Fekete J. József
A megszólítottságról (I.)

Töprengések

Utasi Csaba egy figyelemre méltó rövid írással vezeti be esszéinek és tanulmányainak, tulajdonképpen konferenciaszövegeinek Mindentől messze című gyűjteményét. Az előszóként szereplő esszé, akárcsak Németh István Lélekvesztőn című könyvének bevezető írása, az író megszólítottságáról és az olvasó megszólításáról érvel, legnemesebb szerzői magatartásként nevezve meg az erre a megszólítottságra való alkotói válaszadást. Németh szerint "az író, ha egy kicsit is komolyan veszi a dolgát, vagy ha úgy tetszik: a hivatását, azért ír, hogy önmagát szólítsa meg. Kételyeit, örömeit, vívódásait, sérelmeit, amelyeket az író sajátságos eszközeivel megjeleníteni, ábrázolni, magyarán: elmondani szeretne". Utasi Kosztolányi Dezsőt idézve jut el az "ájulatos bizonytalanság" állapotának értelmezéséig, ami szerinte íróra, írásműre egyaránt veszélyes, ha az író ezen az önfaggatás állapotát jelző megszólítottságon túlmenően meg is kívánja címezni írásművét, vagyis nem általában óhajtja megszólítani a potenciális olvasóját, hanem konkrét olvasó(ka)t, pontosabban azok elvárásait szem előtt tartva írja műveit. Utasi két példával, a Rákosi Mátyást magasztaló emlékkönyv szerzőinek, illetve a vajdasági magyar irodalom alkotóinak a Tito elnök halálát követő megnyilvánulásainak példáján meggyőzően szemlélteti, hogy milyen erkölcsi fiaskókhoz vezet az ilyen (akár feltételezett) olvasói megrendelés kielégítése. Ugyanakkor Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt és Gulácsy Irén szinte nyomtalanul elsüllyedő életművére utalva azt is keményen állítja, hogy az ilyen, az olvasói elvárásokat kiszolgáló irodalmi alkotások a pillanatnyi ízlés-átlag kielégítése mellett többre se nem hivatottak, se nem képesek. Utasi elképzelésében még él az olvasó, aki képes együtt rezonálni az önmagát megszólító íróval. Tipológiailag ugyan nem nyomatékosítja, hogy a Walter Benjamin és Umberto Eco befogadói alkatában megtestesülő zseniális olvasóra gondol-e, akinek fő tevékenysége a kreatív és reflektált olvasás, és aki a szövegek mellett a "világ" olvasója is; illetve a Szerb Antal nevével fémjelezhető könyvemberre, a világot és a szöveget egymással szembeállító reziduális olvasóra; netán az ugyancsak eltűnő Bildunsbürgerre, mint amilyen az esszéíró Thomas Mann volt. Mindenesetre az olvasónak valamilyen előkelő kategóriáját eszményítheti, még csak nem is azt, akit Radnóti Sándor Borges nyomán a mai átlagolvasóval kiegyenlíthető osztott figyelmű olvasónak nevez, hiszen Utasi a hiányzó, már nem létező "elit" olvasóval szemben konzumens olvasót feltételez csupán, "aki a szerzői estek mutatványosbódéjában széles mosollyal dedikációért járul" az író elé. Az Utasi-esszé még a kritikust sem tartja teljes rangú olvasónak, mert az ugyan "néha szépeket, okosakat is tud mondani [az író] egy-egy művéről, de a számára teljes értékű szellemi interferenciáig csak ritkán jut el". Az esszé a humánus értékek állandó és fokozódó eróziója közepette is arra biztatja az írót, ne engedjen a közönség reményt keltő kísértésnek, ne a rászabott elvárásoknak igyekezzen megfelelni, hanem hallgasson saját megkérdezettségére, hiszen válaszaival csupán lelkiismeretének tartozik felelősséggel.

Itt zárul a gondolatmenet, pontosan a határútnál, ahol elválnak egymástól a bölcsesség és a racionalitás ösvényei. Utasi az előzőn kíván tovább haladni, útban az eszményített, ideális és elit olvasó felé, ami jelen belátásom szerint nem az olvasóhoz, hanem az olvasó halálához vezető út; "a széthullott és továbbra is széthulló humánus értékeknek ebben a világában" el kell fogadni az olvasási gyakorlatban tapasztalt változásokat is. Az olvasáskultúra folyamatos állandóságát és változatlanságát feltételezni olyan, mint lámpás tévékészülékek szerelési ismereteivel tranzisztorokkal működő berendezések javítására vállalkozni, vagy a tízes számrendszer hegemóniájában bizakodva a bináris rendszerre épülő digitális technológia megértésére törekedni. Az olvasóközönségnek a tizennyolcadik és tizenkilencedik században történt extenzívvé válása felváltotta ugyanazon néhány könyvnek az intenzív, folyamatosan újra- és újrakezdő olvasatát, a könyv hagyományát a könyv újdonságával, vagyis mindig újabb művek olvasásával cserélte le. Ez az olvasás domesztikálása által bekövetkezett radikális változás sem maradhat örök életű, a könyvkultusszal együtt sorvad az olvasó kultusza, ami egyértelműen csupán a funkcionális analfabetizmus valamilyen megnyilvánulási formájába torkollhat. Ezt megkerülendő mutatkozik járhatónak az ésszerűség ösvénye, amely onnét indul, hogy tulajdonképpen maga az olvasás a fontos, és nem szükségszerűen az, hogy mi az olvasás tárgya. Nem sok van már hátra, hogy kiderüljön, az irodalom életstílus, magatartásforma, Berszán Istvánnal szólva: rituális gyakorlat, nem pedig a kanonizált sémáknak és a magas olvasói elvárásoknak való megfelelési szándék. Nem megfelelni, hanem a megszólítottságra választ adni - ugyanezt mondja Utasi is.

Az irodalom nem a szomorúság és nem a komorság műfaja; az irodalomnak valami módon örömtelinek (nem feltétlenül optimistának, hanem az olvasás gyönyörét gerjesztőnek) kell lennie. "A művészet [...] nem attól jó, hogy nehezen érthető vagy elvont" - írja erről Úton a csók felé című esszékötetében Mészáros Zoltán. Ha azt várjuk el, hogy mindenki úgy olvasson, hogy bölcsességek felismeréseként és esztétikai ájulatként élje meg ezt a tevékenységet, aligha lesz öröm az olvasás. Nem a legklasszikusabb, nem a legelitebb, de mindenképpen a legolvasottabb írók egyike, Stephen King írta egyik esszéjében - hiszen nemcsak horror- és fantasy-történetek szerzője -, hogy "a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak - még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is". Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. S akkor aligha marad az irodalomból egyéb, mint ahogy Márait idézve írja Utasi: "köd, füst, semmiség."

(Jövő heti számunkban folytatjuk)