Fekete J. József
A levél- és naplóírásról

Bálint Péter: Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2001

Az olvasás misztériumának megfejtését kutató irodalom- és kultúrtörténeti vizsgálódások mellett a jelen pillanatban az irodalomelméleti feldolgozás egyik legérdekesebb területe minden bizonnyal a levél- és naplóírás alkotás-lélektani, antropológiai, írás-szociológiai, kultúrhistóriai és szociokulturális, kor- eszme- és stílustörténeti vizsgálata. A téma részkérdéseit gazdag (külföldi) szakirodalom tárgyalja, ami mellett a kutató bőséges szekundér, vagy vonatkozó, azon túl pedig forrásirodalmat is talál. Bálint Péter nem volt rest olvasni, és a részkutatásokat egészükben szemlélve a témát átfogó könyvben feldolgozni. A napló- és levélírás kutatásának jelentős állomása a Nyílt kártyákkal című könyve.

Bálint Pétert első sorban az foglalkoztatja, hogy egyáltalán mi olvasható ki a magánlevelekből, ugyanakkor felteszi azt a kérdést is, hogy miért olvassuk az írók magánleveleit, amikor ott vannak előttünk azoknak az olvasásra szánt művei. Válaszát talán nem is az irodalomtudós, hanem a maga kételyeivel viaskodó szépíró fogalmazta meg, annyira belső megérzésre vall a felelet, miszerint valószínűleg " azért is, mert lelkünk mélyén nem egészen hiszünk az irodalomban, s keressük mögötte az igaz történetet" . Mintha azt hallanám ki ebből a megállapításból, hogy Bálint Péter is úgy vélné, túlbecsültük a művészetek, az irodalom szerepét, nem értjük működésüket, de sejtjük, valaminek a hiánya hajtja motorjukat. " A modern ember - írta erről E. R. Curtius az európai irodalomról és a latin középkorról értekezve - azért értékeli túlzottan magasra a művészetet, mert elvesztette az értelmileg felfogható szépség iránti érzékét [...] olyan szépségről van itt szó, amelyről az esztétikának fogalma sincs." Curtius itt a középkorban még ismert fogalomra, az értelemmel felfogható szépségre gondol: az erkölcsi harmóniára és a metafizikai ragyogásra. Talán azt is mondhatnánk, az igaz ember megismerésére törekvő ontológiai vágy fordítja a kutató és a magánember figyelmét a levelezés vizsgálata felé, ám Bálint Péter figyelmeztet, ebbéli törekvésünk csapdába csal, ha egyébként is alkotó-énnel megvert vagy megáldott személyek magánleveleit olvassuk. " A művész mindig és mindenütt megjátsza magát (magát játsza meg, az a művészete): az író a leveleit is írja" (Géher István) - emlékeztet, hogy a levelek tükörbirodalomba csalnak, nem igazából vonható le belőlük semmilyen " objektív" igazság, mert amennyire szubjektív a verbális kommunikációt helyettesítő írásbeli értekezés, annyira megjátszott is: a levélíró-én ugyan nem egybevágó az alkotó-énnel, de nem azonos a köznapi-, vagy mondjuk inkább kendőzetlenül föltárulkozó énnel sem.

Az elektronikus levelezésnek és a webmagazinoknak meg elektronikus olvasótermeknek és könyvtáraknak a laikusokat is csalogató és a hagyományos könyvnyomtatást megszűnéssel riogató lehetőségei közepette különös lenne, ha Bálint Péter nem foglalkozna ezzel az illékony médiummal, amely milliószámra nyeli magába nem csak az e-mailek hihetetlen gazdag skálán mozgó üzeneteit, hanem olyan számítógép- és világháló-rajongók írói ambícióinak termékeit is, akiknek az írás mint mesterség nem kenyerük, de hosszabb vagy rövidebb időre fellángolt bennük az írás szenvedélye és a megnyilvánulás gesztusa, az ismeretlen emberekkel történő információ- és véleménycsere, illetve ideig-óráig ismert emberek bőrében érzik magukat, amikor írásuk feltűnik az elektronikus portálon. Az irodalom sorsát fejlődésében szemlélőkben a kérdések tömegét vetette fel a nagy nyilvánosságot nyerő közvetlen szerzői megnyilatkozás lehetősége, Bálint Péter gondolkodásában például a következőket: " ha a nyilvánossághoz jutásnak többé nem feltétele az alkotói tehetség és igényesség, a hosszadalmas és fáradtságos műhelymunka, a szerkesztők közléshez való hozzájárulása, a kritikusok és bírák ítélete, a kiterjedt könyvesbolti lánc működtetése - mivel a számítógép és a multimédia segítségével bárki részt vehet egy nemzethatárokon és szellemi hagyományokon is átlépő világhálón -, miféle kritériumok és preferenciák, tájékozódási pontok és ajánlások figyelembevételével választanak 'olvasmányt' a jövőbeni olvasók? Hogyan, miféle 'játékszabályok' alapján lehet meggyőzni a multimédia 'kollektív játékában' résztvevőket arról, kiket tartsanak egyfelől 'hivatásos alkotónak', másfelől az alkotások értelmezésében a közös emlékezet újraélesztésében pusztán csak 'társnak'? Milyen státusa és joga van az egyiknek, s milyen a másiknak? A szükséges megegyezés hiányában tarthatatlanná válhatnak a korábbi szereposztások, annak a veszélye nélkül, hogy a kanonizált irodalom ne veszítsen még nagyobb teret és súlyt." E kérdésekre nem a találgatás, hanem az idő adja majd meg a válaszokat. Tény azonban, hogy a multimédia eszköztárát használók alkotásmódja, gondolat-összefogása, a folytonos önkorrekcióval szembeni viszonya - miként Bálint Péter saját példáján is illusztrálja -, módosult, s bár az internetes, s most már tegyük hozzá, a számítógépes naplóírók, még ha nem is az örökkévalóságot ostromolják és nem törnek hallhatatlanságra, mégis önmagukat játsszák meg tétként, akárcsak a kanonizált irodalom naplóírói, és eleget tesznek a naplóírás két kardinális követelményének is: a kifejezésnek és a dolgok fölött való eltöprengésnek.

