében a messianisztikus, táltosi megszólalásra hangolt verseinek formai-tartalmi összekovácsoltsága a lírai én biztos gyökérverésének képzetét keltette bennem. Persze túl hiszékeny voltam: szem elől tévesztettem a költő folytonos megújulási készségét - amit még tetőzött, hogy Jung Károly tudományos munkája mellett ritkán jelentkezik versekkel, hiszen 1968-as, önálló kötettel való bemutatkozását követően poétai hevületét ritka ünnepként koronázta újabb verseskönyvvel, máig alig fél tucat alkalommal került erre sor. Az pedig megkerülhetetlen tény, hogy egyik Jung-kötet se tükröz azonos vers- vagy gondolatvilágot. Gondolom, most már így, legutóbbi kötetének (Mogorva Héphaisztosz) olvasta után, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a gyűjtemény nem a Barbaricvm folytatása, hanem valamiféle újabb megifjulás, de ugyanakkor egyfajta elnehezedés, elsúlyosodás, a korábbi komorság fölött a végzetben való bizonyosság kilátástalansága hatalmasodott el a költeményeken. Egy másik költő áll most előttem, aki más ikonográfiában gondolkodik, költészeti rendszere nyitottabbá vált a szövegközöttiség felé, ugyanakkor formai szigorát is megnyitja a köznyelvi, irodalom alatti megszólalás irányában, táltosi hevületét a férfikor keményítette érzelmi felfokozottság, sőt hajszoltság állapotába transzponálja.

Hattyúdalokként, el- és leszámolásokként jelöli verseit Jung Károly a Mogorva Héphaisztosz kötetben, magát a könyvet pedig - alcímként - utazásnak nevezi, mégpedig a merőlegesen tett utazásnak. A költészet, illetve az olvasás, így a versolvasás utazás-metaforáját nem nehéz megfejteni, de számomra a kötetből nem derült ki egyértelműen, hogy mire is merőleges ez a poétikai útvonal: a szerző korábbi költészetére, világ-tapasztalatára, vagy éppenséggel életvonalára? Valami egészen másra? Nem is olyan vészes, ha feloldatlan marad a rejtély: magukban a versekben nagyon is egyenes a költő. Akárcsak korábbi verseiben, most is újra meg újra megénekli kertjének flóráját, a fákat és bokrokat, ám a kert, amely Pap József költészetében nyerte el a végső menedékhely szimbolikus jelentését, Jungnál (már) nem a megbékélés, a visszavonulás, a megpihenés terrénuma, hanem szeméttől, kacattól, a múlt és a jelen idegen hordalékától megtisztítandó terület, fizikailag beszennyezett élettér, amit a költőnek kellene kitakarítania, ugyanúgy, mint a Messiás feladata az erkölcsileg és ideológiailag szennyezett világ megtisztítása. Ki is tágul Jung versvilága a judeo-keresztény megváltás-problematika köré: versei egy részének hangsúlyos témája az emberiség által elkövetett bűnök és az azok fejében kirótt büntetés, illetve bűnhődés, s mint a büntetések legrettenetesebbje, az Istentől való elhagyatottság. A bomlott értelem is terem, írja Jung, de nem Isten vetését érleli, ezért, amikor a végítélet zűrzavarában napvilágra kerül minden elkövetett bűn, ítéletnapig lakolunk majd miattuk. A büntetés letöltése azonban még a végső elszámolás kezdete előtt megkezdődött, hiszen már ma is csak úgy teszünk, mintha élnénk: "Mint a nyüszítő baromállat, / Kitől megvonták a darab kősót, / Meg a vizet, hogy szomját oltaná, úgy szűkölök itt Kelet-Európában" (Feledés alagútja) , írja a költő, akinek immár nincsenek kétségei afelől, hogy végérvényesen megírattatott - nincs remény. Fizikai valójában a kertjét kellene kitakarítania, mint Böndör Pálnak egy másik versben a szobája kitakarítása a végső és egyedül elérhető célja, de reménytelen küzdelemnek bizonyul már ez a tevékenység is. A verseiben megjelenő görög és keresztény mitológiai motívumrendszer se a megváltást sugározza, hanem a felhalmozott bűnök feltárását, a nagy végelszámolást, a kárhozatot és a bűnhődést, kilátástalanságot, pesszimizmust, lefojtottságot. A költőnek nincs hatalma a kertje fölött, a Megváltónak a bűnök fölött, a költészetnek a valóság fölött. Jung Károly ugyanis külsőségekben igyekszik megtartani a versnek az ember szellemi tevékenységében betöltött kiemelt helyét, a vers építkezésében és tartalmában azonban elárulja védtelenségét az általános, mindent összeroncsoló erózióval szemben. Már a kötet hangütő verse, a Szent levél archaizált apokrif imaként, zsolozsmás hangon szólal meg, előre jelezvén a judeo-keresztény motívumrendszert, a bűnhődés - megváltás központú szemléletet, és mindezzel egyetemben a fennköltséget, emelkedett szellemi-hangulati-érzelmi hőfokot sejtetve. A vers hagyományos súlyát, értékét hivatott jelezni a sorok, az egymásba áthajlók esetében is következetes nagy kezdőbetűvel való indítása, valamint a latin címadás és a latin alcímek használata is a költemény valóságon túli mivoltát nyomatékosítja. Ugyanakkor a verssorokba gátlástalanul furakodnak be a köznyelv szavai, szófordulatai, az emelkedettséget megtörő, visszarántó, profanizáló szövegrészek. A szövegköztiség másik megjelenési módja a versek gyakori mottóval való ellátása, illetve vendégszövegek beillesztése a veretes sorokba. A költőnek immár nincs hatalma megakadályozni a verstesttől idegen szövegrészek betolakodását, mégis a kötet legfigyelemreméltóbb darabajainak némelyike e költői engedékenységből, sőt az erre rájátszó dekonstrukciós játékból fakad, mint a Változatok Pilinszky Négysorosára, vagy a Hol tartok ki, hol tartok be, avagy: HOLT ART O.K.?

Oda az ifjúság, oda a költészet hatalma, ez már a kegyetlen férfikor, amikor minden bizonyosság már csak a fájó oldalát mutatja. Vigasz, ha van, akkor egyedül a szerelem, de nem valami álmodozó, plátói vonzalom, hanem buja testiség, véres "héja-nász". Különös hozadéka a kötet harmadik, Fehér liliomszál című ciklusa erotikus verseinek az olykor kamasz-őszinteséggel megnyilatkozó szólama, amit éppen a komor férfikor és a testiségbe kapaszkodó lét-bizalom, a Thanatosszal szembeszegülő (s titokban vele együtt létező) Erósz hitelesít.

Még nem tudom, meghaladta-e e könyvében a szerző a méltán kiemelt Barbaricvmot, de az feltétlenül bizonyos, hogy ismét nem egy megkerülhetetlen versét olvashattam.