Fekete J. József
Érintettség

Mérey Katalin: Gyertyaláng. Forum Könyvkiadó. Újvidék, 2002

Mérey Katalin kötete a módosulások észrevétlenül előttünk, köröttünk lévő világára nyit kaput, azokra az idők kezdetétől mindmáig folyton tartó kényszerű és kötelező változásokra mutat rá ez a sajátos hangulatú próza, amelyek végigkísérik az ember létét: az emberiségét, a magyarságét, a kisebbségbe szorult magyarságét, az egyénét, s nem utolsó sorban - vagy mindenek előtt? - a családi legendárium lapjait oldalról oldalra rekonstruáló, emlékező, felidéző szerző életét.

Nemzedékek sors-tépte életének mementója ez a kötet, amit az evokáló emlékezet a fa, a mesék égig érő fája, a természet mélyre törő gyökerű fája, a zombori bogyófa vagy a nagyapa almafája metaforikus jelentésű, folyton ismétlődő, összekötő motívuma és a gyermekkor tapasztalásai által meghatározott látásmód köré szerveződik.

Legjobb darabjaiban a történetmondás néhol lírai képektől duzzadva, lomhán hömpölyög, máshol tőmondatos utalásokkal csap át más mederbe, az emlékezés ritmusának engedelmeskedve, s légiesítve a beszélő személyét a szereplő és a narrátor megszólalása közötti áthallásokkal. "Mintha visszafelé múlna az idő" - tapasztalja a szerző, és csak három nemzedék során kell végigpásztáznia a mikrorészletekbe kapaszkodó tekintetének, hogy megbizonyosodjék tépelődése végkövetkeztetésének döbbenetes igazában: "élő múltból halott jövő születik" . Bár a tény emberi ésszel felfoghatatlan: "Hogy tűnhetünk el ilyen nyomtalanul? Nem tudom, hogyan tűnhet el teljesen egy-két generációval egy egész életforma minden hordalékával együtt."

Mérey Katalin kötete Zombor regényének egyik fejezete. A város hajdani topográfiája bontakozik ki a történetek palástjából, meg egy részletekben gazdag, keserűmandula-ízt idéző, családi legendárium egymás után sorjázó lapjai.

Írásainak lírai érzelemgazdagsága esetenként azonban, szerencsére ritkán, szentimentalizmussá hígul, és önismétlő konklúziókkal nehezül; a múlt és a jelen között vont párhuzamok akkor is erőteljesek lennének, ha a belőlük levonható tanulságot nem foglalná deklaratív mondatokba - ezek a kiszólások néhol szájbarágón naiv poénokká lesznek.

Mérey Katalin "belátó béküléssel" mélázik szülővárosa, Zombor Herceg János-i értelemben vett "módosulásai" felett, és némely mondatából mintha maga a nagy emlékező szólna ki: "A falra festett napóra is késik! Úgy eltűnt minden, ami volt, ahogyan a vasárnapi, zúgó nagymiséről eltűntek a szép járású, suhogó ruhás bunyevác asszonyok."

"Olyan világban volna jó élni, ahol nincs bűn, és ismeretlen a bűnbocsánat" - írja a kötet legelső szövegében, amire következően azt tapasztaljuk, a monologizáló-emlékező beszélő beletörődően megbocsátott, "egyik nagybátyámat a megszállók végezték ki, a másikat a felszabadítók" - közli, csak így, egyszerűen, tudomásul véve, és többet nem is foglalkozva a részletekkel. A családi legendárium egy más várost, egy más világot idéz, egy elveszett történetet, amit a gyermekkor távlatából való megidézés szépít otthonossá és varázslatossá, és ezt a hangulatot a beszélő továbbadja, "valahova a szélbe, a vakvilágba, hátha akad valaki, aki fölveszi." A múltról való beszéd nem csupán az elmúltat, a letűntet, a nosztalgikus emlékezés tárgyát jeleníti meg, hanem egybemossa a múlt félelmeit, tragédiáit a jelen kilátástalanságával, ismétlődő, tulajdonképpen csak folytatódó traumáival, így a múlt irányába mutató gyermeki nosztalgia valójában a jobb, szebb, emberibb jelen és jövő reményét élteti, bár ugyanakkor e remény csalfaságáról, a visszafelé múló idő kelepcéjének bizonyosságáról is meg kell győződnie. Emlékezéseinek vezérmotívuma az eltűnés, egy életformának az emlékezetből való kiesése, egészen pontosan a zombori magyarság létének halványuló, hamarosan már csak a temetőkben fellelhető nyomainak a saját családi emlékeiben való megidézése.

