Fekete J. József
A megszólítottságról (II.)

Töprengések

Nem vagyok kifejezetten oda a konferenciákért, se a konferenciaszövegekért. Alkalmi kötelezettség lerovásának tartom a tanácskozásra készült referátumokat, amelyek közül több gyakran csupán stilárisan kívánja leplezni alkalomhoz kötött, szinte ideiglenes jellegét, bár nem tudom, mi is a rosszabb igazából: amikor a konferenciaszöveg a tudományosság álcájában tetszelegve untatja a jobb sorsra érdemes, és nem egy esetben csupán kényszerűen odafigyelő közönséget, vagy amikor a konferenciázó nem titkolja, hogy a téma nem igazán érintette meg, és elcseveg valahová a közönség mellé. Intellektuális blöff mindkét magatartás, ami két értekező írónkat is, Végel Lászlót és Szerbhorvát Györgyöt egyaránt ironikus alkotásokra ösztönözte.

Magyarán, kevés a jó konferenciaszöveg. Még pontosabban, amelyik jó, az már nem az, hanem valami más, esszé, tanulmány, a szakmai hozzáértést dokumentáló és a téma általi megszólítottságot megválaszoló írásmű. A huszadik századi magyar irodalmat és a vajdasági magyar irodalmat kutató Utasi Csaba már korábbi köteteiben, az 1974-ben megjelent Tíz év után , illetve a húsz évre rá kiadott Vér és sebek címűben, köztük az 1982-es Vonulni ha illőn kritika-és tanulmánygyűjteményében, illetve az Irodalmunk és a Kalangya című monográfiájában bizonyította, hogy mércéül a legnagyobbat, Kosztolányit állította, ami nemcsak irodalomszemléletére, hanem megnyilatkozásának igényességére is kivetül; a 2000-ben napvilágot látott Csak emberek című kötetében pedig versértelmezések által jelölte meg ötven vers és szerzője helyét a vajdasági magyar irodalomban, egyben a maga sziklaszilárd pozícióját az irodalomértésben.

Az Utasi-féle esszé-, tanulmány-és kritikaírás két fontos eleme a tökéletes tárgyismeret meg a kötelező kérdésfeltevés. A szerző soha nem indul felkészületlenül szellemi kalandra, nem csupán a szöveg témáját képező mű, életmű ismeretének van birtokában, hanem azon túlmutató vonatkozásokról is tudomása van. Az anyag ismeretében természetszerűleg nem az írásának tárgyát, hanem önmagát fogja vallatóra, kérdéseit magának teszi fel. Számára a konferenciaszöveg nem beszámoló, nem puszta értekezés, hanem újrakérdezés. Leginkább kitetszik ez A másik Gál László című szövegéből, de nagyon okosan faggatózik Juhász Ferenc költészete kapcsán, és a rákérdezés nyomán tárja fel, miért hallgatott el és vonult ki az irodalomból Domonkos István. Végső soron az újrakezdő kérdezés vezérelte újabb költészetünk megértése felé, amikor Harkai Vass Éva poézisének tárgyalása során kíváncsisága nem akadt el a költő első kötetének hiányosságai felett, hanem azokon továbblendítve magát, feltárta a szerző későbbi költészetének értékeit.

Ez az utóbbi írása egy másik szempontból is fontos, ugyanis egy bekezdés erejéig felemeli benne szavát a vajdasági magyar irodalomban eluralkodó provincializmussal szemben. "Harkai Vass Éva természetesen nem kerülhette el annak költői számbavételét - írja -, hogy a mindenekre kiterjedő korrodálás körülményei mennyiben és miként befolyásolják irodalmunk életét. Szembe kellett néznie intézményeink lerongyolódásával, azzal, hogy némely botcsinálta látnokok, határon innen és határon túl, mily nagy buzgalommal ütögetik alkotókban megfogyatkozott irodalmunkra a néhaiság pecsétjét, hogy egyesek a marxizmus ideológiai dogmái helyett az 'aracskodó' nemzetben gondolkodás dogmái segítségével akarnak esztétikai rendet teremteni, mindenáron, miközben a kakofóniát erősítve itt is, ott is fölhangzik és hódít a provincializmus édesdeden busongó tilinkószava. [...] Mennyire így van! Hiszen ezen az álmos lapályon, akárha az utóbbi évtizedek során mi sem történt volna irodalmunkban, újra kísért az igénytelenség. A mércék megingása s a nyomában járó elbizonytalanodás azzal fenyeget, hogy a 'köztudatban' maholnap teljesen egybemosódik érték és értéktelen. " (Itt meg kell jegyeznem, hogy az Utasi-könyvről¹ szóló előző jegyzetemben nem a provincializmust vettem pártfogásba² , amikor arra apelláltam, hogy az olvasás aktusa és gesztusa fontosabb az olvasás tárgyánál, hanem azok számára is teret kívántam nyitni az olvasókhoz való eljutás ösvényein, akik úgy csinálnak irodalmat, ahogy elvben nem lehet - miként azt az időközben etalonná minősült Gion Nándorról állapította meg Utasi Csaba. )A mindent elsivárító morális erózió és az előretörő provincializmus tapasztalatának előrevetítése az Utasi-könyvnek a költészeti és prózai munkákat taglaló fejezetei mögé, a Kettős kisebbségben című szakaszára irányítja a figyelmet. Itt a vitázó értelmiségi állásfoglalása nyer megfogalmazást, szemben a vajdasági magyar irodalom jelenét és jövőjét megkérdőjelezők esztétikai és politikai érvelésével. Két dologtól óvja különösképpen irodalmunkat: egyfelől a külső és belső támadásoktól, amelyek ezen irodalom létét és önelvű (természetesen az egyetemes magyar irodalom, a világirodalom, a jugoszláv irodalmak és a jugoszláviai kisebbségi irodalmak kontextusától nem független) fejlődését kérdőjelezik meg, valamint ennek az irodalomnak a belső elprovincializálódásától. Kétségtelen, hogy az irodalmi értékrendszer kritika nélkül nem működhet, ezt tudja Utasi is, aki a könyvében, annak ellenére, hogy rosszallóan tapasztalja a jelentős számú vajdasági magyar könyv visszhangtalanságát, meg is indokolja, hogy ő maga miért nem ír naprakész kritikát. Pedig a kritikus felelőssége talán nagyobb a konferenciázóénál;ha az irodalomtörténet-írás szempontjából nem is, de az olvasóvá és olvasásra nevelés láthatatlan folyamatában mindenképpen. Épp ezért gondolom, nem vagyok egyedül, aki szívesen látná a kiváló esztétikai érzékű, nagy tapasztalatú és bátor tollú szerzőt ismét az aktív kritikusok között.

1 Utasi Csaba: Mindentől messze. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2002

2 Bár ennek vétke miatt a könyvben Utasi elveri rajtam a port.