Fekete J. József
A csók ritmusa

Mészáros Zoltán: Útban a csók felé. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002

Mi az esszé? Mészáros Zoltán szerint: embernek lenni. Igazi kísérlet, miként az esszé elsődleges jelentése is mondja. Intellektuális szabadság, a társadalmi elvárások által viselésre kényszerített álarcok és pózok levetkezése, a gyermekkor játékainak felnőtt fejjel való újraélése és természetesen újraértékelése. Leszámolás a bunkósággal, a képmutatással, a hülyeséggel, a butasággal, a gonoszsággal, a bunkóság, a kivagyiság, a képmutatás kritikája: a valóság megértésére és legalább elméleti síkú kijavítására tett kísérlet. Mindenképpen morális indíttatású cselekedet, amely az esszéíró álarctalanságot vállaló kiállásával másokat is igyekszik felmenteni az életünk megváltoztathatatlan alapminőségein nyugvó kényszerű álarcviselés törvénye alól. Őszinte, a jobbítás szándékát magában foglaló kritika, az értelmetlenséggel való leszámolás, a világ általi megszólítottságra való válaszadási kísérlet.

Általában tehát más, mint amit errefelé megszoktunk. Nálunk ugyanis ha esszéről esik szó, akkor elsődlegesen irodalmi esszére gondolunk, és az irodalommal foglalkozó írásművet értünk alatta, esetleg még képzőművészeti esszével találkozunk, amit jószerével megint csak irodalmárok írnak, de az esszé végső soron mindenképpen a tulajdonképpeni irodalmi műveltségű értelmiség műfajának tetszik. Mészáros Zoltán történész. Szemhatára azonban jóval túlvetül a történelem és persze az irodalom vidékén is, vállalván, hogy netán esetlenül tör és zúz a pszichológia, a szociológia, az irodalom, az etimológia, a klasszika-filológia általa "jobbára ismeretlen", cizellált és finom közegében, de elvégre ez is hozzátartozik a kísérlethez.

S valójában, kísérletek ezek a szövegek, de nem egy-egy téma megközelítésének, megértésének és választékos megfogalmazásának próbái, hanem az emberi önmegvalósítás mámorító szándékának kielégítése, kérdésfeltevés, ami nem kötelezően jut el a válaszadás logikájához, gyaloglás a válaszkeresés nyomában, ami izgalmasabb és mámorítóbb lehet, mint a válasz meglelése. Embernek lenni, és embernek maradni - ez Mészáros Zoltán legfőbb imperatívusza, ennek elérési útja pedig a kontemplatív gondolkodás nyomán kialakuló alkotói megkérdezettség megválaszolása, a kreatív kételkedés szövegbe öltése.

A szerző felkészültségét illetően kényelmesen elbóklászhatna a tudományos szándékú tanulmány műfajában, de nem ez a célja, hanem a világ vallatottjaként választ adni a kor, idő, világ által feltett, a lét szempontjából megkerülhetetlenül fontosnak tűnő társadalmi és egyéni kérdésekre.