A Gyertyaláng írásai nem novellák, még csak nem is elbeszélések, hanem lírai asszociációs sorok, amiket a gyermeki látószög naivitása tesz poétikussá, lebegővé, tisztává. Az asszociációs sorok leginkább a nagymama egykori, (II. világ)háború utáni cselekedeteihez, mindennapos tevékenységének egy részletéhez, vagy a kislánykor történéseihez fűződnek, amelyeknek ugyancsak részese volt a nagymama, vagy kisebb gyakorisággal az apa, noha a legendárium lapjainak markánsan megjelenített, felejthetetlen alakjai a nagyapa és az anya is.

A gyermeki látószög viszonylag nagy narratív szabadsággal ruházza fel a múltidéző elbeszélőt: objektivitás helyett szubjektív nézőpontját hitelesíti általa, hangsúlyozza a történetekben való érintettségét, bocsánatot nyer az asszociációk gyors irányváltására, a fragmentált előadásmódra, ugyanakkor módot teremt a legsúlyosabb személyes és kollektív tragédiák elmondására, anélkül, hogy az ítéletosztó, vagy a valósághű felidéző szerepére kellene váltania és vállalkoznia. A gyermek "tudtam róla, de nem tudtam, mit jelent"-magatartása mögül egy város háborús, és a háborút követő éveinek története bontakozik ki minden rémségével, boldogtalanságával és gyermekként lopott boldogságával egyetemben. Amikor pedig a szerző már felnőtt elbeszélőként fűz egy-két mondatos kommentárt a kislány szemszögéből elmondott gondolatsorhoz, nem az erkölcsi tanulságot nyomatékosítja csupán, hanem mintha a gyermekként tapasztaltakat egészítené ki a felnőtt szélesebb horizontú tapasztalatának bölcsességével.

Mérey Katalin a Trianon utáni nyolcvan év minden kisebbségi terhét magában hordozza, könyvében kibeszéli, kisebbségi mivoltának nyűgeit és dilemmáit egy egész fejezeten át taglalja - természetesen a kötet többi írása is erről szól, de árnyaltabban, nem expliciten, nagyobb művészi erővel megjelenítve. A "nemalkalmasleírni", "nemjóleírni", "nemillikkimondani", hogy a magyar vagyok bénító élményének folytonos újrázása egy idő után monotonná válik, a tapasztalat súlya alatt megtörik a szerzői invenció, és ezek a szövegek jószerével csupán ennek a negatív tapasztalásnak a konok ismétléssel való megerősítését szolgálják, szókimondásuk, egyenességük mellől elsikkad az írásmű esztétikai varázsa, az ismétlődő motívumok súlyukat veszítik az egyébként magas fokon esztetizált kötetben. A szerző kétségtelenül erőteljes elbeszélő, önközpontú szövegeiben élményszámba menően tükrözi a vajdasági magyar ember sorsát, múltját, jelenét, szülővárosának pedig nem csupán a topográfiáját jeleníti meg, hanem annak miliőjében érezzük a hajdanvolt ízeket, illatokat, tapintjuk a port és bőrünkön érezzük a kanális tündérrózsás langymelegét. Könyvéért nem csak Zombornak kellene hálásnak lennie.