A kötetben vizsgált két, lényegében rokonlelkű, állhatatos naplóíró, Rónay és Szentkuthy nyomtatásban megjelent naplói, az utóbbi esetében naplóregényei szövegében böngészve Rónaynál az esszé felfedezéseit és a kritika megállapításait emeli a tanulmány homlokterébe, és markánsan állítja szembe Rónay megingathatatlan katolicizmusát a maga józan protestáns szemléletével. Biztosan és kérlelhetetlenül fogalmaz a szerző e kettősségről akár egyetlen mondatán belül is, miszerint " az irodalom [...] nem eszmék és hitelvek, hanem a gyarló személyiség és a művet teremtő szubjektivitás megnyilvánulása" - vagyis Rónay művészetfelfogásában a kinyilatkoztatásként és apológiaként felfogott irodalomeszményt kifogásolja.

A Szentkuthy naplóírásáról írt dolgozata egyaránt szétfeszíti az esszé és a tanulmány téma-határát, a teljes Szentkuthy-életmű ismeretében távolra indáznak gondolatai a naplóírás módszertanától, még csak nem is a naplóíró, hanem a teljes Szentkuthy-jelenség izgatja. Ennek az életmű egészét megvilágító fürkészésnek a folyománya az a megállapítás, amivel a naplóírók között is külön helyet biztosít a szerzőnek: " Szentkuthy azzal a megbéklyózhatatlan elszántsággal és töretlen hittel írta hosszú évtizedeken át naplóját vagy 'naplóit', hogy a napló is mű, sőt az életmű többi darabjával egyenrangú, vagy éppen olyan mű, amely minden más regényszerű művet felfal, kohóként magába olvaszt, s ettől fogva valamennyi mű egy végtelen és sajátosan szerkesztett napló töredéke, többé-kevésbé elhatárolt fejezete, breviáriumszerű olvasmánya csupán."

Az irodalmi naplók és az írók naplói irodalmi műalkotásként olvashatók - szögezi le Bálint Péter nagyszerű, továbbgondolásra sarkaló könyvében -, ám a napló mégis magántermészetű műfaj, ami bensőségesebb dialogikus viszony kialakítására képes az olvasóval, mint például a regény, ám ami az olvasói kíváncsisággal szembeszegülve, a műfaj poétikai szabályainak és természetesen az író szándékának megfelelve, bizonyos dolgokat kimondatlanul, takarásban hagy: az író magát játsza meg benne, akár, mondjuk egy regényben. Mivel a téma vizsgálatában Bálint Péternek számottevő előnyt jelentett, hogy maga is megszállott naplóíró(vá vált), a Nyílt kártyákkal esszéit akár úgy is olvashatjuk, mint a saját naplóírási módszere fölötti gondolkodás naplóját, két egymásba tekintő tükröt, amelyben olyan dilemmáit meghaladva, hogy " vajon a villámcsapászerűen születő és illékony gondolat kifejtése, avagy a bizonyos mesterségbeli gyakorlat, tudás hiányában a gondolat valamilyen mindig torzító, leszűkítő mondat megszerkesztése a fontosabb" , vagyis " nem bújik-e el az irodalmiság a jól megírtság mögé" (Jász Attila) rálátást nyer a nagyvilágra, a szellemi elődök tiszteletet parancsoló sorára.

Könyve azonban nem csupán a múlt megértésében segíti olvasóját: a könyv nélküli irodalom felé haladó világunkban a napló és a naplószerű önéletírás látszik uralkodó műfajjá népszerűsödni, aminek poétikai alapvetését úgyszintén megtaláljuk a kötetben.