Jellegzetes példa erre a Hideg népek című terjedelmes esszéje. Ennek bevezetőjében arról ír, hogy most már nem leírni és nem tudatosítani kell a huszadik század "önző, hatalomhajhászó hidegségét", hanem megérteni és túlhaladni, majd leplezetlen iróniával hozzáfűzi, hogy "aki ismeri ezt a modern kort, inkább korszerűtlen szeretne lenni", és ezzel előlegezi, témája fölé emelkedését csupán az irónia és a humor segítheti, még ha annyira kegyetlen és letaglózó is mondanivalója - amelynek dokumentáló szemléltetésétől nem tekinthet el -, mint a tizenkilencedik században kialakult nemzetállamok huszadik századi kiszorítósdija, felnőtt játéka, amelyben népek és nemzetek nemléte vagy léte volt a tét. Azt még a saját szakmája fölött eltöprengő és a témája kapcsán a jelennel állandó párbeszédet folytató történész szögezi le a huszadik század fő jellemzőinek legfontosabbjáról, hogy "a népirtás tervezve van, mindig tervezve van. A másik az, hogy kényszerrel vagy csalással vesznek rá egy embercsoportot. A harmadik pedig az, hogy mindig csendben asszisztál hozzá a szürke - hideg - hallgató többség, és az eset után igyekszenek csendben maradni, síri - hideg - csendben". Erre már a moralista tévedhetetlen erkölcsi ítéletével válaszol, amikor a huszadik századot a morál alkonyának nevezi és a tömegsírokat a század metaforájává duzzasztja. Ez már egyben költői és bölcseleti gesztus, amit az összegzés záró szakasza a kortárs történész (értelmiségi) szótárához vezet vissza, amikor elmondja, hogy a múlt század "fináléját a délszlávok produkálták a kegyetlenkedés, a gőg, a borzalom és a bambaság tekintetében". Tárgyilagosság, irónia, válaszadási szabadság: ezek vonulnak végig az esszén, amikor a huszadik századi hideg népek megideologizáltságán tekint végig témakörök szerint, és egyszerre eljut odáig, hogy a múlt századból a jelenbe átbukdácsoló egyén eltemette magában a kora középkorban a testi és a szellemi értékek egységéről alkotott képet, a kor lemosta róla a kommunizmus és a szocializmus sajátos értékrendszerét, helyébe a birtoklási vágy és a szexualitás ellenőriz/h/etetlenül felszabaduló ösztöneit helyezte. A hosszú, témáját lelkes alapossággal körüljáró esszé azonban se nem a tudományból, se nem a kontemplációból nyer választ, hanem - esszéről van szó - metafizikai vidékre tereli a lezárást, és nyíltan kimondja, a megoldás érdekében nem (a gazdagon illusztrált) történelmi szemléletből kell kiindulni, hanem, mivel minden egyénnek, bármilyen közösséghez is tartozzon, magának, még ha nem is magányosan kell szembenéznie az élettel, magának kell megoldást találnia, és ez lehet a közösség alapja. Az esszé tehát nem ad megoldást. Az esszé kísérlet-jellegénél fogva nem nyújthat igazi, katartikus megoldást a (múlt) század "gyermeteg" vérengző játszmáira, illetve feloldást azok alól, hiszen az egyén még ha nem is volt érintett e gőgös, kizárólagosságot hirdető, emberek ezreinek, tízezreinek, százezreinek, a század két nagystílű játszmájának, a fasizmusnak és a kommunizmusnak az életek millióit követelő tébolyának részese, akkor is valami módon felelős - ha másként nem, kortársként. Miként oldhatná fel magát az egyén a kollektív bűnözés ténye, vagy éppen a kollektív áldozat szerepe alól? Lehet-e egyáltalán kívülálló valaki? Feltétlenül választania kell az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz között? Ez lenne talán a végső kérdés, de az esszéíró itt rálép Hamvas Béla banánhéjára, és a válasz nyomozására metafizikai irányba indul. Nem rossz az irány, távol attól, csak nem hoz közösségi megnyugvást. Amennyiben az egyén a buddhizmus belenyugvását a kereszténység és a keresztyénség elfogadásával ötvözve éli életét, vagyis a feltételezhető életmódok közül (mámor, álom, humor, csömör) az önfeledt örömként megjelenő, a materiális és spirituális valóságunkat a kora középkor szellemiségének módjában egyesíteni képes megnyilvánulásában fogadja el, képes lehet a múlt század morális pótcselekvésén való túllépésre, vagyis elfojtani magában a birtoklás- és hatalomvágyat. Más szóval: nem kötelezően aljasodik el, hanem emberi mivoltában valósulhat meg. Szép, ezoterikus elmélet, csak Mészáros Zoltán egyetlen példával se tudja igazolni helytállóságát. "A tömegben feloldódik az egyén, így a tömegek nem is képesek valami összetett és értelmes dologra" - írja egy másik esszéjében, mint aki nem tudja, mennyire lehet biztos az individualista reményében. Nem is tudhatja, hiszen amiről beszél, és amiről álmodik, két, egymással össze nem férő szféra, aminek csupán a közelítési kísérletével foglalkozhat a szerző. Kísérlettel, amiből kitűnik, azon ritka szerzők közé tartozik, akik a rációt (a huszadik századról szólva szinte kizárólag Irraisone kisasszonyt) az erkölcsbe, a humánumba, az embert éltető mámorba igyekeznek átfordítani. Olyan szerző, aki lát, hall, tapasztal, de nem kíván hinni a benyomásainak, valahol magasabban szárnyal érzelmi-értelmi egzisztenciája: az elveszett erkölcs prófétája lehetne, ha a századunknak ilyen prófétára szüksége lenne. A bölcsesség azonban időszerűtlen - állapítja meg az esszéíró -, ezért nem is valami cél érdekében járja körbe témáit, hanem magáért az út kedvéért. Nem is sikeredik egyformára minden sétája; gondolatmenete leginkább célirányos, elemző, tépelődő, kérdező, világfaggató, mint például A gyaloglás filozófiája, A hús, a Freddie, Freddie, oh, Freddie! című, és a kötet szinte minden szövegében, ám előfordul, hogy nem kellően összeszedett, erőltetett újbóli nekifutásoktól fölboruló harmóniájú, ám részleteiben értékes szöveg lesz a peripatetikus kirándulás hozadéka, mint például a Kohézió City című írás esetében. Ám úgy kell mindegyik írására tekinteni, mint a saját ritmusát kereső ember kísérletére, aki önmaga belső harmóniáját a csók ritmusában leli meg, vagy éppen a gyalogláséban, ami megállapítása szerint a korunkban időszerűtlen bölcsesség megnyilvánulása.